Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Figyelő

Tersánszky J. Jenő: Térey Sándor regénye a Franklinnál

Erről a könyvről némileg kockázatos kritikát írni, legalábbis gáncsoló, mert egy csomó tekintélyes elismerő szó ellen kellene fölvenni ezzel a harcot. Ez a könyv ugyanis pályanyertes regény. Tehát súlyosabb ajánlás kíséri közreadásánál, mint a kiadóé.

Hirtelenében nem tudom irodalmi terminus technikus-e ez a szó, hogy: hangulat regény? Vagy magam csináltam e pillanatban, mikor megírási módjára, vagy hát műfajára gondoltam. Hisz ez mindegy, ha födi a fogalmat s azt hiszem, megteszi.

Hogy mégis megmagyarázzam tüzetesebben, mit akarok érteni alatta: ez a regény az olyan féle írások közé tartozik, aminek legfőbb ható eszköze nem a cselekmény, mozgalom, sőt bizonyos felfogásban a lélekelemzés sem, hanem valami ritmikus muzsikája az előadásnak. Olyan, mint amivel visszaemlékezések zengenek, mikről letörlődött többé-kevésbé a jelen nyersessége vagy a tűnődés színeivel vonódik be minden válság, fordulat bennük.

Az író nagyol, lazán fogja a cselekményt, elidőzik képeknél, egy-egy helyzet jellemzésénél, ami sokszor önmagáért való szinte s nem gördít a mesén.

Nos, hisz félig-meddig történeti regénynek lehet ezt mondani, amelyben a korfestés dominál és hogy éppen olcsó kapcsolatot is találjunk a muzsikát favorizáló elbeszélései módjával, hát a főhőse maga is zenész.

Hogy némi fogyatékosságai akadnak általában, nem lehet tagadni. De ez bizonyára leginkább arra írható, hogy mint tudom, írójának ez az első nagyobb lélegzetű dolga.

Az esete az a szokott esett. Úgy van tárgyával, ahogy nagyon szerető szülők elkényeztetett gyermekükkel. Nem lehet moccanása, ami féltett és kedves ne lenne számukra. Nem tudnak gazdálkodni érzésükkel és adakozó kedvükkel irányában. Agyon becézik.

Természetesen ez inkább mesterségbeli szemnek felötlőbb, mintsem az olvasónak s tulajdonképp csak úgy lehet kifogásolni, mint ahogy magyar udvarházakban épp annak a kornak és a megelőzőeknek azt a szokását, hogy a vendéget tömték és fogták.

Ugyanúgy lehet még megemlíteni egyet-mást. Például, hogy az író itt nem akar fölényeskedni tárgyával. Kissé mintha kedveskedni igyekeznék alakjainak. Keveset mutatja meg felöltözetlen őket s utalásokkal vetít rá inkább olykor az emberi mivoltnak árnyékosabb oldalaira.

Természetesen nem hallgathatom el sok mélyebbre villantó sorát ennek az írásnak. Ezek ott bukkannak fel legjobban, ahol az író közvetlen közel áll témájához vagy ahol láthatólag egyéni élmények rejtőznek alakjai lelke mögött. Itt a legjobb. Például ilyen néhány mondata:

"Nem tudta még, hogy ez szerelem, de elhalványodott, ha Györgyöt meglátta, a nevét hallotta. Babonás lett. Vágyódott vele találkozni. Kiszámította, hogy ha a szöglethez tíz kockakövön kell átlépnie, ha még idejekorán át tud futni egy kocsi előtt, ha behunyt szemmel tíz lépést tesz és senkivel sem ütközik össze: akkkot találkozni fognak..."

Gondolom, ezeken kívül a leírásai a legszebbek.

Ezzel jellemezném nagy vonásokban ezt a könyvet. Különben pedig én is hozzájárulok azok véleményéhez, akik a regényt az értékénél fogva egy sereg társa közül a pályadíjra vélték érdemesnek.