Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Második rész
14. fejezet

Nem tudom meddig feküdhettem ott. Egy darabig valami rémes, fekete csönd zsibongott érzékeimen, aztán teljes, halálos merevség.

Mikor magamhoz tértem és egy kissé kinyitottam a szemem, csak nagyobb lehetett a rémületem. Félig alélt voltam még a vérveszteségtől, zúzódásoktól, de azért észrevettem, hogy három ember áll a közelemben.

Három azokból a félelmes lényekből, akikkel a csókagyermekeket ijesztgették. Még azokat a rettentő csőröket is velük láttam, amikről hallottam, hogy tetszés szerint akaszthatják magukra és messziről hinthetnek halált velük.

De most tapasztalhattam, milyen jótékony volt számomra a Riki-krox mester bizalmas barátsága, aki felvilágosított vadóc, erdei mesék képtelenségéről. Sőt mekkora hasznát vettem most, hogy beavatott valamelyest az emberek nyelvébe.

Az első rémületem mindjárt engedett, ahogy hézagosan megértettem a három alak baszédét.

Felém hajoltak éppen és egyik megpiszkált a botjával:

- Ni egy döglött csóka. Csupa vér, - szólt. - Vajon mi érhette ezt?

- Tudjátok-e - szólt a másik, - én azt hallottam, hogy a csókák minden ősszel püspököt választanak maguknak és ilyenkor olyan verekedéseket rögtönöznek, akár nálunk a követválasztásokon. Talán ez is valami bukott jelölt itt - mutatott reám. - Azt hiszem, az emberek is legszívesebben így némítanák el az ellenfeleiket. Ez valami ellenzéki vezér lehetett. Nézzétek csak mekkora állat.

- Hadd a fenébe! Gyerünk, üljünk le, - mondta a másik.

Ezzel kettejük félre mentek tőlem, leültek a fűbe és láttam, hogy előveszik nagy csőreiket és fejükhöz illesztik. De már nem rettegtem szavaik után, hogy bennem akarnak kárt tenni. Sokkal nagyobb volt ámulatom mikor olyasmit tapasztaltam ekkor, amit még Riki-krox mestertől sem hallottam.

A két nagy sárga embercsőrből egyszerre csak, az ártalmas töltelék helyett, ami messziről halált okoz, különös, éles, de egy cseppet sem kellemetlen hangok harsantak elő.

Igaz, hogy néha sok volt bennük holmi holdkóros trillákból, amit bagoly koromban hallgattam éjjelente a szomszédos fülemüle pártól, meg hát a nappali madarak, pirókok, csízek idétlen csicsárárázásából. Ez az émelygős szoprán, minden becsületes csókafület sért. Hanem többször a két ember ujjai a legrendesebb zengzeteket billegtették elő vendég-csőrükből. Olyan tisztes basszus és tenor stakkátókat, mint a nemzetségem, vagy varjú rokonaim éneke.

Viszont azt már nem értettem, hogy pont ilyenkor hagyták abba mindig, a legjavánál. És rendszerint így rivalltak egyik a másikra:

- Hüjj, hüjj, hüjj, hamis, hamis, hamis. Ha így játszol, csak zongora-verklivel állhatsz be a zenekarba!

Bele kellett nyugodnom, hogy az emberek Zöld-istene, akitől a dalos kedv, a jó hallás és az ízlés adománya ered, bizonyára náthás volt és rekedt, mikor az emberek nyelvét felvágta.

Hanem eközben a harmadik ember, aki különben is sokkal kisebb volt társainál, nem követte a társai példáját, hanem mellettem maradt.

Legokosabbnak tartottam, ha aléltnak tettetem magam. Azért tehát nem mozdultam meg akkor sem, mikor újra lehajolt hozzám, megforgatott s végül felvett markába a fűből:

- De hiszen nincs is megdögölve, még ver a szíve és meleg. Szegény, milyen véres! - tapogatott és törölgetett meg gyöngéden. - Hátha felépülhet még ez? Én nem hagyom itt. Majd meglátom. Hazaviszem.

Miközben ezeket mondta két társának, valami puha, fehér lapufélét vett elő a zsebéből és abba helyezett bele csínján. Aztán, amíg ott maradt a másik kettővel, folyvást kutatta sebeimet s figyelte: lélegzem-e?

Közben csakugyan elaléltam újra. De ebből egészséges szundítás vált. Arra ébredtem belőle, hogy a fehér lapuban, akár valami kényelmes függőfészekben hintázva visznek valahová.

Biztos lehettem, hogy csak a városnak nevezett emberi kőfészkek sokadalmának tarthatunk.

De nem akarlak tovább untatni benneteket az én vadóc fogalmaim kihámozgatásával. Hanem kezdem mesélni úgy az ügyeket, ahogy azokat ismeretesen gyors felfogásommal hamarosan megkapizsgáltam.