Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Surányi Miklós: Gyönyörűm!

Surányi Miklós: Gyönyörűm!
I.

- Szóval: nehéz tíz esztendő volt ez. Én oroszlánokra, te asszonyokra vadásztál, és istennek csodája: most mégis mind a ketten épp bőrben ülünk itt. De hát mondd, csakugyan olyan gyönyörű volt az az utolsó?

- A világ leggyönyörűbb...

- Bocsáss meg, de te mindig hajlamos voltál a szuperlatívuszokra. Vagy csak a stílusod ilyen barokk és egzaltált?

- No, ez esetben nem kell attól tartanom, hogy túlzásokra ragadtatom magam. Bátran felhasználhatom az Énekek Éneke, a perzsa költők s a Roman de la Rose minden flosculusát, hogy megénekeljem az ő utolérhetetlen asszonyi szépségét. Egy XVIII. század elejéről való gáláns könyv sorra veszi mindazokat az ismertteő jeleket, amelyekből az asszonyi szépség kódexe összeállítható. Vele szemben ezt megkísérelni túlságosan vakmerő együgyűség volna. Az ő szépsége olyan szemkápráztató volt, hogy nem is lehetett részletezni az elemeket, amelyből a természet ezt a csodálatos képet összeillesztette. Bizonyára voltak érdekes, rokonszenves, sőt kitűnő lelki tulajdonságai is; de testi szépsége olyan megdöbbentő hatást gyakorolt az emberre, hogy el is felejtett lelket keresni ez alatt az anatómiai remekmű alatt.

- Te sem kerestél?

- Én tudtam, hogy lelke is van neki. És mondok valamit. Teréz klasszikus szépségét három hónap alatt meguntam volna, ha a lelke nem tetszik nekem.

- Mi az a lélek?

- Igaz. Ezt mg kell állapítani. Az asszony lelke: az idegrendszere. A mozdulatai, a vérmérsékelte, a szeszélyei, a durcáskodása, alázatossága, hetykesége, szemérme és szemérmetlenséges, a féltékenysége, hízelgése és arcátlansága, a bűnbánata, ijedtsége és vakmerősége és az a képesség, ahogy ki tudja mutatni mindezeket a lelki diszpozíciókat.

- Én régen nem jártam erre tifelétek. Tíz évig csatangoltam Ázsiában és Ausztráliában. Bocsáss meg, én azt hiszem, az asszonynak csak teste van s mindaz a sok furcsa és ellentétes idegéleti megnyilatkozás, amit felsoroltál, csak akkor érdekes, ha minden pillantásra és minden érintésre elámulsz a testi szépség szenzációs meglepetésén.

- Nem vitatkozom. Lehet. Nos, Terézre sohasem tudtam rápillantani, hogy el ne csodálkoztam volna: szent Isten, hát ilyen gyönyörű is lehet valaki?

- Ez az.

- És nem tudtam a testét végigcirógatni, hogy fel ne kiáltottam volna: hogyan, hát már két, három, tíz hónapja az enyém és én csak most veszem észre, hogy milyen gyönyörű!

- Ez már valami.

- El sem tudod képzelni, hogy milyen gyönyörű volt. Ha a gyengédség és a férfiszemérem vissza nem tartana attól, hogy részletezzem...És mi lett belőle!

- Rettenetes, szörnyű, égbekiáltó tragédia!

- Az. Te bizonyára el sem hiszed, milyen volt, amikor hozzám került Teréz.

- A termete most is...

- Még a termete sem az. Meghajolt, ferde lett, nehezen vonszolja magát...

- Nem vettem észre. Sőt úgy találtam, hogy valósággal daliás.

- Mert nem láttad azelőtt. Daliás?...

- Daliás...

- Erőlteti magát. Tükörben tanulta.

- Hány évig volt beteg?

- Huszonnyolc hónapig.

- És az egész idő alatt?...

- Igen. Folyton morphint szedett. Orvosai annyit adtak neki, amennyit csak kívánt.

- Miért engedted?

- Borzasztó fájdalmai voltak. És a halálraítéltnek minden kívánságát teljesíteni kell.

- Valóságos csoda, hogy meggyógyult.

- Még nagyobb csoda, hogy a morphinról leszokott.

- Roppant akaraterő...és határtalan szerelem.

- Igen, az én kedvemért tette.

- És rád milyen hatással van az ő testi szépségének összeomlása?

- Még jobban imádom. Amíg olyan félelmetes szép volt, - nos, hogy mondjam? - hát igen, nincs más kifejezés erre, mint hogy én is féltem tőle kissé!

- Féltetted...így akarod talán mondani.

- Nem. Féltem tőle. Nem mástól féltettem, hanem attól, hogy egyszer rájön a saját roppant értékére és...na, ez nagyon komplikált dolog. Féltékeny nem voltam. Sohasem tudtam elképzelni, hogy ez a tökéletes asszony valaki emberfiába bele tudjon szeretni.

- De téged szeretett!

- Igen. Valami véletlen, vagy valami rendeltetés folytán. Öntudatlanul. De ha arra gondoltam, hogy egyszer tudatára ébred a saját tökéletességének, akkor...

- Őrültség...

- Persze, hogy őrültség. Nem is úgy volt ez a dolog, nem. Hanem úgy van, hogy én szeretem, ha valakit valamiben sajnálni tudok. Én meg akarok hatódni a magam édes, túláradó rokonszenvétől, amelyet valami hiba, valami gyengeség, valami emberi gyámoltalanság vált ki a lelkemből. De Terézben mindig csak csodálni- és imádnivalót találtam...Most, hogy az arca elfonnyadt, a teste lesoványodott, a lelke megtört, most még sokkal jobban szeretem.

- Nem gondolod, hogy ez csak hangulat?

- Lehet, de ahogy az ember megöregszik...

- Negyvenöt éves vagy, ha jól tudom.

- Vagyis a legszélső határán annak, ahol egy asszony még magát a férfit szeretheti bennem...Pedig a szerelemben ez a legfontosabb dolog.

- Romantika. Szentimentalizmus.

- Mindegy. De ez adja az önbizalom és a szerelemben való hit derűs illúzióit.

- Megunod.

- Soha. Amíg szép volt, megesett velem, hogy érdeklődésem néha elsiklott más asszonyok felé.

- Megcsaltad?

- Duhaj és mámoros férfi hetykedésből. A biztonságérzet gőgös és féktelen csapongásában kipróbáltam hódító eszközeim intaktságát. Ne nevess! Van valami férfi-igazság abban, hogy a meghódolt asszonyokat is neki áldozza s mint harci zsákmányt odadobja az egyetlen és igazi bálvány szobra elé.

- És most?

- Amióta Teréz szépsége összeomlott, azóta nem tudtam megcsalni. Azóta tökéletesen immúnis vagyok, vagyis egészen és kizárólag csak őhozzá tapadt férfias fantáziám minden illúziója.

- Ez az öregség jele. De nem baj. Adj egy csésze teát és mutass be Teréznek.