Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Nagy Lajos: Knut Hamsun: Tékozlók

Fővárosi Könyvkiadó kiadása

Knut Hamsunt mindazok, akiknek véleménye együttesen: az irodalmi értékelés, igen sokra tartják. Maguk a legkiválóbb írók is őt vélik a ma élők sorában legkülönbnek. Ez a sok jelen megbecsülés mindenesetre kötelez. Legalább is annyira, hogy a kritikus tisztelettel bánjon Knut Hamsunnal, akkor is, ha külön véleményt mond.

E tény s e kötelesség megállapítása után először is elmondom a "Tékozlók" tartalmát. Egy földbirtokos házaspárról, Willatz Holmsenről s a feleségéről van szó. Életük történetének harminc esztendeje foglaltatik a könyvben; származásuk s fiatalságuk elmondása s életkörülményeik felvázolása a bevezetés. Willatz Holmsenné asszonynak a regény elején gyermeke születik. Szerelmüknek ez az első és utolsó gyümölcse, a gyermek születése után már nem élnek szexuális életet. Az ürügy: holmi sértődöttségek, még pedig mindkét részről: e sérelmek ismétlődnek, sőt fokozódnak, a szakadék a házastársak között mindinkább mélyül, egymásra többé soha nem találhatnak. Az asszony körülbelül 15-20 esztendei gyötrelem után meghal, a férfi még él évekig. Kastélyának cselédei között él, néha-néha megkívánja a nőcselédeket, de elszántan kizárja magát a nemi életből, kínozza, bünteti magát, külsőleg keményen, mindvégig így, de belül egetverő kínok között.

E lelki történéssel párhuzamosan futó eseménysorozat az, hogy a férfi eltékozolja örökölt vagyonát. Öregségére már semmije nem marad, mindenét elszerzi a jövevény Holmengraa. Willatz Holmsen nyomorban pusztulna el, ha véletlenül meg nem találná nagyapja elásott kincsét. A kincsnek azonban már semmi hasznát nem viszi, meghal elhagyottan, tele élet- és embergyűlölettel, hajthatatlan makacssággal elűzve maga mellől orvost, papot, mindenkit. Vége.

Néhány szerény észrevételt írok most már ide. Ez a történet egy neuropathiás kóreset. Az író csak a külső történéseit, tehát a felületét, mondja el a kóresetnek, az eredetének kifejtésével, a belső motivációval, tehát éppen a lényeggel adós marad. Mert bizonyos, hogy a házastársak között történt szakadást elindító események, a szakadékot növelő további történések csak ürügyek, a belső neropathikus kényszert csupán kiváltó felületeti tények. Az író lélektani mélybelátása legföljebb ennyire terjed:

A 270. oldalon, amikor már meghalt az asszony s Holmsen csengetésére belép a termetes Daverdana. "Eltartott egy darabig, amíg a leány bejött. Eközben a "hadnagy" (Holmsen) a díványon feküdt és elégedetten gondolt arra, hogy a leány most a kezét mossa. És a leány úgy ringatta mindig a derekát és veszedelmes reménységeket ébresztett a hadnagyban. Ott feküdt a hadnagy, kezei a zsebében ökölbe szorultak, durván és esztelenül. Ott megy majd a leány, leveszi a könyvet, megint jön vissza és ringatja magát, folyton ringatja magát." Később: "Csak nem szűri össze a levet a cselédségével, hogy így kerítsen még egy harapást? Elkeseredett volt, nyakas és keményen tartotta a derekát. Úgy van, inkább lemond arról, hogy annak, ami még megmaradt belőle, pár ízes falatot szerezzen. Azelőtt nem szánták neki, ő se szánja most magának. Ő önmagán áll bosszút? igen, önmagán, mindenkin, a mindenségen, emelt fejjel..."

Tragédia, komor tragédia, de azt érzem, hogy a lélektani indokolás az egész művön, a főalak fele-életén áthúzódó kényszer magatartáshoz effélékkel, hogy: elkeseredett volt, nyakas és keményen tartotta magát, meg hogy: azelőtt nem szánták neki, ő se szánja most magának, - mondom, a lélektani indokolás: elmaradt.

A tékozlás pedig, mely rengeteg adathalmazon keresztül adódik elénk, nincs organikus összefüggésbe fogva a főtémával. Szinte csak véletlen, mellékes. Éppen ezért unalmas is.

A Holmes-házaspár élete körül mozgó figurák inkább csak portrék, itt-ott kapnak rövidlejáratú életre. Bár a portrék mesteriek, a velük esett egy-egy epizód tömör, és izzó átállás alapján készült.

A mellékfigurák közül Holmengraa, Coldevin consul, a fiatalabb Willatz Holmsen s Mariane, mind-mind a szexualitásukban elakadt emberek, mintha valami átok sújtaná őket, mintha az egészséges emberek számára is kötelező lenne a szexualitás tényeivel szemben az a lelki attitüde, ami csupán neurotikusok szerencsétlensége, vagy mintha a gátlások járvánnyá válhatnának. Ha e figurák igazak, akkor hol van a külső körülményekben rejlő az a tény, amely megmagyarázná ilyen minőségüket?

Egy egységbe fogva tehát mégsem igazi élet a "Tékozlók", hanem komor fantazmagóra. Az író szenvedő lelkének, egy minden életfolyamatában túlságosan elakadt ember szubjektív tragédiájának dokumentuma, elszántan torzra sanyargatott valamennyi történésével, kasztrált alakjaival, fekete színnel festett erdeivel s mezőivel, egével, tárgyaival, egész miliőjével, minden derű, pillanatnyi megenyhülés szinte szándékos kitudásával. Komorsága, erkölcsi nihilizmusa, az egyén s a társadalmi lény előretörésével szemben való tökéletes kedélyi desinteressement-ja megdöbbentő, szinte már impozáns.

A mű fordítása Ács Géza műve, lelkiismeretes, kitűnő munkának látszik, bizonyára nehéz feladat volt, hiszen e műben minden szó, minden árnyalat fontos. Bocsánat, hogy éppen az a részlet, melyet idéznem kellett, egy kicsit nyikorog. furcsa például az ilyen mondat: "Úgy van, inkább lemond arról, hogy annak, ami még megmaradt belőle, pár ízes falatot szerezzen." De bizonyos, hogy ebben az író is hibás. Túlságosan, betegesen szemérmes. Az egész könyvön érezhető, hogy az ilyen témához sokkal több felszabadultság kell, sokkal bátrabb szókimondás, mint amennyire Knut Hamsun képes.