Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Figyelő · / · Hatvany Lajos: Ady-versek

Hatvany Lajos: Ady-versek
Lédával a tavaszban

A fiatalon vágyakozó Ady a Tavasznak csak zavarát érezte. A beteljesüléshez eljutott Ady eltelik a tavasz rügyező gyönyörűségével, termő, bolond boldogságával, eltelik nedveivel és színeivel. Eltölti magát és eltölti asszonyát:

Az ő testét s az enyémet is
Óh, Tavasznak sokféle nedve
Száguldjátok be vetekedve.

Kicserélődve fiatalon,
Szomorú kedvvel, víg haraggal
Legyünk mi két kárhozott angyal.

A férfitest meg a nőitest egymás felé serkedő nedvei, mint a tavasz száguldó nedvei, - sokfajta nedvei, vetekedve száguldó nedvei, - a tavaszi üzekedésnek ficánkos örömű strófája ez. A két szerelmes: egy a tavaszban és a tavasz által. "Kicserélődve, fiatalon", - ha Ady Léda iránt való megszokott s talán kissé meg is unt szerelmét extázisba akarja emelni, akkor mindig az első egymásra lelés fiatal örömét kell magában fölélesztenie, mindig fiatalra kell kicserélnie magát is, Léda is. A szerelmet annyiszor leírták, körülírták, - Ady Endre szomorú kedvnek, víg haragnak mondja. Ez nem paradox jelzőcsere, mint Wilde-ék hasonló játékai a szóval, Ady nem elméskedik. Jelzői a maguk helyén vannak. Mert a szerelem mi egyéb, mint szomorú kedv és víg harag? Stendhal sem definiálhatná találóbban. A szerelmesek pedig, két angyal s mégis tekintve angyali mivoltuknak testiségét: két kárhozott angyal.

Legyünk a Tavasz gyermekei,
Kik arcukat vetik az Égnek,
Kik nedvesek s mégis elégnek.

A strófa utolsó sora - úgy látszik - játékos kontraszt. Nem az. Pszichológiai tény és pszichikai ugyanakkor. Úgy véled: égsz, lelked lobog mialatt testedből a tavasz nedvei szöknek elő:... nedvesek s mégis elégnek. Ez is olyan definíció, melyet Stendhal megirigyelhetne.

Amikor a két nedves (ne féljünk a szótól, ha Ady nem fél tőle) együtt elég, az egyesülés nagy perceiben úgy érzik ők, mint nagy produkció előtt mikor a zene elhallgat s elhallgat a világteremtés.

Csönd legyen akkor az Ég alatt,
Gomolva, szökve, válva rügybe
Mi leszünk a Tavasznak üdve.
Mi legyünk akkor az Ég alatt
A legszebb két tavaszi jószág,
Tulzás, betegség, de valóság.

Az utolsó előtti strófa a szerelem pantheismusát hirdeti. Volt ez már Ady előtt. Ady az ismert motívumot a maga módján adja. Ady-erőben. De az utolsó strófa nem volt Ady előtt. A szerelmes két ember, aki úgy érzi, hogy a természet hallgat, mikor szerelemben egyesülnek - ez a szerelmes két ember azt is érzi, hogy a természet értők van, ők a természet koronája, ők a legszebbek! - Ady egyszerűen beszámol erről a naiv ősérzésről! Mi legyünk a legszebb... két tavaszi jószág...

Túlzás, az a szó először úgy hat, mint merő tévedés, később világlik ki a leleménybe való szerencsés beletévedés. Bár öntudatlan, a tudatosság sem fejezhetné ki magát egzaktabban. Két szerelmes, ez: túlzás valóban.

Túlzás is, betegség is. Az élet vérbő soka és vértelen kevese, - ez a szerelem. Pufók gyönyör, morbidezzás fájdalom, hihetetlen, csudaszerű valami, de valóság.