Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
43. fejezet

Végre, már a tél vége felé, egy helyütt hosszasan megrekedtünk.

A mi vonalunkon hónapos álló háborúsdiba feneklett a mozgó harc.

A bakáink már rég eltanulták az oroszoktól, hogyan kell nemcsak fedezéket ásni, hanem összekötni őket födött futóárkokkal.

Kezdtek lassanként berendezkedni a háborúra. Hiszen egy csomó embernek itt lett sokáig a valódi otthona.

Megjelent már a virágos kert is a babaházak előtt. A drótfutóka. Előbb egy-két sor csak. Később aztán egész gyönyörű díszkertek.

Hisz ezt mind tudjátok az unalomig.

Mi is így rendezkedtünk be a tűzvonal mögött.

Az ezredünk egy nagyobb hegyhátat tartott megszállva, mi pedig egy nagy vízmosás oldalához ragasztottuk az odúnkat, épp úgy, akár a fecskék a fészküket a falhoz.

Ott volt a számvevő iroda s a lóistállók, meg a mészárszék.

Persze ezúttal már jóval közelebb voltunk a tűzhöz. Nemcsak az ágyúk lőtávolán belül, hanem néha fegyvergolyók is süvítettek felettünk.

Na azért volt maga a tanyánk olyan biztonságos hely, mint otthon a város nagy piaca követválasztáskor.

Elől, a tűzvonalban, egyelőre még nagy csetepaték, ágyú és fegyvertűz ijesztgetett fel nap-nap után bennünket.

A menázsit csak éjjel szállíthattuk be a bakaságnak. Onnan jöttek érte ők. De egy szakácsnak mindig fel kellett menni osztani a kondérokkal. Meg néha a nagy gazdámat is bekérték a tiszturak, lőnung és egyéb számadások, megrendelések miatt a tűzvonalba.

Ez volt minden hadi ténykedésük. De pont ez volt, amiről szívesen lemondott volna az én nagy-gazdám is a szakácsokkal.

Nem úgy az én kis gazdám. Ő nem hogy a tűzvonalban, de az elé is kész örömest ment volna őrjáratba, nagyezüstöt szerezni.

Többször kereket oldott éjszakánként a konyháktól a szakácsokkal. Sőt mikor észrevette, hogy a holdvilágnál sokszor fenn vagyok a mozgásra, engem is magával vitt.

Így láttam hasznát, hogy ifjúkorom neveléséhez a züllött baglyok is hozzájárultak. Akármilyen vaksin, de jobban eligazodtam a sötétben, mint akár a nemzetségemnek püspöke is.

De voltaképp semmi említésre méltót nem láttam az első vonalban ezeknél az első kiruccanásoknál. Semmi más nem volt ott sem, mint sáros, csapzott katonák, nyomorúságos vityillókban.

Inkább messziről volt szép az egész. A hegyháton a teméntelen apró gyertyavilág pislogott a tartalékok fedezékeiből. Akárcsak a csillagos ég tükrözött volna vissza a földről, mint valami fekete tóból.

Csodálatos volt elgondolni, hogy ilyen ezernyi és ezernyi kis fény, mint valami roppant koszorú fonja át egyik tengertől a másikig az országhatárt. És minden parányi világocska, négy-öt összegubbadt embert, négy-öt sóhajt jelent, amiknek messzi otthonokban kél visszhangjuk. És épp úgy van ez ellenségnél is. Mert, hogy ezek a kis világocskák már rég megunták egymásra fenekedni, azt így mondták a szakácsok:

- Nem elől, az ellenségtől fél a baka. Hanem hátul a parancsnokságtól.

Igaz, hogy az ezredes úr viszont azt mondta a szemlén, hogy:

- Minden suszter, manikulás, pikulás, szakács, kutya cocolista, mert legjobb dolguk van.

Hát ragasszam én is ide nézetemet a tekintélyről?

Mikor éjjelente a menázsit vittük a tűzvonalba, szigorúan tilos volt a dohányzás, hogy a tűzfény jelt ne adjon az ellenségnek.

Egyszer is a káplár, aki lejött a kondérvivő bakákkal, a legényekre ráordított, hogy: el a pipával! De ő maga rágyújtott egy cigarettára.

- Nahát lássa káplár úr, - mondta a szakács, - így maga nagyon rossz példát ad a közlegényeknek s elrontja előttük a tekintélyét.

- Éppen hogy nem! - válaszolt a káplár. - Éppen hogy azzal tartom a tekintélyt, hogy megmutatom, nekem szabad, ami nekik nem.

Higgyétek el, hogy én a káplárnak adtam igazat. Mert nem tehetnek ugyanazok a törvények jót a parancsolóknak és engedelmeskedőknek. Főleg pedig, ha az igazság fölött lehetne vitákat kezdeni ott, ahol a fegyelem az egyetlen lehető szó, akkor a végén a katona fegyverrel a kezében a reglamára a tízparancsolatot kezdené visszaolvasni. Abban pedig nincsenek kitérők és felmentések a legnagyobb Úr parancsaira, hogy: ne ölj! Ne lopj! Ne rabolj!... Meg a többi...

Egyszóval jobb ezt nem firtatni. Hanem a bakának úgy venni, ahogy a káplár állítja, a káplárnak, ahogy az őrmester és így tovább. Mert ha már háború van, akkor okosabb fegyelemben és a szentírással ellentétben az ellenséget gyilkolni, mint a rend felbomoltán egymást. Amiben aztán kívülről segít az ellenség is.