Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 8-9. szám · / · Figyelő

Harsányi Zsolt: Tanay Frigyes

Színészek. Különös emberek, akik e földön való életük céljául azt választják, hogy mint esőcsepp a fizikai mindenséget, ők az egész élet boltját, fényét, színeit, remegését tükrözzék. Az írók ikrei ők: képes illusztrációi az ige sűrű szövegének. Mikor író és színész magába néz és behunyja szemét, hogy jobban lásson, a nyárspolgári emlősállat azt mondja: nini, vak vezet világtalant. Holott ő a vak, és ezek látnak, ezek a tragikomikus papok, fordítottjai a trópusi tabu-főpapnak, aki reális földi hatalma érdekében titokzatosan elfátyolozza a titkot, amelyről tudja, hogy nem lehet megfejteni, mert nincs. Viszont író és színész: otthagyják a boldogulás reális javait, hogy teli torokkal, kétségbeesett hittel kiabálják a titkot, amelyet ők megtaláltak, megértettek és már oldozgatnak, de mással is meg akarják értetni és riadt bizalommal hívnak segítséget a megoldáshoz. Azonban alig hallgat rájuk valaki. És ők csak kiabálnak a mutatványsoron rekedten és porosan, a szomszéd bódékban kiabálnak a piktorok, tudósok meg egyebek. Mert nem tudom, mondtam-e már, hogy tudomány és művészet egy és ugyanaz. Aki szembefordítja őket, az nem érti a lelkét sem az egyiknek, sem a másiknak.

Meghalt most a titokfejtők csörgősipkás, de százszor szent szektájának egy áldott dervise. Joggal ült a szektában, mert ott volt a homlokán a csillag, amelyet különben nem is igen szokás számonkérni, mert ebbe a klérusba sajnosan szabad a bemenet. De ha valakinek ott volt a helye, akkor neki ott volt. Ő olyan joggal lett színész, amilyen joggal a madár repül, vagy amilyen joggal a hal úszik. Hogy meg tudott ríkatni és meg tudott nevettetni, akár egyszerre is, az másodrendű kérdés. Az elsőrendű az, hogy valamint a ritmust a testével is, nemcsak az intellektusával érzi a jó táncos, ő minden idegével, izmával, inával is érezte azt a sok-sok mindenféle emberi lényt, akiket meg kellett nekünk mutatnia, nemcsak intellektusával. Sőt hamarabb az előbbiekkel, mert a színészek azon fajtájához tartozott, amelyet ösztönös színésznek szoktak nevezni. Ez volt romlandó testében az isteni lehelet: tudta és érezte az embereket. Úgy felgyűlt és olyan szervessé élődött benne a százféle természetű, külsejű, helyzetű és szokású emberek ezerféle hangja, megrezzenése, botlása, elcsuklása, leülése, ijedtsége, meghajlása, közbevágása, fejtartása, elérzékenyülése, mint ahogy a virágszál belső szervezetében a földből felszívott nedv ibolyakék szirommá válik.

Az ő földje a magyar föld volt, lelke virágait ez a szín festette meg. Mint színész ösztönös volt: a tehetségével gondolkozott. Mint ember: az értelmével lírizált. Ez a magyaros művész és magyaros férfi általános ábrája, a sírva vigadás keresztmetszete.

Ritka és rendkívüli művész veszett el vele. Hogy el kellett múlnia, azt nagy és őszinte fájdalommal fogadja, aki elszórakozott rajta, de megrendüléssel és megdöbbenéssel fogadja az, aki óriási távolságokat nyitó emberábrázoló ösztönébe belelátott.