Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
XII.

Kint hideg októberi szél hajszolta maga előtt a halódó föld sűrű, nyirkos páráját. Ilonka az anyja ágyában feküdt. Az ágy mellett mosdótál, benne vizes kendők. S az ágy mellett ült özvegy Domokos Károlyné és meredten, reménytelenül nézte haldokló kisleányát.

Reggel ott volt az öreg doktor. Azt mondta, ez a spanyol betegség. Nagyon veszélyes, de talán... Talán...

De hisz már amúgy is el volt gyöngülve Ilonka! És most ez az újfajta pestis! Istenem... Istenem...

- Hajó... - suttogta Ilonka és felragyogott az arca, földöntúlian. - Hajó... Megyünk...

Az özvegyasszony kimeredt szemekkel nézte.

- Szabadon... El... - suttogta Ilonka. - Megyünk!

Nehezen lélegzett. Szemei lecsukódtak.

- A tenger... - suttogta.

És arca újra felragyogott. Két karját kitárta, szája félig felnyílt, mosolyogva.

S aztán visszazuhant a vánkosra. S feküdt az ágyban, fehéren, mint egy szárnyaszegett angyalka.

Az özvegyasszony térdrecsúszott az ágy mellett s lassan, csendesen sírni kezdett. És félénken megfogta leányának kihűlő kis kezét és fonnyadt szájával csókolta.

Sokáig, nagyon sokáig...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -

Már esteledett, amikor hazajött Pepi néni. Benyitott a konyhába s csodálkozva látta, hogy ott az ebéd és a sógornője még nem ebédelt.

Csak nem...

S benyitott a szobába. Az ajtóban állva maradt, megrettenve. Hát meghalt Ilonka! És ő mindig azt hitte, hogy csak kényeskedik, nincs is semmi baja...

S mégis meghalt.

A sógornőjéhez ment. Gyengéden megfogta a karját.

- Gyere ki, Emma. Pihenj egy kicsit. Őrajta, szegénykén, már úgy sem segíthetsz... Enned kell...

Az özvegyasszony teljesen megtörten, engedte magát elvezetni. Kint a konyhában leroskadt egy székre s gépiesen evett a tálból, melyet elébe tolt Pepi néni. De látszott rajta, hogy nem is tudja, hogy eszik és hogy mit eszik.

Megtört, fénytelen szemekkel meredt maga elé.

Pepi néni pedig beszélt, hogy egy kissé elszórakoztassa és magához térítse a szerencsétlen anyát.

- Képzeld, Emmám, mit hallottam ma! Jövök az utászkaszárnya mellett. Bentről puskaropogás hallatszik. Kérdezem az embereket, mi az? Azt mondja valaki, hogy bent egy katonaszökevényt lőnek főbe, mert hogy statárium van. De nem ez az egészben az érdekes, hanem hogy az egy közönséges csirkefogó volt, aki az utóbbi években tengerésztiszti uniformisban szélhámoskodott a fővárosban. Pedig csak közbaka volt, civilben fogtechnikus. És a legjobb társaságokba befurakodott. Ilyen szélhámos! Te... Ide hallgatsz?

A szegény asszony bólintott megkínzott fejével. Pepi néni megelégedetten folytatta:

- Te... Tudod, mi jutott az eszembe? Te... Hogy ez a csirkefogó, ez ugyanaz lesz, akit Ilonka is ismert. Te... nem gondolod? És képzeld, ha tegyük fel, Ilonkával... Nem gondolod?

Az özvegyasszony gépiesen bólintott. Neki már minden mindegy volt.

Vége.