Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpfin Aladár: Riviera
Molnár Ferenc színműve a Renaissance Színházban

Az ősidőkben azé maradt a nő, akinek erősebb csontjai és izmai voltak és nagyobb husángot tudott letörni magának az erdő fáiról. Ma is így van. Csak a husáng változott. Ma az az erősebb, aki több pénzt tud leszakítani a modern élet fájáról. Ezzel lehet csak igazán fejbekólintani a vetélytársat! A pénz a jó életet jelenti, a szépséget, a gondtalanság, egészség után. Akit pedig fejbekólintanak? Ősember korában meghalt, vagy elbújt a barlangjában, vagy megleste a győztest és hátulról, orozva leütötte. Ma tehetetlenül le van nyűgözve, sem a nőt nem tarthatja vissza, sem bosszút nem állhat. Legfeljebb gondolatban, álomban, részeg mámorban éli ki bosszúját és aztán felébredve, kijózanodva visszahajtja fejét a Pénz igájába. Ez Molnár Ferenc új drámájának a belső magva. Meg kell mindjárt mondani, ez a belső mag következetesen és szervesen van kifejlesztve, aligha van Molnárnak darabja, amely koncepcióban ilyen hézagtalan és teljes. A kérdés ezután az, hogy erre a pontosan megkonstruált alaprajzra milyen felépítményt húzott a szerző?

Molnárnál megszokhattuk, hogy ebben az építményben mindig van valami excentrikum, valami, ami a reálisból indul ki és átlendül az irreálisba, a szimbólumba, vagy fantasztikumba. Ebben a mostani esetben ez az excentrikum abban áll, hogy a színpadon, mely egy nagy áruház egyik helyiségét ábrázolja, felöltöztetett viaszbabák vannak felállítva, e babák egyikét az igazgató hízelgése az új tulajdonos képére formáltatta és Misch úr, az öregedő szép segéd, az áruházi kiszolgálónők szerelme, akinek csinos szeretőjére szemet vetett az új tulajdonos, a pénzes csábító viasz-képmásán tölti ki bosszúját. Elkeseredésében részegre issza magát, belelövi revolrere hat töltényét a viaszbabába, magára ölti ennek frakkját - és most azt képzeli, ő a gazdag ember, ő viszi a lányt a jó életbe, a szépségbe, az egészségbe, a Rivierára. Eddig jó minden, de itt aztán a dolog túllendül nemcsak a realitás, hanem a színpadi hatáslehetőség határán is. Misch úr és Lujza, az elárusítónő utazása a színpad körül egy tragacson, úgy hogy közben a svájci havasokat, Londont, Párizst látják és a Rivierára érkeznek, már annyira a valóságtól távoleső elképzelés, hogy a nézőnek lehetetlen velük menni. Nem komikus, nem mulatságos, nincs mélyebbre ható értelme, a színpadhoz ragad, nem jut ki a nézőtérre belőle semmi. Hidegen ülünk zsöllyénkben és megütődve nézzük: mi ez, mit akar ezzel az író? Itt valami a túlságig van feszítve és mégse jött ki belőle az író szándéka. Az ötletben van merészség, de túl triviálisan van fogalmazva és a színpadra kidobva. A merészség és a trivialitás különös vegyüléke Molnár írásainak és kivált drámáinak egyik sajátságos tulajdonsága, sokszor varázsa, - ebben az esetben nem szerencsés a vegyület, a trivialitás túlságos és oda a hatás. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha elmarad ez az utazás-jelenet, amely nyilván a siker legfőbb eszközének volt szánva, hiszen a darab drámai középpontjába van helyezve, ha a gazdag ember a viaszbábura való lövöldözés közben jön be a színpadra, a darab egészségesebb és hatásosabb lett volna. Akkor a Pénz és a szerelmes szegény ember erősebben szembekerülhetett volna s kettőjük között valódi dráma folyt volna le és hatásosabban jött volna ki a nő profilja is, amikor a harc végén a Pénz mellé áll, amely legyőzte a szerelmes férfit.

Az egész darab rendkívüli gondossággal van kidolgozva, minden jelenete a hatás finom mérlegén van lemérve, minden alakja meg van világítva a cselekmény minden vetületében és minden mondata pontosan be van ágyazva az egészbe. De talán éppen ez a gondos kiszámítottság a baj. Mintha az író nem bízott volna semmit a saját ösztönére, holott a számítás sokszor megcsalja az embert, az ösztön pedig, ha igazán író ösztöne, tévedéseiben is szuggesztív. Molnár ebben a darabjában mindent mert, csak egyet nem: egyszerűnek és természetesnek lenni. A téma a maga szentimentalitásában, amint a primitív értelmiségű és lelkiéletű emberek közé van helyezve, bizonyos mértékig naiv kezelést kívánt volna s az író méricskélő kezén elvesztette a naivitásával együtt az érdekességét is. Hogy milyen elszámítások vannak a darabban, azt legjobban a színpadra állított viaszbabák szerepeltetése mutatja. Ezek bizonyára hatásosaknak voltak gondolva, holott csak terhére vannak a nézőnek panoptikumi csúfságukkal és holt merevségükkel. Nagyon is valóságosak. Valószínűleg úgy lett volna jó, ha színészek játsszák őket, de hol van az a színész, aki két hosszú felvonáson át fizikailag kibírná ezt a merev-mozdulatlan ülést? Egy színpadilag megoldhatatlan ötletet próbált itt az író színpadra hozni.

Molnár Ferenc írta a darabot, tehát magától értetődik, hogy van bizonyos csillogása, az író elméssége és okossága minduntalan szikrákat vet benne. Ilyen elmésség, mikor az áruház személyzete már előre eszkomptálja, hogy Misch úr a barátnője átengedése fejében az új tulajdonos kegyeibe fog jutni, még inkább az, ahogy az író megmutatja a hűtlen Lujza leendő utódján túl egy intarziaszerű kis jelenetben ennek a leendő utódját is. A dialógusban minduntalan sülnek ki ilyen szikrák. Az alakok élesebben vannak megrajzolva, mint Molnár legtöbb mai darabjában: nem csupán szimbólumok, az író mondanivalója egy részének hordozói, némi egyéni bélyegük is van.

Az előadás nagy színészi erőfeszítés műve. Somlay, Makay Margit és Táray között folyik le a darab. Mind a hárman pontosan beilleszkednek az író intencióiba és teljes készségükkel állnak szolgálatára. Makláry Zoltán a maszk, beszéd, mozdulat tökéletes realitásával formálja ki egy részeges boltiszolga epizód-figuráját. A kisebb szereplők is a helyükön vannak s alighanem az egész előadás pontosan kiegyenlített voltán látszik meg legjobban Reinhardt rendezői beavatkozása.