Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Ádám Zsuzsa: Ljeszkov: Sganarell

(Légrády Testvérek)

Ljeszkov Szemjonovics Nyikoláj mindmáig ismeretlen Magyarországon. Pedig az utolsó esztendőkben egyre élénkebbé vált politikai és irodalmi érdeklődés sok olyan orosz író nevét jutatta közszájra, akinek művészi érétke jóval alul marad Ljeszkovén.

Ljeszkov kortársa volt Dosztojevszkijnek s az irodalomban megelőzte Tolsztojt; kevésbé korszerű, mint Tolsztoj, kevésbé orosz, mint Dosztojevszkij, egyetemes jelentősége mégis kisebb Dosztojevszkijénél, de írásművészet dolgában fölébe talán csak Tolsztojt lehet helyezni és mellé a novella igazi nagy mestereit. Maga Tolsztoj is nagyobb művésznek tartotta, mint Dosztojevszkijt.

Ljeszkov műveinek néhány évvel ezelőtt megjelent német fordításai mégis irodalmi felfedezés számba mentek. Ennek oka Ljeszkov írói sorsában van, mely korában és hazájában is különös volt.

Politikai kontroverziák sodorták ellentétbe az uralkodó liberális irodalmi közvéleménnyel. S ebben a kűzdelemben Ljeszkov nemtelen, kicsinyes eszközöket használt, míg az erősebbek igaza le nem gyűrte. Elhallgattatni nem lehetett: agyon hallgatták és kizárták valamennyi értékesebb orgánum lapjairól.

Ennek az élménynek gyümölcse volt Ljeszkovnak az Oroszországon kívüli Európában egyetlen ismert regénye: a Sztárgorodi Krónika is. A terjedelmes regénynek program szerint való témája az "igazhitűek" elszánt küzdelme az ortodox államvallás, az áskálódó bürokrácia és a durván, alacsony eszközökkel ágáló liberálisok ellen. Száraz, unalmas téma, szakkérdés ez annak, akinek nem a szíve-vére ömlik ezekből az orosz sebekből. De Ljeszkov meg tudta csinálni azt, hogy mindenki, aki olvassa, hacsak tud olvasni, a szíve mélyén érezze ezt a regényt. Ljeszkov alakokat teremtett. Regényének hősei nem a naturalizmus részekből összerótt, nem a romantika részleteket feledő regényalakjai, hanem emberek, akik a teremtés misztériumában születnek meg szemünk láttára, sárból, melybe Isten lehel lelket. A regény főhőse, a kűzdelem apostolian nemes hérosza a pópa; a kozákosan indulatos, de angyalian tiszta, sokszor gyermekként megdorgált, de végül mártír sorsba magasztosult diákon; a pap felesége, a groteszken megható törpe jobbágy-pár - mind olyan emberek, akikben az eszme magasztos szikrája, az érzés és a szeretet egyértelmű, egyszerű mélysége, s az élet eleven sokszerűsége áll össze egyénien teljes egésszé. Ezek az alakok mind az eszme tüzében fogantak s az érző élet bölcsőjében nőttek fel.

A nagy oroszoktól tudtuk meg, hogy az egyszerű ember lelki élete is eljut az emberi lélek végső dolgaihoz, a végső kétségekhez és a végső bizonyosságokhoz. Az orosz léleknek ez az útja, különösen Dosztojevszkijnél, speciálisan orosz kűzdelem: a lélek küzdelme a maga igazolásáért; vagy egy ugyancsak igazi orosz lélek-állapot: a Krisztushoz való felmagasztosulás. Ezek rendkívüli állapotok, melyek rendkívüli gondolatokat szülnek. Ljeszkov embereinél a "végső dolgokért" nem lép ki a lélek önmagából, de még a testből sem. Lelki problémákról Ljeszkov írásaiban sohasem esik szó. Nála minden fizikai lét, hétköznapi élet, munkás vagy jobbágy sors. Ljeszkov embere az, aki a többi írónál, még az oroszoknál is, csak dekoráció: a mindennapos jobbágy és kézműves. S talán az ő megoldása a reálisabb. Mert ha igaz, hogy ezeknek az embereknek végső igazságot tartalmazó lelkük van, annak az ő kicsiny dolgaikban kell élnie. És Ljeszkovnál él is. Nemcsak az emberben, hanem még az állatban is.

Eköré a csírányi taralom közé Ljeszkov csodálatos stílus-művészete teremti a tökéletes formát, melyet nem a regényben, hanem a novellában ért el. Stílusának ugyanaz a nyitja, mint ember ábrázolásának. Novellái többnyire hosszabbak az átlagos novella-terjedelemnél - s mégis, talán ő a legszűkszavúbb novellaíró. Nála a novella szintetikus formája a tökéletességig teljesedett. Legfrappánsabb mondanivalóit sohasem aprózza részletekre az analízisben, de plasztikus mondatai plasztikus képekkel mindent érzékelhetnek. S ebben teljes sikerrel követte nyomon a nagy példaképeket, akik legtöbbet mindig azzal a mondtak, amit elhallgattak.

Ljeszkov művészetében a sokszálú eseménynek s a széles skálájú pszichológiának helyét a mélybe nyúló szonda és a pillanatra felvillanó fény foglalja el. Nehéz volna esztétikai exaltsággal megfogalmazni azt az eljárást, mely még a leghosszabb terjedelmű, a német kiadásban egész kis könyvet adó elbeszélést, az Acélbolhát is a pillanat művészet tökéletes alkotásává teszi. Pillanat-művészetnek kell nevezni Ljeszkov művészetét, mert az a belső lényeg, mely a kihagyásokban, elhallgatásokban szintetikus stílust követeli, a beszédes pillanat. Az ilyen pillantok misztikus teljességére egy minden racionális felfogást megelőző intuitív beleérzéssel reagál az olvasó.

Ljeszkov első magyarnyelvű novellás kötete, sajnos, igen keveset éreztet meg mindebből. Annak a kiadónak, aki először adja az ismeretlen nagy írót a magyar olvasó kezébe, olyan kötetet kellett volna készítenie, mely reprezentálja íróját. A novellák megválasztására és sorrendjére nagyobb gondot kellett volna fordítani. Az olvasó első helyen Ljeszkov leggyengébb novelláját kapja. Maga a szöveg tele van sajtóhibákkal, s még jó, ha ezek csak brutális betűhibák s nem kompromittálják egyben a fordítót is.

A fordítás művészietlen, gyakran magyartalan stílusa megöli a Ljeszkovi stílust, s míg megesik hogy három sort von össze félsorban Ljeszkov tömör, lapidáris mondataiból, legtöbbször végüket nem találó mondatokat csinál.

A könyvnek az az érdeme azonban elvitathatatlan, hogy Ljeszkov nevét végre magyarul is kimondták s ezzel talán előkészítik a talajt egy jobb, szebb, gondosabb vállalkozás számára. A könyvkiadás mai válságos helyzetében ezért is elismerés jár.