Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Komlós Aladár: Ady Endre

Komlós Aladár: Ady Endre
(A Nyugat tanulmány-pályázatán III. díjjal kitüntetett pályamű)
IV.

Mikor Ady az Új Versekkel a porondra lép (korábbi könyveit most nem vesszük szemügyre, hiszen úgyis csak annyiban érdekesek, hogy megmutatják a költő útját - az Új Versekig), ott vagyunk az Ady-dráma kellős közepén. Mindenekelőtt egy a magyar irodalomban addig ismeretlen levegő csap meg. Különös, forró és feszült, villámterhes légkör ez, a kárhozat ünnepélyes világa. Ady nekivág az istenülésnek. Incipit tragoedia.

De a Holnap hőse mára már a Halál rokona. Tegnap még telhetetlenül lihegett az élet után, mára már megégett ujjal a fáradt lemondást mondja a bölcsek, poéták, betegek menedékének. Így még alig bántak meg elrontott életet. Az ember döbbenettel nézi: micsoda tragikus, minden ormokat és poklokat megjárt élet lehetett abban a koporsóban, amely fölött így lehet sírni, sírni, sírni. Érezzük, hogy túl apró-cseprő trivialitásokon, itt az ember számára megjárható utak végső határát horzsoljuk. A legvégső dolgokig nyúló, szinte határtalan hátterű élet sötétlik ennek a könyvnek, a "Vér és arany"-nak a versei mögött. Ady már nem isten, csak bölcs szeretne lenni: ülni szeretne a kegyes és csitító Faluban, a méhes mellett és játszadozó unokák közt okuláréval nézni a messze csillagokba. Az átok, amelyet Petőfibe beleolvasott, őt sújtotta legjobban: "Keservesen, sziszifuszi eredménytelenséggel kívánni a hasonlóságot a nyugodt pocakos lények életéhez." (Petőfi nem alk.") De egy Démon jár hozzá folyton, az ős Kaján és mindegyre belehajtja őt mámorba, dalba, egy végzetes, pusztító életbe. Hiába küzdeni ellene és az elrendelt tragédia ellen; végig kell járni az istenülés kárhozat-útját - egy isten malgré lui - és végül tört pohárral, dermedt-vidoran elnyúlni az asztal alatt. A lemondás csak fáradt átmenet volt, nem is lehet más Adynál: az egész zengő verscsomó alapérzése egy szembeszegülés a korlátokkal, egy túllendülni akarás ember-nem-járta szűz régiókba, ahonnan a mindennapnak már porát sem látni. "Mi áttörünk, vad paripám, Ezen a szürke életen, Ezen a barna halálon"

A "Vér és arany" a csúcspontja Ady addigi költészetének. Valami különös dráma mámor kábul a lélekre, ha ezeket a verseket olvassuk. Mintha egzotikus és tündéri, puha mély muzsika szólna a föld alól, vagy mintha ünnepi idegekkel a csodák kertjében járnánk - talán a Gangesz partján, déli verőn -, egy aranyvörös ősz dús pompájában, földöntúli illatok között. Bizonyos, hogy ez nem a megszokott szürke hétköznap. Egy nagy feketeszemű, elkárhozott mágus egy magasabbrendű, spirituálisabb világba varázsolt bennünket, furcsa árnyak, párák és különös muzsikák közé, ahol az élet legrejtettebb titkai tárulnak ki kitágult szemünk elé. A dolgok itt nem pusztán - és mintegy véletlenül - vannak. Örök rend helyezte őket az életbe és mind jelentenek valamit az erők nagy hálójában. A szavak, amelyek itt elhangzanak, a legszürkébb és kopottabb szavak is, mintha kicserélődtek, egy vad és bús szentséget nyertek volna.