Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Negyedik rész (4. Befejező közlemény)
42. fejezet

Nem is kell mondanom, hogy akkor mindenki hitte, ha karácsonyig eltart a háború, akkor nem marad magnak sem férfi a világon.

Minden nap vártuk, hogy egyszer csak parancs kiadáson azt hirdetik ki: a muszkák letették a fegyvert, békét kötöttünk, gyerünk haza áldomást ülni.

Megelégelni már ilyen hamar nagyon megelégeltük a táncot, az bizonyos. Még mi is hátul. Hát még akik elől rohantak a füstben, a vérben!...

De ha csak éppen az kellett, hogy mi álljunk a sereg élére, az is bekövetkezett.

Nemsokára megkezdődött a visszavonulás. Akkor aztán mi vezettünk, trének, zenészek.

Egyben bizonyára levertük a sorkatonaságot. A mi dicsőségünk, hogy soha olyan gyorsan nem haladtunk az ellenség felé, mint el tőle.

Hogy micsoda hadd-el-hadd volt ez! Raktárak, magtárak, falvak égtek körülöttünk, mögöttünk. Ami elakadt, felborult, az maradt. Nemcsak enni, de még aludni is csak futva aludtunk.

Végre aztán egy nagyobb város végén úgy látszott, mégis megállapodtunk.

Szörnyű felfordulás volt még itt is sokáig. A csapatok egyre másra érkeztek a hátunkra. Egy-egy házért, udvarért valóságos rohamokat intéztek a tüzérek, századok, trének.

Senki sem tudta, ki parancsol. Néhány napig olyan fejetlenség volt, hogy a bibliai Bábel torony a szégyentől összerogyott volna ha köztünk áll.

Végre mégis valamiféle rend támadt. De mindenki abban volt, hogy minden odaveszett, az ország nem képes több katonát és felszerelést kiguberálni. És most már azt a parancsot vártuk nap-nap mellett, hogy: a háborúnak vége, a muszkák fognak parancsolni országunkban és ezentúl az ezredes úr is faggyúgyertyát és nyers uborkát fog falni a díszebéden.

Ehelyett ugyan más történt. De a nagy vereség a mi sorsunkban tényleg egészen váratlan fordulatot hozott.

Hadseregünk a legelemibbekkel szükségbe jutott. A mi ezredünk szintén úgy megfogyatkozott, hogy a trének közül is bevonták a felesleges legénységet sorkatonának. Volt persze keserves siránkozás.

De világos, hogy viszont olyan parádés sallangokat, mint amilyen a zenekar volt, nem szükségelt a sereg. Mit kezdeni olyan társasággal, mint a jámbor hangászok?

Vissza akarták küldeni az egész brancsot a kaszárnyába.

Vele együtt persze az én nagy és kicsi gazdámnak is haza kellett volna menni. Csakhogy Hantunyek úr számvevő is volt az ezrednél és éppen akkor egy csomó manikulás jónak látta a zenebonában megbetegedni.

Az ezred tehát berendelte Hantunyek címzetes őrmestert, valóságos őrmesteri ranggal, egyik századhoz szolgálattételre. Ez tudjátok, hogy félig-meddig tűzvonal.

Mondhatom, az én jó nagy gazdám nem is volt, egy cseppet sem volt elragadtatva ettől a kitüntetéstől. Nem úgy az én kis Miska gazdám. Ahogy el volt keseredve addig, a hazamenetel hírére, most már reménykedni kezdett, hogy apját itt tartják, hátha így ő is itt maradhat.

Hogy apja persze megengedje, hogy ott maradjon, abban nem nagyon bízott. Azért tőle nem is kéredzkedett. Hanem elment kunyerálni egyenesen a kapitány úrhoz.

Ő aztán nagy nehezen végre beleegyezett. És hogy valami foglalkozást is adjon a kis gazdámnak, rábízta a nagy vizsla kutyájának, Hektornak a gondozását. Ezt a konyhánál tartották, míg a kapitány úr a tűzben volt.

Valami hivatalom nekem is került ekkor.

Hallottatok bizonyára a galíciai tetűről? Hát ezek, tény, hogy nem olyanok, mint más keresztény tetvek, egy kereszttel a hátukon. Ezek két, sőt három keresztes, görög-nem-egyesült szakadárok. Három belőlük kitesz egy nadállyal.

A vakarózás az egész hadra kelt seregben valósággal pótolta a kaszárnyabeli mindennapos testgyakorlatot. Ha pedig az őszi hűvös napokon egy percre kisütött a nap, egyebet sem lehetett látni, mint pucér embereket, akik a ruhájukat és a fehérneműjüket vizsgálják.

Természetes, hogy kis gazdám épp úgy végezte ezt a többivel. De mikor észrevette, hogy én a csőrömmel sokkal ügyesebben bírom kivadászni ezeket a kis vadállatokat a ruhakorcokból, egészen rám bízta ezt a teendőt.

Így lettem teljes címmel: Hantunyek Miska, a kapitány úr vizslája gondnokának első tetűmestere.

Nemsokára aztán megint felkerekedtünk és elkezdtük kóborolni ezt az isten elhagyta országot keresztül-kasul.

Nyeltük a galíciai port, majd tapicskáltuk a sarat. Olyan sincs több sehol a világon.

Kerültünk veszedelmekbe is átmenetileg. Csapott közénk egy pár gránát és pergett ránk egyszer-másszor srapnell áldás. Megvádoltuk az általános kenyérínséget is.

Persze, mi a konyha körül enyhébben, mint az ezredes úr is. Épp így a téli fázásból is nekünk jutott a legkevesebb.

Egyszóval voltak hadi kalandjaim. De még nem igaziak. Ha csak ezeket állom ki, legföljebb valami jól értesült és kitüntetett haditudósító felett volnék óriási előnyben.