Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 23-24. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti Figyelő

Elek Artúr: Remsey Zoltán

(1892-1925)

A két Remsey közül az ifjabbik volt Remsey Zoltán. Az ifjabbik és szerencsétlenebbik, mert neki nem adatott meg, ami Jenő bátyjának, hogy tehetsége kikelhessen magából és napvilágon érhessen meg. Remsey Zoltán bátyjának árnyékában fejlődött művésszé, és a végzet nem adott neki annyi időt és akkora nyugalmat, hogy egy elszánt nekilendüléssel átléphessen a rá vetődő árnyékon.

Iskola és tanító nélkül lett festővé, s mikor tizennyolc- vagy tizenkilenc éves korában hajdani Művészház egyik zsürimentes kiállításán elsőször jelent meg a nyilvánosság előtt, már kész művész volt. Kész annyiban, hogy vízióit - mert mindig csak azok foglalkoztatták s miattuk a természet és jelenségei mintha nem is érdekelték volna - úgy tudta képpé foglalni, hogy rajta a kifejezés ereje teljesen megkötötte a szemet. Az alakítás tökéletlensége, a rajz bizonytalansága, sőt hibássága fölött elsiklott a gyönyörködő tekintet.

Első képein régi németalföldi és német mesterek stílus formáiban próbálkozott. Züllött embereit, nyomorékjait és koldusait - mert ezek voltak akkoriban kedves motívumai - olyanféle akasztófa humorral ábrázolta, mint Brouwer, vagy az ifjabbik Pieter Breughel a maga torz parasztjait. A háborúig szépen fejlődtek képességei. A háború azután kizökkentette egyensúlyából. Belekerült a véres forgatagba, megélte a Doberdót, de betegen került haza. Attól fogva ahhoz méltót, amit addigi munkái ígértek, nem sikerült alkotnia.

Az élet nagyon kegyetlenül bánt vele. Megtiporta és fiatalon összetörte. Utolsó kiállításán, (amely tavaly volt, a "Spiritualista Művészek" csoportjában) hajdani kifejező erejéből már alig látszott valami. Képei testetlen képzetek megvalósulásai szerettek volna lenni, megfoghatatlanná szublimálódott érzelmekévé és elvont gondolatokévá. A könyörtelen élet ellen a hit régióiban keresett megnyugvást és a természet helyett, amelyet mint festő sohasem is méltatott különösebb figyelmére, szimbólumokban próbálta megérzékíteni alaktalan égre vágyódását. De ereje cserbenhagyta.

Naiv őstehetség volt. Finomságok iránt fogékonyabb, mint monumentális tehetségű bátyja. Szerette a színeket és volt is benne irántuk fölvevő érzékenység. Szerette a szenvedőket és általában az embert. Ábrázolásuknak szentelte fiatal életét, benne a hitét és a vágyódását. A Remsey-névnek, amely - hasztalan minden tagadás - művészetünk történetében meg fog maradni, ő is becsületet szerzett.