Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám

Móricz Zsigmond: Oláh Gábor

Egy rendkívüli könyv hatása alatt állva, az írójára gondolok, akit csaknem két évtized óta ismerek s szeretek, de akiről csak ma tudtam meg, hogy valóban nagy író.

Különös élet ember ez az író. Csak Csokonai volt olyan tragikusan szülővárosának vértanú áldozattal feláldozott gyermeke. De Csokonaiban megvolt a madár kirepülő vágya, nagyszerű s szép száguldásban próbált ki-kirohanni az anyai fészekből, hogy végül arra szoruljon, hogy debreceni monda szerint élete végét mégiscsak özvegy anyja házában élje le, s hogy házsártos anyjától valamit meneküljön, egy ruhaszekrényt állított az ablak elé, abba a szekrénybe tett egy széket és kis asztalt: így csinált magának külön szobát, ahol a múzsáknak áldozhassa tüdővészes élete utolsó lihegéseit.

Oláh Gábor, tudtommal, az egyetemi évektől eltekintve, egyáltalán nem is törekedett kimozdulni az apai házból, a Kar-utcából, a sivatag város egyik legszélsőbb s leghomokosabb tájáról, ahova már mintha a Hortobágy sivár lapálya nyúlna be, hogy leragassza csizmáját a mozdulni akarónak...

S ott írja egyik könyvét a másik után, boldogtalan elszántsággal, ólomsúlyokkal megrakott szárnyakkal, istentelen viaskodásban, a lehetetlen magányosság s a lehetetlen álmok világa között lebegve.

Eddig ő csak egy különös emberi eset volt előttem: ma, hogy elolvastam legújabb munkáját, melynek címe: A táltos fiú s mely félelmetes debreceni ízléstelenségű könyvben jelent meg, ugyanott, a város nyomdájában: mától kezdve ő a legnagyobb magyar írók gárdájában áll nekem.

*

Ebben a könyvben, a magyar nyomorúságnak e nagyszerű könyvében minden benne van, amit csak a puszta tövében fiadzott költő, az árva, lócsutakoló gyerekből taligássá, taligásból bérkocsissá emelkedett rettenetes magyar fajtának költő fia csak kitombolhatott, szinte kiokádott magából, millió pofonnal tiporva szét őt megmérgező, bántó, tönkretevő elődeit...

Egyáltalán a legtipikusabb magyar vonás, úgy látszik a düh. A tehetetlen düh, minden gát, korlát s akadály ellen, amit az élet a kis magyar lélek elé húz. Nem nemes vonás, nem becses kvalitás: a gyönge ember ellenszegülése az erőnek. Önpusztító indulat, amely ritkán hoz teremtő munkát: Itt azt hozott, mert az író dühében leleplezi még a legtitkosabb érzését is, melyet egy egész fel nem tárt világgal szemben érez.

S ha van kifogás, az, hogy ez a düh még tudatosabb s még rendszeretőbb nem lett; de mintha az író annyira odaadná magát, volt, vagy élő valóságokkal szemben érzett meggyőződéseinek, hogy nincs ideje áttekinteni szélesebb területen, nem akar egyetemes világképet alkotni, de így is annyi tömérdek adalékot halmoz fel és olyan művészien, hogy abból magából akaratlan is kialakul egy általános világkép.

*

A regény témája két generációnak egymásra következő élete. A nyomornak és sötétségnek tengerfenekéről hogyan emelkedik fel az emberi élet a jólét és műveltség szabadabb levegője felé.

A nyomort senki sem rajzolta meg ennyire tragikusnak, mert Oláh Gábor nem kívülről nézi, hanem belülről: ránk bízza a mértéket. Annyira beleolvad a miliőjébe, hogy szinte hőseivel együtt emelkedik ki a szennyes habokból. Szinte önmagát írja meg e véghetetlen beleélés által, az első sortól az utolsóig s önmagán keresztül szűri át azt, amit monda, pletyka, megfigyelés és szenvedés csak tudomására hozott.

Nevetséges volna, ha valaki egészen azonosítaná őt alakjaival, nem ő maga ad ellenőrzésre támpontokat. Minden az övé, ami e világot jellemzi, amelyet megír, s újrateremt írásban s a jellemző adalékok felgyűjtésében annyira mohó és szertelen, hogy még irodalmi művek kifosztásától sem riad vissza, csakhogy valami roppant motívummal tudja gazdagítani a kezéből kinövő világképet. Tőlem is elmarkolta a Sárarany aratási jelentét a madárfészekkel együtt, de nem bánom, mert csakugyan odaillik. Az ő alakja ugyanaz a faj, s mit kínlódjon az ember új helyzet kitalálásával, mikor már megvan a pontos szituáció. (Különben óriási erőfeszítés, amit végez s ezt az óriási munkát játszva végzi. Semmi izzadtság, semmi hamisítás: itt minden valódi, véres és komoly.)

És szörnyű, szörnyű. Így megy az élet, így pattan ki a lélek, így küzd a levegőért s napfényért az emberi vágy. Míg feljut a tenger fenékről a magasba s miért?...hogy ott elpukkanjon s eloszoljon a semmibe...

*

Hogy mi van a regényben?

Egy elemi iskolás kislány a tanyáról megy a városba, iskolába, télen, hóban, hajnalban s félelmében éneket énekel a farkasok ellen. Utoléri egy csengős kocsi, amelynek kocsisa egy pompás kis kölyök, aki a kislányt fölveszi a kocsijára. Együtt mennek, nevetnek. A kislánynak megfázik a lába, lekéredzik.

A regény az, hogy nőnek fel a gyerekek, hogy kerül a kislány, a fiú életkocsijára, mint feleség. Hogy egész életében szeretne leszállni erről a kocsiról, de másodszor már nem lehet s ezért egy asszonyi álomba menekül, hogy maga elrontott élete helyett fiat akar szülni, aki táltos legyen...akinek szabad legyen szállni...repülni...élni.

A regény életpályát, életsorsot, generációk fejlődését közli.

Gyermekbimbókból életek virágos és gyümölcsös korait fejti ki s a teremtés varázslását produkálja.

Két gyermek vonzó kapcsolatain, szülőket, testvéreket, rokonokat, családokat, egész várost, egy egész tiszta világot hord föl.

Ismeretlen és különös világot tesz örökre jól ismertté és természetessé.

*

Milyen brilliáns részletek. A negyvennyolcas események előadása, a paraszt szempontok jelentéktelenül alacsony s mégis tragikus nívóján.

Egy megszúrt ember halála. Ennyire természetesen, súlytalanul, élően csak a legnagyobbak tudták közölni.

Egy kísértetes eset a pusztán. Hátborzongató mindennapiságban, természettudományos közlésben, az abszurdum mint valóság. Páratlan írói adás.

Egy ló betörése, lepányvázása...Négy fuvaros cívis iszonytató pajtássága és ősvadállati játékossága, ahogy farkasosdit játszanak a hóban. Egy kocsi s egy cselédlány szerelme, angyali énekhangok s búgó szitkok vagy inkább fenevadi morgások duruzsolás közben...Don Miguel bakák élete: egy mindennél irtóztatóbb pokrócozás ártatlan igazsága s a kisdobos hősi ereje...és valahogy soronként valami vulkánikus robbanás muzsikája...Kis cselédlány szerelme az aranyszájú pap iránt, olyan finom és édes, mintha aranyködöt szitálna égi szitás...

Olyan titkok, amiket szinte csak egy édesanyától lehet megtudni, ahogy a kis cseléd a testvérnénjénél szolgál embertelenebb sorban, mint minden idegennél...milyen kimondhatatlan finom nyilatkozások...És egy-két házasság, valami példátlan jelenségül, amelyhez semmi sem hasonlítható, sem a magyar, sem más irodalomban, amilyet nem lehet írásban találni, csak az életből hozni...Az a találkozás, mikor a kislány évek múlva elmegy volt tanítójához, aki neki egy egész életre szóló jövendőt mondott és aki már nem emlékszik rá...Finomabb, mert ártatlanabb s tendenciátlanabb Anatole France Pilátus-adomájánál...

És ahogy házasságba törik be a lánylelket a testvérek, rokonok, mint ahogy hámba törik a csikót...

És az a bába, az a kétméteres tomporú tudós asszony: "Ugyan öcsémasszony, mit köszköpülködik annyira!" Nincs ennek a bábának atyafia se Dickensnél, se Jókainál: onnan lépett e be a könyvbe, a debreceni Nagymester-utcából...

S valami finom, finom pápistaság ebben a vad, kietlen kálomista világban: a Mártírok Oszlopa s a mártíriumok utáni vágy...és Nagy Imre költő sírja...és a nő, aki költőt akar szülni s nem tudja mi az; az író tudja, de milyen finom odaérzés az benne, ahogy az anyában agy pattanásig s szívburokrepedésig kívántatja a nem is álmodott jövőt...mert jaj, ez a nő is költő, aki egyszercsak versben köszönti a nagytiszteletű urat,...s "szavakban titkos lámpa égett, amely kiragyogott rajtuk, mint a messze házak világos ablakai a mély éjszakában."

S ezzel szemben a vastag parasztságnak olyan hibátlan keveréke a másik szavakban:

"-Úgy tutujgatod ezt a kis prunkót, mintha nem jönne több utána. Megállj, még lehet tizenkettő is. Akkor mit csinálsz.

Zsuzsika kerekre nyílt szemmel nézett testvér nénjére: tizenkettő! Talán csak nem...

Nagy emberek nem olyan szaporán jönnek a világra."

*

Abba akartam hagyni a ráutalást, de olyan keveset írtak eddig Oláh Gáborról s az olvasó olyan kevéssé ismerheti, mi lehet benne, hogy nem bírom megállni, hogy ne kiáltsak fel örömömben, ahogy tovább forgatom az olvasott könyvet.

Itt most két testvér harcát írja meg, ahogy két fiakkeres tülekszik egymással. Ahogy az 50. számú kocsi kapja a fuvart a 49. elől. Ahogy a rettenetes Bakó Mihály a testvérbátyjával, a nagyon kékszemű Bakó Istvánnal összeakasztja a tengelyt, ahogy ölre mennek s a Bika falához vágják egymást és amilyen komoly dolog ez s ahogy mégis benne van, hogy testvérek és testvéri juss érzésben folyik: mert a kisebbnek úgy-e mindent szabad, mert ő a kisebbik s a nagyobbnak minden dukál, mert ő a nagyobb s ahogy ebből kigyűröződik egy kenyérharc és egy csata...Eh, ezt nem tudják az oroszok, akik megőrülnek attól, hogy nekik minden semmiség: halálos komoly...Ezt csak magyar író tudja, ehhez humor kell: humor valahol az élet és a lélek mélyén, amit ki se kell mondani...Majd kijön az akkor, mikor később ezer forintot ad kölcsön a bátyjának a gyilkossággal rablott pénzből s a bátyja csak annyit tud hálából dadogni a testvér öccsének, hogy: "ezt soha...soha..."...És mikor újabb hónapok múlva megint csak pofonra áll a testvéri kéz...Ez a magyar élet...

És a gyilkosság...S minden, ami előkészíti, megelőzi: a kis asszony lakodalmi szerelem éjszakája, amelyen nem lehet eligazodni, hogy megcsinált hát édesanyám, mit nem csinált, a szent, tiszta, jó, imádott, soha meg nem rendült édesanyám...de mégis valami furcsa volt, akkor éjszaka! mert azért édesapámnak is igaza volt...mert az édesapám is édesapám azért...Az istenit annak a kupecnek, jól tette, hogy torkon kapta s elásta s a bugyelláris...úgyse kellett már neki...

Soha életemben nem olvastam könyvet, amely ennyire személyes ügyemmé tette volna magát az eseményt, amit megírtak...

*

De azt sem, hogy egy gyilkosság következményei így kilobbanjanak. Rettenetes Bakó Mihály, aki vállalja, hogy a hóhért kiviszi az akasztáshoz (még bérkocsis egy se vállalta, ő igen, mert belülről feszíti, hogy lássa a törvényt, mely őrá lesz...ha megtudnák a halápi erdő dolgát...) s ahogy idegrohamot kap s agyhártyagyulladást...

És ahogy a lopott pénzzel viaskodik s ahogy győz rajta...

És ahogy mégis minden véletlen célzás kifordítja s koporsóssá teszi az életét...

És ami az egész könyvnek talán legfőbb gyöngye: ahogy a felesége egy csodálatos, csodálatos éjszakán a halápi erdőn százhúsz libát hajtván, rémmel találkozik s az áruló körtefa alatt tanyáz s táboroz s másnap említi: ilyen tökéletes, hibátlan metszetet csak a legnagyobb operatőr, az Élet, tud produkálni. Oláh Gábornak örök dicsősége ez a néhány nagyszívű, szép melegségű, színes pompájú lapocska...

*

Mi is az, ami itt történik?

Valami olyan ősi bőséggel omlik, hömpölyög, durrog a vízár, hogy az ember érzi a roppant erőt, mely malmokat hajt, és gyárakat éltet, ha befogják. S most be van fogva s teremtő, nagy erő. És nyugalom, mely hasonlatos a tiszai áradathoz. Tele sással, náddal, szittyóval, görbe vadkörtefával és zöldellő rétszigetekkel és távolban nagy, nagy perspektíva, mintha az ős ázsiai puszták délibábja riogna.

S milyen dús nyelven, istenem, képek sustorgó muzsikája, "szinte emberi beszédű hegedű."

*

Mintha minden, ami eddig keze alól kikerült, pusztán előkészület lett volna ehhez a könyvhöz.

Ehhez a könyvhöz, amely csak első része egy nagy regénynek. S nem tudom megmondani, mennyire félek a folytatásától s nem akarom megmondani miért.

*

Mégis, megmondom: félek attól, hogy erején felülibe ne fogjon... Amilyen őszinte, bátor és egyszerű. mikor a nép mély rétegeinek életét írja, olyan könnyen válik délibábossá, fantazmagóriássá, túlbecsültté a tolla alatt a magasabb kultúrát élők rajza...És ezt többet nem szabad!