Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Babits Mihály: Disputa

A legutóbbi Nyugatban volt egy cikk, mely ekhónak tetszhetett az én egyik múltkori írásomra - noha csak véletlenül, mert ez a cikk, úgy tudom, régibb az enyémnél. Mégis, később jelenvén meg, mint az, címében s tartalmában vitázni látszik vele: "új klasszicizmus felé," mondom én; "örök dolgok felé," feleli amaz; s míg én a magas irodalom aktualitást keresem, mondanivalóját a Kor számára, ő értetlenséggel vádol mindenkit, aki ilyesmit kíván a művésztől, s szilárdan emeli föl újra a régi és örök lobogót: "igenis, l`art pour l`art!"

A Nyugat ismert liberalizmusával bizonyára akkor is helyet adott volna a cikknek, ha tehetséges fiatal íróját csakugyan oly elvi ellentét választaná el álláspontomtól, mint ezek szerint első pillantásra gondolni lehetne; de ebből semmi sincs. Hisz új klasszicizmus az én cikkemben épp azokat az örök dolgokat jelentette: visszatérést, - hogy szószerint idézzek - "az örök Művészet folyton megcsorbuló és ismét kitelő természetes teljességéhez." S ahogy a címé, úgy oldódik föl a tartalom látszólagos ellentmondása is: vajon valami "korszerű" s agitációs művészetet reklamáltam én? Épp ellenkezőleg, "teljes, elfogulatlan, a kor érzelmeivel és irányaival nem törődő" alkotásokban jelöltem meg - hogy megint szószerint idézzek - az igazi művészet egyetlen útját. Tehát körülbelül ugyanabban, amit az örök dolgok új bajnoka l`art pour l`art-nak nevez. Velem szemben igazán felesleges a l`art pour l`art-ot megvédeni. A naturalizmusról sem vagyok más véleményen, mint ő: pillanatra sem gondolom azt világnézet vagy mondanivaló-nélküli művészetnek; sőt magam írom, hogy "a naturalizmus a mechanikus világnézet irodalma volt" és hogy "léte maga mondanivaló volt."

Mi okozza a vélemények ilyen tökéletes összhangja mellett a látszólagos ellenmondást? Bizonnyal a hangsúly és a kiválasztás; mert ahogy - mint a fiatal cikkíró mondja - a fotografáló lemez is kiválaszt," akként a legkitűnőbb tanulmány sem adhatja a teljes igazságot, mely sokkal mélyebb és komplikáltabb, hogysem ne maradna mindig háttere és másik oldala is. Így vetette az én írásom is a hangsúlyt az igazságnak arra a felére, amit hangoztatni épp hasznosnak érzett; s ez nem volt a teljes igazság; de nem teljes azé sem, aki vitázik vele. Amit például a szóban forgó cikk szerzője állít, hogy "csak világnézetes művész van, az nem igaz minden értelemben: mert akkor nem létezhetne üres művészet; legföljebb, mint a cikk maga mondja, tendenciózus irányművészet, amelyben a világnézeti tartalom ég föloldatlan s ezért kiütköző és durva. Ez csak egyik fele az igazságnak s a harc, melyet a tendenciózus álművészet ellen folytatunk, csak egyik frontja háborúnknak; az üres rutin, a kiélt formák irodalma. Ahogy Schiller mondása szerint nagyon kiművelt nyelv magától is versel már a költő helyett, úgy bizonyos irodalmi formák is, melyeket egy világnézet a maga kifejezésére megteremtett, maguktól alkotnak tovább akkor is, mikor az a világnézet nem is él már s a rutinos író kezei, mint a spiritiszta médiumoké, csak eszközök, melyeket egy halott szellem mozgat. Ez az a "szurrogátum, mely az igazi művészethez csak külsőségeiben hasonlít." S a cikkírónak igaza van: nem segíthet más ilyenkor, mint az adamizmus: szűzen, az első ember szemeivel nézni a világra; ennek az új világnézésnek kifejeződése új forma lesz, új kalandja a művészetnek éppúgy, mint az életnek. Ha hát igaz az, hogy a művészt nem a magától értetődő világnézet, hanem a mesterségbeli tudás teszi, ez a tudás nem valami régi mesterség tudása, hanem az, mely új mesterséget tud találni, hogy új szemléletét kifejezze; bármennyire örök dolgok szemlélete is ez; mert e forgó földön mindig újra kell beállítani teleszkópunkat, hogy elérje a mozdulatlan Napot.

De meglehet, hogy rossz hasonlat ez; mindenesetre jaj a művészetnek, mely új mesterséget úgy akar találni, hogy a régit egyszerűen elfelejti. Nem megtagadni, hanem fölhasználni s kiegészíteni! - ezt mondtam azoknak is, akik a naturalizmust régi mesterségnek kezdik érezni. Új klasszicimust kívántam, mely nem idegen a naturalizmustól, de több annál. Új és mégis régi formáját a művészetnek, mely "különös kompromisszum idő és örökkévalóság között."