Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 7. szám · / · Figyelő

Fenyő Miksa: Schöpflin Aladár színműve

Maguk az alakok, kiknek összetalálkozásából Schöpflin Aladár színműve - Vége a szép nyárnak - drámaivá teljesedik, a mindennap emberei. Valami különösen megkülönböztető bélyeg egyiknek a homlokára sincs sütve, a vendéglői asztalnál találkozunk velük, a vasúti szakaszban halljuk beszédjüket, a politikai küzdelmekben feltűn alakjuk, szóval mindenütt, ahol az élet tyúkpörei intéződnek el... s azután nyomtalanul, ahogy jöttek, tovatűnnek érdeklődésünk köréből. Temperamentumuk a kimért polgári élet társadalmilag is legalizált határvonaláig feszül, lelki konfliktusaik a polgári eposz - Hermann und Dorothea összeütközéseit nem szárnyalják túl és fantáziájuk ha néha - túlfűtött órákban, mert az élet ezekkel mindenkit megajándékoz - túlröpíti őket a polgári morál által lecövekezett határokon, riadtan tér vissza a mindennapi élet nyugodalmas és minden lázadozást kizáró regulái közé. Gyorsvonatunk pedig tovasiklik az igénytelen falu mellett, egyikünknek-másikunknak talán eszébe jut, hogy különös volna itt kiszállani, belecsöppenni más emberi sorsok közé, hirtelen fénnyel bevilágítani szürkeségükbe, az aszkultáló csövet szívükre szorítani... eszünkbe jut s mire elszánnánk magunkat, a gyorsvonat már messzi tájakon száll. Schöpflin kiszállt, sorsukba elegyedett és amit kilesett ebből a mindennapból, azt egy finom szövésű, letompított dialógusú, de végig érdekes drámában a színpadra hozta.

Alakjai: a bárónő, aki vidéki magányban tölti fiatal éveit: szép, kedves, okos, valami bátortalan követelődzéssel az élettel szemben - nem lázadozón, egeket ostromlón, hanem éppen annyival, amennyi még a megrázó konfliktusok égövén innen van. Mert a bárónő nem akar komplikációkat, így ahogy van, nem szép, de a vihart, mely mindezt felborítaná, nem akarja. Holott sok minden életében, míg így eljutott a harminckettedik éveig - nem tudjuk, de így sejtjük meg a dráma finom szövetén keresztül -, komplikációkra készíti elő: házasságra, gyermektelen, férje, kit talán szeretett, de ki most már a házasság distanciájában van tőle, a fővárosban él a politikának és könnyű kalandoknak, az asszony egyedül a birtokon... parlagi ispán, parlagi ispánné, nyegle birtokos szomszéd, derék szép erkölcsű tiszteletes... s az asszony mindössze harminckét éves. Történt-e valami eddig életében, voltak-e kétségei, kétségbeesései, melyek után praeraffaelista merettségben fordul vissza a fő a szép nyakon, mindezt nem tudjuk: Schöpflin erről szándékosan nem árul el semmit, mintegy művészfeladatát hendikepelvén ezzel meg és művésziesebbé tevén. Mi ma ismerjük meg nyara teljében, valami közeledő vihar nyugtalanságában, melynek borzongása megérzik a dráma egész menetén. Nem Bovaryné, nem is a L'éducation sentimentale Madame Arnoux-ja, vagy a Völgy liliomának, ennek a legszebb Balzac-regénynek gyönyörű Henriette-je, de valaki, élő, egy pillanatig az élet csúcspontjai felé forduló, aki azonban szédülve tér vissza a síkságba, hogy minden úgy legyen, ahogy van, s úgy történjen, ahogy kimértetett... szabályosan, becsületesen, komplikációk nélkül.

Schöpflin drámája a szédülésnek ezt az érdekes pillanatát fogta meg: az eseménytelen eseményhez illő művészi ökonómiával. Amikor a bárónő szembekerül a darab másik fő alakjával, Mossóczy Pállal, a fiatal teológussal, mostohafiának instruktorával. Egy fiatal ismeretlennel, aki most indul neki az életnek, egy eleve elrendelt, anyai szeretet által kiókumlált életnek és most, hogy szembekerül a bárónővel - egy forró nyári napon . - úgy dobódik ki kiszabott pályájából, mint a mesebeli sajka a mágneshegy közelében. Egy pillanatra csak s azután minden tovatűnik, győz a mindennap s ki-ki maga mesterségét folytatja, folytatja... Mossóczy a harmadik felvonásban már azt sem tudja, hogy valóban karjai közt tartotta-e a bárónőt, vagy álmodta e az egészet - aminthogy nagyon jól el tudom képzelni a harmadik felvonást olyan beállításban, hogy a bárónő egyáltalán nem beszél az elmúlt éjszaka összeborulásáról, már nem tud róla, nincs és sohasem volt... s így valahogy Mossóczy zavara, akinek alakját Schöpflin pompásan modellálta, még teljesebb lett volna. (Szeretem ezt a témát, a fiatal legény első, fölnéző, isteni zavarokban bujkáló szerelmét az érettebb szerelemben s az élet minden dolgaiban fölényesebb nő iránt. Zöld Henrik és Judith viszonyát, Fréderic köteteken át néma imádatát Arnoux asszony iránt Flaubert regényében, Félix szerelmét Henriette asszony iránt Balzac remekművében. Magam is szívesen írnék ilyet... hogy is mondta csak az a középiskolai tanár: Wir brauchten einen neuen Lessing, wenn ich bloss zeit hätte!) Schöpflin is láthatóan szerette témáját, gyöngéd és biztos kézzel fejlesztette a természetes megoldásig. A kritikus Schöpflin nem egy helyen nehezítette meg a drámaíró munkáját, a kritikus mérlegelő józansága nem egy helyen letompította, szimplifikálta a vonalvezetést, ahol az ellenőrzés nélküli író szabadjára engedte volna fantáziáját, alkotó erejének játékát. (A tiszteletes szerelmének motívumából valami élettel teljesebbet lehetett volna fejleszteni.)

Az előadással nem voltam különösképpen megelégedve. A bárónő szerepét játszó Tasnády Ilona kissé elnyámnyámosította a bárónő alakját: evvel az állandó meghatott hangú dikcióval az író okos és szeretetre méltó bárónőjéből Courths-Mahlereken nevelt vidéki jegyzőnét csinált. Gál példát adott, hogy egy tehetséges színész a jó tradíció tiszteletében milyen szépen érvényesül.