Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám

Kodolányi János: Pillangó
(Móricz Zsigmond könyve)

Debrecen volt mindig, s ma is, az a város, amelyben a magyar élet legsűrűbb, legtömörebb s legjellemzőbb. Nincs magyar író, akinek valaha dolga ne akadt volna Debrecenben. Mert amiként a katolikusnak minden út Rómába vezet, azonképpen a magyar írónak minden útja odafut Debrecenbe, avagy onnan indult ki. Debrecen és Kolozsvár: két elektromos sarok, amely között kisült a magyar kultúra csodálatos, kápráztató szikrája.

Mernénk mondani: nem is igaz magyar író az, aki nem e két sarok között égett el. Mert a Dunántúl városai nem magyar városok. Időtlen-időkben betelepített olaszok, svábok és szlávok kerítették falakkal, kövezték fel szűk utcáit, túrták csákányaikkal a környék hegyeit arany vagy vasérc után avagy kurjongattak a tornyos kapuk felett. Ma is megőrizték a dunántúli városok ezt az idegenektől nyert levegőt. Hasonlók valamennyire az osztrák rendes, villannyal, kertekkel, árkádokkal s zegzugos bujtatókkal összevarázsolt kis fészekhez, tiszták és rendesek. Valahogy megérzik rajtuk, hogy akik itt laknak, azok városba termett s városból elmozdulni nem is tudó hangyaboly emberek. Milyen más Debrecen! Ez is város. Itt is voltak, - sőt vannak, - céhek, itt is megvolt évszázadok óta a városi élet minden jellemző, szükséges kelléke. Sőt Debrecen szabad köztársasága akkor is együvé tartotta a magyarságot, amikor három-négyfelé szakadva tengett-lengett bitangul és kifosztva. Debrecen és a Királyhágón túl ragyogó Kolozsvár gyűjtötte pólusai körül a magyar szellemiség szikráit. De ez a hatalmas, dús, gazdag, kövér és széles Debrecen mindig megmaradt a nomád magyarság igazi képének. Még ma se érezzük rajta az állandóságot. Valahogy úgy vagyunk vele, mint a híres szépséges kis csonka templommal. Ezt a szerény barna, csonkatornyú templomkát, amely évszázadok óta büszkesége a debreceni kebelnek s dísze a fő-fő utcának bal felől, ahogy bemegyünk a városba, le kell bontani. Le kell azért, mert a hatalmas tölgyoszlopok, amelyekre őseink építették, kirohadtak alóla, belesüllyedtek a százezer éves ingoványba s most a szép épület romlik, bomlik, repedeznek barna falai, csuszamlik alóla az alap... Jellemző, szomorú jelenség. Mintha ilyen óriási elmerült, láthatatlan tölgyoszlopokra lenne építve az egész város. Mintha egyszer csak felkerekedne s lassan-lassan tűnne, oszlana, nyomulna feneketlen mélységekbe az egész, mert kikorhadtak alóla az alapgerendák. Azok a hatalmas oszlopok, amelyek az egész magyar kultúrát itt, Európa közepén, társtalanul, árván, hatalmasan, egyedüliségében megérthetetlenül és átvehetetlenül alátámasztják az ingoványt. Sehol se hasonló ehhez a dunántúli városi kultúra. Sehol sincs meg ez a nomád felkerekedés, délibábbá oszlás, ez a bizonytalanság a nagyságban is, ez a magyar jellemző, ez az Európába vetett idegenség. Csak Debrecenben.

Rá kell erre mutatnunk, hogy megérthessük Móricz Zsigmond szoros kapcsolatát Debrecennel, a talajjal, az ő anyaföldjével: hogy annál jobban megérthessük ennek a Pillangó című könyvének belső motívumait is.

A Tündérkert óta nem adott nekünk Móricz Zsigmond egy nagyméretű, nagyot jelentő elbeszélő munkát sem. Nagyon érdekes megfigyelnünk, hogy a Tündérkert mennyire a másik pólust jelenti Móricz Zsigmond számára is. Ebben a nagyszabású, mindvégig a legnagyobb igényekkel fellépő s a legkomolyabb eszközökkel megvalósított műben Kolozsvárt tette meg vizsgálódásai objektumának, az erdélyi lelket, a titokzatos, kifürkészhetetlen, szinte misztikus megvalósulási, kiélési formáját a magyar kultúrának, az álmok, határtalanságok birodalmát s a bocskorban cammogó fejedelmi lelkekét, a világhódító rongyosokét. Abban a regényében láttuk a másik sarok minden jellemző, tragikus oldalát. Sőt, tragikus lévén lényegében maga az erdélyi lélek, tragikus a regény is, melyet Móricz Zsigmond nekünk ajándékozott. Tragédiák magyarul, magyar földön és magyar lélekkel csak Erdélyben teremhetnek. Ez a végletek földje. Azért a Tündérkert is nemcsak terjedelmében, nagyságában, hanem belső mivoltában is nagyvonalú, objektív hangú, kompozícióban több oszlopra tagozott s egy mélység felé hidegen, tárgyilagosan, cinikus művészettel végighajtott mű, amelyben problémák kergetik egymást, a legsúlyosabb magyar problémák s fonódnak olyan szövevénnyé, amelynek pontos kiszálazása és megoldása egy ember életét minden percében és idegmozzanásában lefoglalná. Hogy csak egyebet ne említsünk, itt vannak a szociális problémák. Azok, amelyek mint sötét fátyol húzódnak végig az egész könyvön, síró, éhező, toprongyos, lázadó és sárgaságos néptömegeikkel és másoldalon a török selymek, gyöngyök, aranyak, acélok és kényes csilingelő kösöntyük pazar kábulatába vesznek. Ez maga olyan probléma itt Magyarországon, amely szorosan összenőtt egyszer s mind a magyar kultúra életkérdéseivel is. De ezek a problémák nem válnak tragikusság, mert nem is válhatnak például a másik póluson: Debrecenben.

Magyar problémák könyvének nevezhetnénk a Tündérkertet, viszont a Pillangót, - s ez teszi az én szememben sokkal tragikusabbá és megrendítőbbé az előbbinél, -a magyar problématlanságok könyvének.

Lássuk csak kissé közelebbről ezt az igazságot. Vajon lehetséges-e probléma Debrecenben? Vajon elképzelhető-e Debrecen, - mint tragikus ellentétek, mint magasságok és mélységek városa? Volt háború, - mondja, mint a Pillangón keresztül Debrecen az egész országnak, mert ez a könyv csak hatalmas zengő szócsöve Debrecennek és a magyar Alföldnek Budapest s nyugat felé, - voltak öldöklések, jól van. Elmúltak, legalább egy időre és itt. Hogy máshol elmúltak-e, az számomra, Debrecen számára nem probléma. Elvi analízisekbe én nem merülök - mondja Debrecen. Elég nekem a Zsibogó. Voltak aztán olyan évek, amelyeket a gyilkosságok éve után a rablások évének nevezhetnék, - mondja tovább Debrecen. Ekkor raboltak és raboltunk. Különféle formák között. Ha csak úgy is, hogy drágán adtuk a gomolyát. De hát a rablás korában ez már így dukált. Aztán következett a viszonylagos kiegyenlítődések kora. Ebben vagyunk most. Innen már csak mosolyogva tekintünk a mi kis szűk Zsibongónkról az előbbi évekre, a háborúra, a kommünre, a román járásra, a fehér terror korára, bölcs debreceni nyugalommal nézzük az idők forgását, látjuk, hogy nekünk van igazunk: még soha se volt úgy, hogy valahogy ne lett volna! Hogy ezek az említett dolgok mind csak bizonyos összetevő erők megnyilvánulásai, amelyek végül is valami végső redőbe fogódnak össze, hogy ezek mögött valami olyan mozgalmaknak, olyan történelmi hullámverődéseknek kell lenniük, amelyek a mi kis Zsibongókat igen érintik s talán tragikusan érinthetik, - végeredményben mellékes. Az idők múlnak. Ha pedig az idők múlásának az a velejárója, hogy kikorhadnak esetleg az alattunk ledöngölt tölgyoszlopok s a ház repedezik, rogy, recseg, csuszamlik, hát a történelem nagy Rendezője legfeljebb lebontja a megrokkant épületet, a magyar kultúra csodálatos Csonka Templomát s épít helyébe mást ha akar...

Ennek a problémátlan, egészséges, tragikus meg és belátásokra képtelen debrecennek szomorú igéit harsogja nekem a Pillangó.

Tökéletes könyv ez és tökéletes harsona. Írója: Móricz Zsigmond vigasznak szánta, kacajnak, reménységnek. Móricz Zsigmondon keresztül ez egyszer a biztatás és nem a sűrű, tohonya magyar vér analízise szól hozzánk. Sokak számára biztatás is a könyve s hogy számomra inkább a Tündérkert méltóságos hömpölygésű, problémákkal terhelt magyar tragédiája vigasz, mint ez a napsugaras, egészséges, feszülő erotikától szagos idill, az temperamentum dolga.

Nem regény a Pillangó, nem is novella, annál nagyobb, többágú és súlyosabb. Idill ez, az ilyen idillszerű írások minden kellékével. A pillangó-motívum románcszerűvé teszi, a szerelmesek sok hányódás, elszakadás, félreértés, akadály, sorsverés után végül is összeforrva mennek, a jövő elé. Idill ez, ámbár néha kissé elszomorodik s Móricz Zsigmond túláradó férfiassága néha szét robbantja az idilli kereteket. Néhol pusztai bölényszaga van ennek a könyvnek, a párzó bölénybika elzordonuló, elhályogosuló, vad szemét látjuk kicsillanni a lapok közül, amint Hitves Zsuzsikát, ezt a kis üszőt az égő alföldi napverésben, vagy a hóval vert néma síkságokon dobogva űzi. De azért idill. Végül minden végső harmóniába oldódik, kielégülnek a feszült idegek, elsimulnak a szerelmi harcok s ősi, boldog, feledtető és gügyögő párzásba torkollik minden. Kiáltva hirdeti ez a könyv: Ne csüggedjetek, ne szomorkodjatok az élet pillanatnyi jégverései miatt, mindaz, ami itt darabokra tépve kavarog körülöttünk, csak múló, ostoba emberi tákolmány, mindenen győzedelmeskedik végül az ősi, az örök, a kozmikus gyökerű ösztönök fenntartó és burjánzó világa!

Ne higgyünk az észnek, ne higgyünk a tudásnak, a civilizációnak, az értelem logikus kapcsolódásának, a kultúra népeket egybefoglaló, néhol el-eltűnő, néhol kiragyogó láncának, amely bennünket egyetemesen összeköt, - higgyünk az állati lét védhetetlen, támadhatatlan, egy örök, minden szerves és szervetlen életet összemarkoló, egy talajba gyökereztető s az egész világegyetemben széthullámzó erőinek, az ösztönöknek.

Nem haladhatunk el ennek a vigasztalan vigasztalásnak pogány eszmei tartalma mellett szótlanul. Mert ez az, ami Móricz Zsigmondot annyira magyar íróvá és egyedülivé teszi: a pogánysága. Érintetlenül nőtt fel benne az állatisten tisztelete, évezredes írásokon is megmaradt monumentális erőben, csonkítatlanul, tisztán, egészségesen. A magyarsághoz semmi köze a kereszténységnek még ma is. Az emberisten fogalma ma is olyan érthetetlenül mered a magyar agyvelőre, mint hajdan, Koppány idejében. Evvel az Eszmével verekedett Ady is meddő órákon és éveken át, különösen élete utolsó éveiben. Ez az Eszme azonban teljesen érintetlenül hagyta Móriczot. Pogány egységben él a Természettel, ősi bájjal mosolyog állati életünk mély titkaira, amelyek számára nem titkok, a magányos bika jósága tükröződik szemében, mindent megértő, minden szenvedélyt ismerő és megbocsátó jósága, a Nap sugarához hasonlóan mindenre áradó jóság. De... de aztán indulatait nem is fékezi le a kultúra ösztönöket tudatossá tevő és hatalmába kerítő marka, azt hiszem, ez a pogány jóság, amely a világ kezdetével kezdődő és a világ végével elmúló ösztönök erejében kell forrását, éppen úgy tud kegyetlen lenni, romboló, játszva tipró és rettenetes. De akkor sem gonosz. Csak romboló.

Az a kérdés, hogy inkább Debrecen és Móricz Zsigmond pogányságát kívánjuk-e megtartani vagy Kolozsvár és Apáczai Cseri János, Bolyai János kereszténységét. Ez tragikus. Az megfelel a magyar temperamentumnak és szikla szilárd. Kolozsvár s mindig újra és újra építő keresztény ideológia a magyar kultúrában, a Csonka Templom. Debrecen az ösztönök örök, egyetemes, mindent magába ölelő s magából kitámasztó ingovány-síksága.

De hiszen a Pillangó éppen a kozmikus erők megmutatásával akar vigasztalni, hitetni, fejfájást és szívszorongást elmúlatni, éppen a pogányságával akar kacagást, merést, táncot, párzásra való kedvet deríteni! Móricz Zsigmond nevető, hímerejű, el-elboruló, döbbentő és bizalmat szuggeráló pogánysága hirdeti ezen a könyvön át, hogy ne törődjünk a minduntalan összeomló, repedező, korhadt koponyák tölgyoszlopaira épülő, minduntalan meginduló Csonka Templomokkal. Aki akarja: építse, aki akarja bontsa. Az emberisten keresztény fantazmagóriájával szemben itt van az állatisten, az ösztönök világegyetemének megfogható, kitapintható, ereinkben duruzsoló, vérünkben mennydörgő, aktív, örökké örülő, örökké párt kereső, összekapcsoló, pusztításában is teremtő isten, benne bízzunk.

Kedves hang ez a mi magyar fülünknek, őszinte, tiszta, férfias, örömkeltő hang, mert, mint nemcsak én itt, hanem előttem sokan és nagyok kifejtették már, pogányok vagyunk. A mi pogány Kupa-vezérünk, papunk, harcosunk: Móricz Zsigmond azért van olyan közel hozzánk s azért értjük annyira a szavát.

De e sorok írója előtt inkább a másik, a meg nem nyugvó örök építés, az emberisten megfoghatatlan, ösztönökön felülálló s örökké tragikus bukásokon elinduló másik harca lesz kedves és vigasztaló. A Tündérkert.

*

Maga a Pillangó Móricz Zsigmond egyik legtökéletesebb írói alkotása. Ezt a kristálytiszta formát, logikus, szoros zártságot, ezt a szuggesztív hangot s vérrel-telítettséget ma senki se tudja utána csinálni Magyarországon, vagy ha tudná is, csak utána tudná csinálni. Míg régebbi regényeiben a kompozícióba itt-ott rések, sőt zuhanások kerültek, különösen a regények befejezése körül, - még egy nagyon kicsit a Tündérkertbe is - addig ez a könyv semmi ilyen rést, egyenetlenséget, elhajlást nem mutat. Egy egész ez a könyv, a nagy sziklából, - a magyar életből - egyetlen markolással letörve, sehol semmi elporlódás, vagy karcolás rajta, élei metszők, formája zárt, kristály, homogén.

Pedig nagyon érdekes megfigyelni, hogy a debreceni nyelv édességének és ritmusának ez az utolérhetetlen ismerője, sőt vérében hordozója, milyen önkényesen bánik el a nyelvvel. Nincsenek skurupulusai. Nem ismer nyelvtant és szabályokat. Belső törvényei szerint kezeli nyelvét s ezek előtt a belső törvények előtt nem adatik számára szentség. Nem emlékszem, hogy Móricz Zsigmond nyelvének erre a vonására rámutatott volna valaki, talán azért, mert azt hiszik, hogy Móricz Zsigmond számára a hiúság Achilles-sarka a nyelv. De nézze meg valaki egészen közelről a mondatait, különösképpen a Pillangóbeli mondatait s nekem fog igazat adni. Móricz Zsigmond már a Sáraranyban úgy hajigálta ki magából a szavakat, hogy a magyar nyelvtan minden derék tanárát elrémítette vele. Emlékszem, fiatal fiú koromban apám házába hivatalos, minisztériumbeli emberek érkeztek, akik vacsora alatt a dúsan terített asztalnál nem győzték az akkor forradalmi harcait vívó Móricz Zsigmond nyelvét ócsárolni, gúnyolni, csepülni s rá pereátot kiabálni. Akkor találkoztam először életemben evvel az íróval s azóta se feledtem el a darázszúgást, melyet falusi otthonunkban a pesti urak ajkán okozott. De amint igazuk van a tanár uraknak, éppen úgy nincs is igazuk, mert Móricz Zsigmond éppen azzal teszi nyelvét szuggesztívvé, éppen azáltal kelti az erő benyomását, hogy megkérgesedett nyelvformáinkat szuverén gondatlansággal és oda sem hederítéssel halomra dönti. Belső logikája aztán ennek a nyelvnek, amely tolla alól kikerül, kérlelhetetlenül magyar és szigorú. Kifordítja a nyelvet és mégis az marad, ami volt: ízes, erős, illatos, pontos alföldi magyar nyelv. Ezt utána csinálni se lehet soha. Ez aztán az ő speciális, elrabolhatatlan eszközei közé tartozik.

Példát is idézek, csak egyetlen-egyet. Amikor Zsuzsika megérti, hogy a kapuban kérdezősködő esett, bozontos, rongyos vándorember tulajdonképpen az ő tulajdon, orosz fogságba esett bátyja, beszalad a hírrel anyjához. Ez a mondat Móricz ajakán így hangzik:

- Andris, Andris! - kiáltotta Zsuzsika sikoltva, tenyerét csapkodva, szélfogó szíve buggyantan és vissza ki.

Tele van Móricz Zsigmond stílusa erotikummal. Pogány stílus. Szaga van, íze és simasága, vagy érdessége. Bujkál mögötte a vérkeringés, a fák nedve. Néha aztán olyan durván üt meg egy-egy szava, hogy már-már szemérmetlennek gondolnánk ezt az írásmódot, ha nem lenne csupán pogány őszinteség és az állati lét boldog, kacagó szeretet. Mikor Zsuzsika sétál a szíve Jóskájával, úgy érzi, elered benne minden nedvesség. Móricz Zsigmond egy időben tökéletes kis serdülő parasztlány tud lenni s fű-fa is, meg kamasz legény is, aki élire rakja a régi vásznakat, a tojást megolvassa s a tulajdon urát is éhezteti. Mindezt érezteti az ő stílusa. Le stil est méme l'homme, de ebben az esetben le stil est tout.

Csodálatos szavaival és mondat szerkesztésével pillanatok alatt vési a profilokat. Érezzük az embereit. Ez már nem művészet, ez már megérthetetlenség.

Egy-egy odavetett jelzője, igéje, a freudizmus ábécéje lehetne. Ösztönök, tudatalatti misztikus mélységek nyílnak meg pillanatról-pillanatra előttünk, szinte úgy jelenik meg itt Móricz Zsigmond, mint a Kentauroszok: félig állati testtel. Átáramlanak rajta az állati élet rezdülései. S vibráló érzékeny nyelve azonnal lerögzíti őket. Ebben a Pillangó című idillben különösen remekel ilyen hajlandósága. Ennél tökéletesebb finomságúvá tenni az ösztönök játékának lerögzítését nem is lehet. De Móricznak még van ezenfelül egy nagy ereje: dialógusainak páratlan egyéniesítő elevensége és pontossága.

A stílusról előbb szóltunk, mert itt van Móricz csodálatos szelencéjének a nyitja. Amik és akik ebből a nyelvvel kinyitott szelencéből elősürögnek: jó debreceni ismerőseink egytől-egyig. A boszorkányos kis Zsuzsi lány típusa minden egyénisége mellett is a cinikus, szerelmében élő s szerelméért azonnal gyilkolni is tudó asszonynak. Ami férfi-erkölcsi világrendünkön túlnőtt, kozmikus etikai rend elgázoló hatalma dübörög át ezen a törékeny, begyes, jó szagú kis lányon. A kis buta asszony hatalma mozdul benne, a buta, szűkagyú, csinos, követelő és hiú asszonyé, aki mihelyt megjelenik valahol, elég súlyossá és fontossá válik ahhoz, hogy minden körülötte forogjon. Félelmetes ez a kis lány. Ennek a kezében emberi sorsok pihegnek, mint az elfogott pillangó sorsa: akármikor leveheti a fejét, ha akarja. Megmérgezi Jóskát, mint a szúnyog, mely szúrásával égő váltólázakat olt ez emberbe. S van még egy-két gyilkos igazsággal, de szeretettel megírt ember és asszony. Mert Móricz Zsigmond centrális gondolata mindenütt a pogány Erósz, az állatisten eszméje: a nemek kettőségének, különváltságának következménye, a harc, a foggal-körömmel birtokbavétel, még a vénasszonyokban is megmutatkozik. Ha aztán az asszony nem tud többé hatalmat gyakorolni a férfi fölött, meghal. Nincs. Nem létezik. Ilyen meghalt, lagymatag, kiégett asszony a mérnökné ebben a könyvben.

Hatalom, párzás, birtoklás, üzekedés, ösztönélet...

Van a könyvben egy szerencsétlen flótás, egy suszter, aki feleségül akarja venni a Jóskájával mindenféle bonyodalmakba keveredett Zsuzsikát. Ez a figura az egyetlen, amelyet nem szeretettel, nem a mindenkinek egyenlő mértékkel mérő írói igazságossággal írtak meg. Erre a szétmálló, szétfolyó, erőtlen ajándékokkal próbálkozó szolgalelkű, férfiatlan és mazna férfira féltékeny Móricz Zsigmond. Félti tőle Zsuzsikát. Utálja. Lenézi. Nincs egyetlen megértő pillantása számára. S itt, ezen a figurán keresztül bújik ki a könyv lírája. Itt villan ki, hogy mennyire szívügye ez a könyv írójának. Mennyire az övé ez a kis buta, kecses-begyes, érzékeny, hiú kis lány, mennyire férfi, pogány férfi ebben a könyvében Móricz. Itt öklel ki a vad bölény zordon fejével a lapok közül. Ahogy körülcsókolja művészetével Zsuzsikát s ahogy eltiporja, elbömböli közeléből a másik ványadt, sóvárgó, csurgó hímet. Ez a vonás a könyv legmegmutatóbb, legálcázatlanabb, leglíraibb oldala.

Ezekben a sorokban iparkodtam őszintén megmondani a Pillangóval kapcsolatban olyasmiket is, amelyekről gondoltam, hogy hozzájárulnak Móricz Zsigmond végső arculatának kivevéséhez. Egy bizonyos: ebben a könyvében hosszú idők óta olyan írásművet alkotott, amely fenntartás nélkül, gyónásszerűen mutatja meg írója belső mozdulásait s mind élesebben kialakuló tiszta, pogány arculatát. Ezért a Pillangó az én szememben inkább azért értékes, mert soha nem érzett közelébe juttatott egy erős, világosan és szabadon kiélt egyéniségnek, amely leigázó szuggesztivitásában és nyíltságának hatalmában feledhetetlen az emberszerető és embert csodáló ember számára, nem pedig azért, mert avval akar vigasztalni, ami éppen elszomorít: hogy hiába minden észtorna és fejtetőre vagy talpra állított próbálkozás a világok eme legrosszabbikának megváltatására, vagy kiépítésére: maradnak az örökké egy, örökké uralkodó, örökké újratermelődő ösztönök, a világ egyetemes alapjai.

Tündérkert az egyik pólus, a Pillangó a másik. Amaz objektív tragédiája az emberi álmoknak, ez meg kedves szubjektív idillje a vigasztaló Erósz-istennek. Amaz keresztény könyv ízig-vérig. Sőt keresztyén. Ez pedig tiszta és kacagó pogány könyv.

Csodálatos, hogy a Csonka Templom, melyet most le kell bontani, éppen Debrecenben van, mintegy szimbóluma foglalván a magyar kultúra két ellentétes sarkát. S csodálatos, az egyszerű dolgok csodálatossága, hogy a Tündérkert is, a Pillangó is éppen alföldi író: Móricz Zsigmond tollából került a magyar irodalom értékei közé. A magyar Problémák Könyve és a magyar Problémátlanságok Könyve.

A kettőt egységbe: szimbólumba foglalni egy műben: ez lesz a jövendő magyar zseni dolga. S egyben ez fogja megoldani a magyar kultúra kétsarkú, tragikus szétágazódásának problémáját is. Akkor lesz végképp megadva a magyarság hivatása az európai nagy-nagy társtalanságban, az egyetemes emberi kultúra kellős közepén. Ezer éven át nem sikerült ez az összefoglalás. Talán sikerül a második évezredben. Mert ha nem, akkor elpusztulunk.