Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Kamaszok

Móricz Zsigmond: Kamaszok
- Regény - (3. közlemény)III. fejezet
l.

Ebéd után lefeküdt aludni, be is hunyta a szemét, de a teste, a sötétben, melyet ő maga teremtett magának, a szempillái börtönében, elkezdett zsibongani, főni, forrni; szédült.

Az asszony kísértette...Folyton látta a szürke szemeket, s ahogy hunyorít s kecsesen félre veti a fejét, aztán halkan csicseregve felkacag. A kacagása valami csodálatos; úgy kacag, ahogy a gerle, fejét felvetve s féloldalt tartva s csőröcskéje mint egyenes vonal nyílik szét, nincs is semmi ajka; mintha egy fényes késsel belemetszettek volna s annak a késnek a fénye ott van azon a vékony vonalon, mely az ajkat pótolja; drága, szép, hegyes fogai vékonyan és fehéren csillognak s a nyelvecskéjét egyszer kidugta a fogai résén...

Egészen buta és jelentéktelen dolgokra emlékezett s nagy mozdulattal vetette át vastag nagy testét, nagy medve koponyáját a díványon s befelé fordult a falnak...ha valaki belép a szobába, ne láthassa, hogy mosolyog...hogy álmában nevet...hogy olyan víg lobogásban él...úgy feküdt s úgy lihegett, fújt, mint egy hízó a homokban s a tüdeje, a tokája le s fel járt.

Aztán sóhajtott és sorra és össze-vissza kalandozva, minden legkisebb pillanatot s minden elcsendült kis szót igyekezett visszahozni az emlékébe; de olyan rossz volt a memóriája, híres rossz, az osztály szokta előadás közben kisegíteni a legegyszerűbb adatokkal...S mégis órák hosszáig jutott eszébe ez, meg az, hogy a nő mit mondott s hogy ő mit vágott vissza...Olyan jól esett, hogy úgy lehetett vele beszélni, mint egy férfival; lehetett csípni, vágni, élcelni s nem ijedt meg, nem lázadt fel női szemérme, nem jött zavarba, de visszaadta; unalmas és fárasztó, asszonyokkal beszélni, az embernek folyton figyelnie kell arra, hogy meg ne bántson bizonyos női érzékenységet...

Nem, Sághynéval, - Sasának hívja mindenki, az egész világ s ez őt kellemetlenül érinti...Sasa, miért Sasa?...Ő ezt nem tudja kimondani, lerázza, mint bogáncsot a bundájából...ez emlékezteti homályosan ara, hogy nemcsak vele oly közvetlen s bizalmas, hanem mindenkivel...s hol van akkor az ő saját külön dicsősége?...

Valami kis pikáns megjegyzést tett...beharapott szájjal...kimondott valamit, célzott valamire, amit úriasszony nem szokott kimondani...s ez minduntalan visszacseng a szívében...vagy a vérében...ezt neki mondta: érte mondta...egész különös, úgy fogta el ezt a szót, mint egy szerelmi vallomást, s magában egészen halkan, némán kacagott, kacagott neki, ujjongott s röhögött s az arcán nem látszott meg; behunyt szeme alatt, egy egész külön életet élt, amely semmihez sem hasonlít eddigi életéből ilyet még nem tapasztalt...A vére meg van kavarva, tajtékzik és habzik s a feje itt a díványon úgy repül, mint egy üstökös...És egész hirtelenül arra gondol, hogy: hogy lehetne pénzt keresni?...Ha írna egy könyvet a történelmi hamisításokról, ez régi témája, hogy a história írás tele van gaz vagy véletlen ferdítésekkel, olyan állításokkal s anekdótákkal, sőt nagy történelmi beállításokkal, amiknek semmi alapja nincs: ha ezeket az eseteket feldolgozná, ebből sokat el lehetne adni. De annyi időt míg elkészül egy könyv...utána kellene járni, Pestre utazni. Nemzeti Múzeumban kutatni...sőt Bécsbe kellene menni az udvari levéltárba: ajjé...ez sose készül el...ennek kell két-három év...azalatt Sághyné régen elfelejti őt...

Vajon lehetséges ez?...Lesz olyan idő, mikor?...

Már órák óta fetrengett, vagy mereven feküdt, egy helyben, akkor hirtelen felkelt. Tükör nem volt a szobájában, de az üvegszekrény ajtajában megnézte magát. Megfésülködött, haját, szakállát gondosan sokáig fésülte, ruháját leporolta, s szomorúan nézte esetlen, nagy cipőjét.

Kalapot vett s elindult.

A felesége a tornácon ült s varrt.

- Maga hova megy?

- Megyek, - mondta csöndesen, - annyi bajom van ezzel a kongresszussal. Minden csak az én nyakamba szakad.

Szeretett volna elmenni, de leült. Igazolnia kellett magát, érezte, hogy gyanú van körülötte.

- Szépeket fognak rólunk gondolni az akadémikusok. Thaly Kálmán maga is itt lesz...Ah, nem való ez nekünk...nem ennek a városnak való ez...még egy ebédet sem ad a város, semmi szórakozást...

Az asszony csak hallgatott. Úgy látszik, valamit sietve kell megvarrnia, hogy tovább folytathassa a mosást, nem volt ideje sem ,odafigyelni.

- Mit kell azoknak a vén múmiáknak, örüljenek, hogy élnek.

A tanár tűnődve hallgatott...A feleségének igaza van. Mint mindig, egész új s józan megvilágításban tűnt föl előtte a dolog. A Magyar Történelmi Társulat tagjai örüljenek, ha élnek...De azért fellobbant benne valami: máskor ellankadt a feleségének egyetlen ilyen ellenmondására s már erőtlenül lehevert volna, most valami fölszikrázott benne: talán első eset életében, de nem adott igazat a feleségének...miért "örüljenek?"...azok nem emberek? azoknak semmi se kell?...minek nézi le annyira őket a felesége?

- Mégis, az udvariasság azt kívánja, - mondta igen vontatottan, - hogy ha már a Magyar Történelmi Társulat megtisztel bennünket azzal, hogy itt tartják a vándorgyűlést az idén...az ország legnagyobb tudósai...

Érezte, a feleségnek mennyire nem imponál ez az egész, sem a vándorgyűlés, sem a tudósok; habozni kezdett...Igaza van, de hátha mégsincs igaza?...Hátha fontos dolgokat állapítanak meg, belekerül a kollégium a históriába...a levéltár egészen kiaknázatlan...

- Kell nekik egy kis kiruccanás, - mondta az asszony, - már büdös odahaza. Még alig kezdődött a vakáció, már mennek vándorgyűlésezni...

- Hehe, - nevetett fel s egy kicsit ellentmondott, - talán fognak valamit csinálni...

- Hogyne, sört inni.

- Hehe.

Hallgattak.

- Szóval, maga úgy gondolja, hogy nem is kell bankettet rendezni.

- Én nem gondolok semmit, felőlem rendezhetnek, amit akarnak. Mi közöm nekem hozzá...

Készen volt a varrásával, valami vastag szőttest varrt meg s felállt s elment a mosókonyha felé. Úgy lehetett érezni rajta, hogy abszolúte nem foglalkoztatja más, csak a munkája. A férfi ott maradt a széken, ott felejtve, s nagyon suta volt, ahogy ott ült, arrafelé fordulva, ahol még az előbb a felesége ült s nem volt többé semmi értelme ennek.

Felállt tehát s lassan, lomposan kicammogott a tornácról az udvarra s ki a rossz kapun. Milyen borzasztó rossz ez a kapu, ez a kerítés, ez a vakolat hullott ház. Jó volna elutazni...valami ürügy alatt...biztosan lesz pár ismerős az egyetemről s máshonnan...hogy tud idehozni valakit?...és ez a legfontosabb, ez, hogy a feleségében semmi életkedv nincs, hát ez borzasztó...

Lógó fejjel ment fel az utcán az országútra s be a városba.