Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 1. szám

Móricz Zsigmond: Éjféli görcsök

Felriadok a köszörülésre.
Köszörülik a kést, amellyel holnap felboncolnak.
A szívem nem bírja a takarót, percekre le kell
hunyni a szemem, didergek. Hol készítették a
vésőt, amellyel a Doktor koponyám kivési?
ki vágta a fűrész fogát, mely csontom vágja.
Doktorok, nevessetek rajta, hogy mikor még
nem gondoltatok rá, hogy késetek alá érik:
a búzaszál megremegi az éjben a kaszát.
Kérem csak adomázzanak, szeretem a vidám
kézmívest: a boncoló orvosok fütyörésszenek
és sokat nevessenek, mint az asztalos legények.
Doktorkisasszony, vegye kezébe szívemet
s megérti életem tragédiáját: kisebb mint a másé.
De szeretni jobban akart, persze legjobban
önmagát és még valakit... nem érdemes
beszélni róla, sérti őt... Óh Doktor úr, ha tudná,
hogy utálom magát, hogy tudott ilyen sintér lenni.
Jó, jó, hogy ez a leghumánusabb: én nem bírnám magát
darabokra vágni s megnézni, belőlről milyen:
De ha már tányérra teszi agyvelőm, mérje meg,
tartok rá s valahol lyuknak kell benne lenni,
itt a homlok mögött... kérem a szolgának
aki bőröm visszavarrja, adjanak egy pohár
snapszot s néhány szivart, hadd öntse le
s füstölje el szegény testvérem a drágaság gondjait:
a gond csak alkalom s ürügy a szenvedésre.
Ah, semmim, sincs azt hittem egy időben,
ez az enyém, ez a test s nézd ép oly kevéssé,
rendelkezhetem véle, mint a Saturnussal,
a bokámon a cédula zörög: nem én tettem rá: a tulajdonos.
Ki nem adott írásaimat égesd el szívem,
hazugok és hamisak... a kiadottakat
majd elégeti az idő... a föld szétomlása után
Homéros sem dalol... hol éri hát az emberi lélek
a Végtelent... hogy vágyom a tűzbe, a tűzbe,
oh égessetek el... s ez sem lehet: átadtok a lassú férgeknek...
Én egy rossz gép voltam, mikor elromolt, a kerítés
tövére vetnek az ócska vasakhoz.

Álomból újra felránt, jaj, a görcs: elviselhetetlen a
hullaszag, a testem hullaszaga. De mit törődöm
akkor majd e kadeverrel, annyit se mint
egy elveszett gombbal: láttam levarrva az apám,
bököltésekkel édesapámat!... Mi köze van
a megvarrt kis tetemnek az ő gyönyörű kis testihez
tetteihez, szavaihoz, emlékéhez, lényéhez,
a hét fiában továbbörökített tartalmához,
jelentéséhez, óh szegény tetem: óh, szomorú volt az arca!
csüggedt szomorú, jelentett! A halálban is jelent az arca?
Milyen isten volt Ady s milyen kis csunya, jelentéktelen
összetöpörödött, jelentéktelen halott leszek én:
óh már életemben milyen szomorú vagyok,
kimondhatatlan fáradt, szomorú, csüggedt, nyomorult,
megáll kezemben a plajbász, nem bír írni a kezem
a szívem elálló szomorú verése miatt: így állt meg az apám
kezében a fejsze örökre: e szomorúság miatt:nem érdemes.
És mégis a szívem remeg, úgy remeg, mint megfeszült, rezgő
húr, az ágy beleremeg, a falak és rettenettel vágom ki az
életet!...: ah, csak egy vidám kocsi rohan odalenn
megrázza a házat, csattogó patkókkal mérges lovak,
hogy éjjel is dolgozniok kell, óh szegény lovak, testvéreim,
van-e abrakotok s mit gondoltok az emberi fajról...
Már jön megint a reggel és újra látni kell az
embereket, senkit se akarok, se magyart, se németet,
se angolt, se alacsonyt, se szőkét, se púpost, se
okosat, se butát, se férfit én, se nőt ...
Csak őt, csak őt, csak őt... már holnap tán megérkezik,
kiment a kertbe és én egyedül maradtam ...

Bp. 1920. II. 6.