Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám

Marsovszky Miklós: Május
Kerti pad bokrok között. Csillagos, májusi éjszaka

Az asszony: A hold is elbújt. Az arcát se látom. Igaz-e ez? Igaz-e, hogy itt ülünk, csókoltuk egymást? Az én kezem-e ez a magáéban?

A férfi: A tiéd.

Az asszony: Enyém-e? Én vagyok-e, aki itt ülök és magához simulok?... Hány kéz fonódik most össze ebben a májusi éjszakában?

A férfi: Hallgass, kicsim... Ha kisüt a hold, meglátjuk egymást.

Az asszony: De én beszélni akarok? Meddig ülhetünk itt?... Az idő múlik.

A férfi: Megvirrad. Hazamegyünk.

Az asszony: Megvirrad, hazamegyünk: milyen egyszerűen hangzik ez. De leszünk-e így még ketten, egyedül, szép, meleg, májusi éjszakában.

A férfi: Ki tudja?

Az asszony: Nem fáj a szíve?

A férfi: Boldog vagyok.

Az asszony: Boldogság?... Fáj, hogy nem ismerem. Fáj, fáj ilyen nagyon érezni valakit, akit nem is ismer az ember. Az arcát se látom. Egész este hívott a szeme. Itt vagyok. Hallgat és fogja a kezem. Mit tud rólam? Olyan tehetetlen szótlanságban ülünk itt, mint a baka a vasárnapi babájával. És ha megszólal, olyan furcsán, olyan keményen és idegenül hangzik a szava. Borzasztó, amit mond: "Kisüt a hold, meglátjuk egymást. Megvirrad. Hazamegyünk." Aztán: soha többé. És a szíve se fáj. Pedig azt mondta: szeret.

A férfi: Szeretlek.

Az asszony: Szerelem?... Két száj összetapad az éjszakában. Két száj csak. Arc nincs körülöttük. Sötét van. A hold is elbújt. És azt mondta: ne beszéljek. Két összetapadt száj. Ez hát az egész? Ez minden? Ez a boldogság?... Egész este engem nézett. Mit látott rajtam?

A férfi: Szép voltál.

Az asszony: Azt mondja: szeret. Mások is mondták, sohase hittem. Sose kérdeztem magamtól: igaz-e? Csókoltak, jó volt. Most először akarok mást is, többet. Nézett. Valami eszeveszett reménység támadt bennem. Azt hittem: olyat lát, amit más még nem látott. A nevét se tudom. kíváncsi lettem. Itt vagyok.

A férfi: Kíváncsi lettél?

Az asszony: Igen. Nem szégyenlem. Olyan szomorú asszonynak lenni. A férfiak beszélnek egymás közt. Mellettünk elhallgatnak. Borzasztó ez a csend. Borzasztó ez a néma lobogás. Nem értjük mi ezt. És mind arról álmodunk: egyszer így ülni, ketten, beszélgetni. Kérdezni... felelni... ezer ijedt, összetorlott kérdésre, szép, bátor, nyugodt feleleteket kapni valakitől... akit szeretünk. Egyszer megtörni ezt az ijesztő csendet, ami körülvesz. Aztán csókolni... nem bánom...

A férfi: Férfi azért jön asszonyhoz, hogy elhallgasson. Mindig így volt, mindig így lesz.

Az asszony: Nem igaz! Nem igaz! Borzasztó volna!

A férfi: Szép ez, kicsim!

Az asszony: Borzasztó ez... Könyörüljön rajtam! Beszéljen! Mondja el: mit látott rajtam? Mi vagyok magának?... Asszony?... Egy a sok millió közül?... Véletlenség? Májusi láz a testében?... ebben a szörnyű idegen testben, akit csókolt... Engedje el a kezem... hazamegyek.

A férfi: Ha megvirrad, hazamegyünk!

Az asszony: Borzasztó ez a gőg... ez az irgalmatlan konokság... engedje el a kezem!

A férfi: Jobb így?... Igen: asszony vagy. Egy a sok millió közül. Véletlenség, májusi láz. Szép vagy, de lehet-e elmondani egy élő test szépségét. És ha lehetne, ez-e, amit sose hallottál, ez-e, amit tudni akarsz? Megláttalak: pompáztál, férfiak között. Mulattattalak: odahallgattál-e? Mondjam el újra, amit százszor elmondtak?... Rád néztem... itt vagy: ennyi az egész.

Az asszony: - Itt vagy: ennyi az egész. - Itt vagyok-e?

A férfi: Itt vagy. Csókoltál. A szíved dobogását hallom... Hívni valakit, olyan erősen, hogy muszáj engedelmeskednie: ez minden. Aztán csókolódzni, összesimulni, hallgatni... Mért jöttél? Mért nem maradtál a többi között? Azok is csókolni akartak. Én se tudok mást, csak azt, hogy szép vagy!... Én se akarok mást, csak amit a többiek.

Az asszony: Becsapott!

A férfi: Becsaptalak? Lehet. Nem akartam. De hazudjak-e? Mondjam: a szíved közepéig láttam? Mondjam: egyetlen vagy?

Az asszony: Mondja!... Bizonyos, hogy hazugság lenne? Úgy hívott, úgy izzott a szeme! Mért éppen engem, engem a sok millió közül?

A férfi: Mért éppen téged? Mit tudom én. Valami összekerítette a szemünket...

Az asszony: Félek.

A férfi: Mitől, kicsim?... megvirrad...

Az asszony: ...hazamegyünk... Ne menjünk! Ne küldjön el!... Elbújt a hold, az arcát se látom!... Eszeveszettség így egyedül lennem egy idegennel!... Sajnáljon!... Fogja meg a kezem!

A férfi: Csókolj kicsim... mindjárt megvirrad.