Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Második rész
22. fejezet

Nos mindegy! Elég az hozzá, hogy állattársaim előtt való respektusomért is meg kellett fizetnem, mint mindenért a világon. Azonkívül, hogy gombostűt nyelhettem volna rá, hogy tele vannak titkos ellenszenvvel, amiért föléjük kerekedtem és csak alkalomra várnak, hogy lerántsanak magukhoz.

Egyetlenegy volt köztük, aki nem is rejtegette gyűlölködését. Ez Cirmos volt, a Cili fia.

Érthető volt. Minden macska hiú és ő úgy érezte, hogy az az általános becézés, amiben az egész kaszárnya részeltetett engem, abból nyírbált, amire ő tartott számot. Ez tényleg még a legmegbocsáthatóbb neme az irigység bűnének, mert valami alapja van.

Fontos, hogy Cirmos minden szavamba belekapaszkodott állattársaim előtt szemtől-szembe, nem is véve ehhez áskálódásait a hátam mögött.

Így kezdte hánytorgatni a háztájék legkényesebb kérdését ellenem. Ez az egész udvar hagyományos babonáiban gyökerezett.

Ugyanis az a megrögzött hit volt elterjedve állattársaim között, hogy gazdáink, meg különösen a tiszt urak belső szobáit szörnyű varázslat őrzi. Titkos hatalmakkal gyűlik meg a baja, aki be merne oda közülünk hatolni.

Mármost nyilvánvaló, hogy a macskák voltak azok, akik alkalomadtán bejuthattak a kaszárnyának ezekbe a bűvös zugaiba. És hát hitték a szobákról amit hittek maguk, bizonyos, hogy némi tekintélyük függött attól, ha rejtelmekről regélhetnek a hiszékeny társaiknak.

Ezzel szemben én, ismert őszinteségemnél fogva, kereken kirukkoltam az igazsággal, hogy az ezredesné legbelsőbb szobájában sincs más levegőnél. Vagy ez legfeljebb olyanféle illatú, mint alkonyatkor a virágoskert s ha attól meg lehet tébolyodni, akkor ettől is.

Azt is igyekeztem továbbá megmagyarázni, hogy a félelem olyan természetű, hogy rémet lát a saját árnyékunkban. Már pedig a félelemre oka éppen akadt annak, a tisztiszolga nádpálcájától és a szobalány tollseprűjétől, aki bemerészkedett volna a lakásokba. Ez teszi az egész varázslat-históriát, - állítottam.

Persze a hagyomány és a babona, mint a gyermekjáték. Kóc a bele, ha szétszedik s talán kár is érte. Így voltak hitükkel állattársaim is. Vehettem észre, hogy jobb szeretik megőrizni, mint beismerni a butaságukat.

Hát egyszer nagy gyűlést látok az udvaron, amint kimegyek. Cirmos áll a baromfiak, hízók karéja közepén, rá figyelnek a galambok a dúcból, a verebek a kerítésről, még a tengerimalacok is, a fal tövében. És mikor meglát engem, nagy garral így kezdi:

- Most aztán megfogtunk, hogy egy közönséges szajkó vagy. Azt füllentetted nekünk, hogy jártál az ezredesné vendégszobájában, s hogy ott nincs semmi varázslat. Hazug népbolondító vagy, ezúttal bebizonyosodott. Én vagyok a tanúja.

- Úgy van, úgy van! - kurrogtak-hurrogtak rám összes véreim. - Áltassad ezentúl a püspöködet felvilágosításaiddal.

- Hát miről van szó? - kérdeztem.

Erre Cirmos előadja, hogy aznap délelőtt bevitték az ezredesék lakásába, mert egér lopózott a padló alá. És amint belép, hát a vendégszoba egyik fala kellős közepéből egyszerre csak egy másik szoba jelenik meg előtte, pont olyan, mint amelyikben van, de ragyogóbb százszor. És benne a fal tövében egy kövér egér. Nosza rá akar ugrani. De egyszerre egy macska állja útját. És amikor felborzolja rá a szőrét, az is. Mikor megfenyegeti praclijával, hogy tűnjék el az útjából, az is úgy tesz. Ki akarja kerülni, mindenütt eléje áll. Erre nekiugrik. Hát akkor a feje olyat koppan a kobakján, mintha egy sarokkőnek szökött volna. És még ahogy fintort vág a fájdalomtól, a másik macska visszacsúfolja éppúgy. Az egér pedig azalatt a zajra, természetesen, visszairamlik a lyukába. Ő meg? Kell is neki több egér? Olyan vernyákolást csapott rémületében, hogy a ház összeszaladt rá és meg sem állt a kályha-pucikig, mikor kiengedték.

- De most merd állítani, - esett nekem végül, - hogy ez nem a bűvös macska és a bűvös egér volt, az elbűvölt szobában!

- Merem bizony! - kezdtem egyszerre kacagni. - Mert az semmi más nem volt, mint a nagy állótükör, amiben saját magadnak mentél neki. Sőt, ha egeret láttál benne, az a hátad mögött volt. Lásd, inkább az én szavamnak hittél volna és inkább magad körül pillantottál volna, mint hogy begyulladtál és varázslatról képzelődtél. Most, még az az egér is rajtad nevet, amit elszalasztottál.

Természetes, hogy még az utolsó csibék is megértették, hogy az emberek olyan lapot tartanak a házukban, kemény üvegből, mint a víztükör, amiben ivás közben látják magukat.

Csupa hahota volt Cirmoson az egész udvar. És hát ez volt az utolsó kirohanás a tekintélyem előtt. Attól fogva minden állattársam elismerte, hogy nincs okosabb köztük nálam. Ez is volt valami.

De azt hiszem, ezzel már le is zárhatom kaszárnyabeli viselt dolgaim kezdő időszakát.