Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Tersánszky J: Jenő: A csóka
Nem tudtam egyet mindenesetre. Azt, hogy az én külön bűnhődésem nemcsak ennyiből áll majd. Mert mi történt?
Ugyanaz az áruló, aki befújta játékainkat az öregeknek, egyúttal engem is besúgott, mint azok értelmi és gyakorlati megszervezőjét. Ezzel aztán az egész nemzetem haragját magamra zúdítottam. Követelték példás meglakoltatásomat és teljes elkülöníttetésemet az ifjúságtól.
Külön a tömeglakolástól is, megraktak mégegyszer. Majd a szégyenükön kétségbeesett jó szüleim házilag is elagyabugyáltak, akár nem is püspöknek, de nemzeti dobnak vagy szitának akarnának kikészíteni.
Végre is püspök atyám vette kézbe sorsomat:
- Ez egyszer meg kell bocsátani ennek az ifjúnak, kedves híveim - szólt. - Tudjátok, hogy az ifjúság hevének ki kell tombolnia magát, különben később keríti be a gonosz. Igaz, hogy érett ésszel már kevésbé veszélyes a bizgatása. De épp azért, nagyon helyes, ha a Tyákó fiam elkülönítését óhajtjátok az ifjú pajtásoktól. Ezentúl idevesszük magunk közé, a felnőttek közé. Itt részint a jobb példa ragad rá a vénebbektől, másrészt szem előtt lesz, hogy rossz példa másutt ne ragadhasson rá.
Így lett. Ott kellett mindig lődörögnöm attól fogva az éltesebb csókák társaságában s hallgatni rémítő vitáikat a közügyekről. Épp úgy velük kellett tartanom a temetésekre is.
Szomorúan nézhettem azontúl, hogyan hancúroznak egymás közt ifjú társaim. És le kellett nyelnem, hogyan hahotáznak rajtam. Csak az ifjú szüzeknek vehettem észre most is szánakozó pillantásait s láthattam, hogy azok sem neheztelnek rám és nem állnak gúnyolóim sorába.
Egyáltalán, a szépnem rokonszenvét még a csókahitvesek közt is csakhamar tapasztalni kezdtem. Előbb csak úgy messziről. Végre azonban egy ifjú, kedves teremtését közelebbről is.
Ez Ciróka volt, egy Carokó nevű, hatalmas csókának a felesége. A szomszédunkban laktak.
Carokó már javakorú egyén volt s roppant zsarnok természetű csóka. Első feleségét elnyűtte és eltemette. A másodiktól elvált. Ciróka volt a harmadik.
Mellettük volt a vén anyós háza. Ez egy olyan öreg boszorka volt, akinek mintha annyi nyelve lett volna csőrében, amennyi darázs egy dúcban, csak még szúróbbak.
De hát szüleim komaságot tartottak velük és így sokat jártak össze. Mióta pedig a felnőttek felügyeletébe börtönöztek, nekem is ez volt a legsűrűbben frekventált társaságom.
Carokót és anyját persze utáltam. De Ciróka helyes, fiatal kis menyecske volt. Mindössze tavalyi költés. És meg tudtuk érteni egymást a látogatásokon.
Ha azt mondanám, hogy Ciróka sohasem támasztott bennem mást, mint csupa épületes gondolatokat, hazudnék. De nálunk, erdei csókáknál, olyan szentségtörés szemet venni egy férjes nőre, hogy ha nem is számítok hozzá egy olyan félelmes férjet, mint Carokó, akkor sem mertem volna dédelgetni begyemben egy fikarcnyi bűnös vágyat Cirókára.
Ritkán is lehettünk ezenkívül magunkban. Igaz, hogy ahányszor így került, szegény kis Ciróka nem titkolta, hogy nem szerelmes az urába. Panaszkodott durva bánásmódja miatt, sőt azon is, hogy egészen elhanyagolja. De csak ennyi volt barátkozásunk.