Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 2. szám

Biró Lajos: In Memoriam
- Purjesz Lajos -

A főszerkesztő szobája olyan, mint a király fogadóterme: átvonul rajta az egész ország és erkölcsileg meztelenre vetkőzik benne. Az emberek ide vagy kérni jönnek vagy köszönni, vagy védekezni vagy vádolni. A lelkes odaadás a lelkes odaadó személykéjének kis érdekeit szolgálja, a szent felháborodás gáncsot akar vetni valakinek, aki a szent felháborodó útjában áll. Kiábrándító színjáték.

A nagy napilap főszerkesztőjét két lelki betegség fenyegeti: vagy cinikus lesz vagy megalomániás. Néha a kettő meglepően rút lelki körképekben keveredik össze. A nagy napilap főszerkesztője egyrészt ez az egész nyomorultan vonagló világot csak komplikált mechanizmusnak tekinti, amely az ő malmának tartozik lifeálni az őrleni valót, a saját malmát ugyanekkor az univerzum középpontjának érzi és saját személyét egy különös istenség misztikus rangjával ruházza fel. A nagy napilap főszerkesztője mindent megbírálhat, mindenbe beleavatkozhatik és egyszerű kívánságát majdnem mindenütt parancsszámba vétetheti, nála ellenben se parancs nincs, se kívánság nincs, csak kérés van, az ő ügyeibe senki bele nem avatkozhatik és őt (ez persze csak normális időkben van egészen így) senki meg nem kritizálhatja. Holnap nyilván túlhaladja a gazdasági és politikai élet fejlődése ezt a pontot, de tegnap úgy volt és ma meg úgy van, hogy egy törvényesen szabályozott és alkotmányosan berendezett közéletben egyetlenegy hatalom van, amelyet kritika és kontrol nélkül lehet gyakorolni: természetesen nem a királyé, nem is a miniszterelnöké, nem is a fináncbáróké, hanem a főszerkesztőé. A főszerkesztő igyekszik ezt a kontrol nélküli hatalmat a lapja gyarapítására fordítani. Minél erősebb a lap, annál nagyobb a valóságos hatalom és annál részegítőbb az a hatalomérzés, amelyet ad. Minden ügy, amely a lap gyarapodását szolgálja, jó ügy. Minden ügy, amely árt a lapnak, rossz ügy. Néha a rikácsolás hasznos, néha a kussolás (a közvéleménynek egy-egy erős áramlatával szemben). Néha helyes a mennyek országát hirdetni, néha hasznos az alvilágot. A főszerkesztő a példányszámot nézi.

A nagy napilap főszerkesztője olyan hideg distanciába jut a szenvedő élettől, mint egy pálinkaivó sírásó a koporsótól. És óh, minden világi bölcsességek mély szomorúsága: alighanem annál jobban tölti be a helyét, minél jobban elfelejti azt, hogy erkölcsi létének tulajdonképpen az a fikció az alapja, hogy ő az igazság bajvívója, a megterhelt vigasztalója, özvegyek és árvák pártfogója, a szentléleknek rettenthetetlen lovagja.

*

Purjesz Lajos huszonegynéhány esztendős volt, amikor egy napilap főszerkesztői székébe került. Azóta mostanig, olyan dermesztő korán bekövetkezett haláláig, tehát ismét huszonegynéhány esztendeig mindig napilapok vezetője volt. Kettétört férfiéletének felét főszerkesztői székben töltötte el. Az utolsó napon, amikor a szerkesztőségből hazament, a hites odaadása, a szeretet a szívében, az etikai optimizmus, amely a lelkét bevilágította - bizonyos - ugyanolyan tiszta, meleg és ragyogó volt, mint az első napon lehetett. És ha azt oly nagyon igazságtalan sors még adott volna neki néhány évtizedet, akkor ennek a hitre és odaadásra született léleknek az odaadó szerénysége, hivő és egyszerű szépsége csak növekedett volna. Purjesz Lajos számára a betű, a papiros, az újság sohase vált és sohase válhatott volna céllá, hanem mindig eszköz maradt és mindig eszköz maradt volna. És ez nem azért, mert a Világ-nak (amelyet ő épített volt fel düledező romokból) más napilapoktól eltérően programja és egy ideig pártállása volt. Szektárius dühök hivatalos képviselői szokták meglepni az embert voltaire-en könnyed szkepszissel és Duna-szélességre dagadt praktikus érzékkel. Purjesz Lajos számára a párt és a program is mindig eszköz maradt. A párt, a program és a lap mögött ez a nagyon különös főszerkesztő mindig egy vízió erejével látta a szenvedő életet és a vergődő embert. Rendkívüli okossága szervező volt és nagyon óvatos vezető tudott lenni, de ha a szenvedő élet hívását és a vergődő ember jajszavát hallotta, akkor félredobott minden okosságot és minden óvatosságot, és tette azt, amit kötelességének érzett. Volt idő, amikor sokszorosan feláldozta a lapja üzleti érdekeit, volt idő, amikor kockára tette a lapja egzisztenciáját, az üzleti érzékének lehettek fogyatékosságai és talán haláláig sem számított olyan jupiterien teljes értékű, igazi főszerkesztő-cézárnak, de az emberségének nem volt fogyatékossága, és amikor a mai napi sajtó számára igazolást fognak keresni (erre egyre inkább rákerül a sor), akkor mindig fel fogják idézni az ő korán lehanyatlott, tiszta alakját.

*

Ezerkilencsszáztizennyolc októbere után a Világ helyzete más volt, mint a legtöbb napilapé: a szavára jobban figyeltek, a kívánságait készségesebben teljesítették, a tiltakozásait aggasztóbban respektálták. Ekkortájt történt, hogy egy-két olyan író szerepelt a nyilvánosság előtt, aki politikailag erősen exponálta volt magát és az elmúlt korszakban, tehát az októberben győzelemre jutott irány ellenségének számított. Purjesz Lajos ekkor a Világ szerkesztőségében elrendelte, hogy az említett írók munkásságát különös nyomatékkal kell dicsérni, nehogy az a vélemény támadhasson, hogy a politikai változás hátrányt jelenthet egy író irodalmi érvényesülése tekintetében.

Ilyen esetek a dolgok természeténél fogva ritkák voltak. Gyakori volt az olyan helyzet, amikor politikai jellegű polémiában vagy egyszerűen a napilap aktualitás-szükséglete szerint olyan politikusok személyével kellett volna foglalkozni, akik nemrégiben még aktív szereplői voltak a politikai életnek és a Világnak heves ellenfelei, sőt részben ellenségei. Akadt közöttük olyan, akinek nemrégen még nyíltan bevallott szándéka volt, hogy a Világot meg fogja fojtani. Most írni kellett volna róla. Purjesz Lajos pillanatnyi habozás nélkül nemet intett:

- Nem írunk róla - és ha százszor aktuálisabb lenne. Túlságosan nagy most a visszhangja minden szónak. Ha nem is lennének számára súlyosabb következményei: bár ez is lehetséges: néhány keserves órája lenne. Írjunk másról.

A Világ a háború alatt a legmérgezettebb támadásokra se felelhetett a cenzúra miatt. Mikor felelhetett volna: a főszerkesztője cenzúrázta meg. Fogyatékos üzleti érzékre vall. De viszont lapozza fel, akit érdekel, a Világnak idestova már sárguló példányait ezerkilencszáztizennyolc novemberétől ezerkilencszáztizenkilenc márciusáig: ott nem talál egyetlen indulatos, egyetlen vádló vagy uszító, egyetlen mérgezett és egyetlen gonosz szót sem a bukott politika képviselői ellen. Az elbukottra rátaposni? a megkötözöttet nyakszirten döfni? a bosszút hidegen? ezt a művészetet Purjesz Lajos nem akarta ismerni. Kevés elismerést kapott érte, semmi hálát és semmi viszonzást. De amikor az ember el akarja veszíteni az egyszerű tisztességbe, a magától értetődő jóságba, a természetes ösztönként jelentkező erkölcsösségbe, az emberbe és az ember jövőjébe vetett hitét, akkor felidézheti Purjesz Lajos emlékét azokból a dúlt és nyugtalan napokból, és ettől az emléktől felüdül a lelke.

*

Milyen korai sír, amelybe leszállott! Mennyi mindent végezhetett volna még itt, milyen sok szép munkát! Milyen jó építő volt - milyen buzgó tehetségtisztelő -, mennyi jó ügyet vihetett volna boldogulásra - most jöhettek volna még számára a legtermékenyebb évek. Milyen kár. Milyen szomorúság. Milyen érthetetlenség. Kínzó, szomorú, nyugtalanító elmúlás. Gyötrelmes világrend.

Ami megmarad utána, megmutatja-e, ami volt? Amit alkotott, nem fog róla beszélni, mint ahogy a dómok hallgatnak az építőikről. Hol él majd az alakja? A mosolygása egészen különös volt, néha lesütött szemmel mosolygott, férfinél teljesen szokatlan érzékenység és szemérmesség volt a mosolyában. Senkinek se volt olyan természetes gesztusa a jóindulat és a jóság, mint neki. Senki nem tette természetesebben a jót, mint ő. Voltak, akik félreismerték, de akik igazán ismerték, azok mind szerették. Barátai könnyes szemmel néznek utána, és ha meg akarják majd erősíteni a maguk ingadozó hitét, akkor fel fogják idézni az emlékezetét. De a hívei most majd évről-évre egyre fájóbban fogják érezni, milyen veszteség az elvesztése és milyen pótolhatatlan a tevékenysége. És aki a magyar sajtó vagy általában a sajtó védelmére valaha szót emel, az mindig hivatkozhatik rá: ha az olyan munkásság, mint az övé volt, egyáltalában lehetséges, akkor talán mégse lesz a civilizált emberiség egyik legközelebbi feladata, hogy a sajtót gyökerestül kiirtsa és valami mást tegyen helyébe.