Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám · / · Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége

Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége
V.

Az emberiségnek a halott iránt mutatott magatartását (W. II. 515-550) az egész földön jellemzi, hogy az emberiség nagyobb tömegekben sehol, legföljebb egyes kiválóbb egyéniségeiben tudott beletörődni és hozzáigazodni a tudománynak ama megállapításához, hogy a holt ember már csak tárgy, megszűnt személynek lenni, s így ésszerűleg csakis olyan elbánás alá eshetik, mint az élettelen dolog. Attól a mélyebb filozófiai felfogástól meg éppenséggel távol vagyunk, mely a halál tényében a feltartózhatatlan törvényszerűség erejével haladó természeti fejlésfolyamatnak látja egy nagyszerű megnyilvánulását, a legmélyebb metafizikának bámulatos belenyúlását az ember kicsinyes életviszonyaiba, s e tények szemléleténél mélyebb rétegű, a fenség erejével ható filozófiai igazságoknak kihüvelyezésére érez felbuzdulást, nem pedig a szűk körű, nyárspolgári észjárásnak asszonyos, siránkozó magatartására. A halálnak ténye azt mutatja, hogy az egyéniség, az individuum minden téren nem szubsztanciális, hanem csak accidentiális természetű, mert nem egyéb, mint bizonyos, felbomlásnak alávetett kapcsolatoknak, együttességeknek eredménye. Azt a hévvel dédelgetett gondolatot, hogy egy Széchenyi, Kossuth, Deák s annyi más nagy ember, kik annak idején a maguk alanyiságáról, szubsztancia mivoltáról tettek olyan fényes tanúbizonyságot, valóban szubsztancia - alapkő természetűek -, ezt a gondolatot a halál a maga csontos kezével ridegen keresztülhúzza, és eszünkbe idézi (kellene idéznie!) a természettudományt, mely azt tanítja, hogy mindama fényes tulajdonságoknak összessége, melyek köztudalmunkban ama hatalmas egyéniségeket, alanyokat kiadták, s szemünkben egy egységes, szubsztanciális erkölcsi jellemnek alakjában mutatkoznak, nem egyebek, mint függvényei egy bizonyos testszervezeti állapotnak, egyszóval az egészségnek, mely ha megbomlik, vele együtt összeroskad e nagy egyéniségeknek egész állítólagos szubsztancialitása is, szóval egy "szubsztancia", mely minden logika ellenére szétoszlik, nem megmarad.

A halott iránti viselkedésünk az a pont, mely talán valamennyi megelőzőnél alkalmasabb annak a jelenségnek - ez értekezésünk célpontjának - kitüntetésére, hogy az emberiségnek erkölcsi gondolkozása voltaképp azaz alapjában egy és egységes az egész föld kerekségén. Mi más, mint merőben csak fokkülönbség a halottnak eleven voltáról szóló világhit dolgában, ha a vad ember ételt rak ki, sőt (a Kongó vidékén) csövön ereszt le a halottnak sírjába (Tylor II. 30), az európai ember meg virággal, koszorúval kedveskedik neki? Avagy ha az egyiptomi a halottnak mindenféle cókmókját beletemeti a sírjába, az európai meg ékszereit, imakönyvét vagy más valami kedves tárgyát! Ha a modern ember leszokott is arról az őshitről, mely a halottnak hazajáró lelkéről szól, s az ettől való félelmében mindenféle különös intézkedéshez folyamodott, de maguk ezek az intézmények mint kötelező közszokások, szóval ama régibb hitnek nyomdokai fennmaradtak. Így a sírdomb és sírkő (eredetileg a halottnak kiszabadulását gátló nehezékek), a gonosz szellemet elkergető lélekharang és sírkivilágítás, az a még sokhelyütt megmaradt szokás, hogy a halottat nem az ajtón, hanem más valami falnyíláson viszik ki a házból (eredetileg, hogy a lélek a hazajáró útjában eltévedjen) stb. stb. Az a pap, aki a halottat beszenteli, ugyan már nem ennek vészhozó lelkét igyekszik az élőktől távoltartani, hanem azt a gonosz szellemektől megvédeni, következőleg a halottat érhető túlvilági bántalmaknak, más szóval, szintén csak a halott eleven voltának hitéhez ragaszkodik.

Mind e szertartásszerű dolgoknál fontosabb az a világszerte elterjedt jogi elv, hogy az élők a halottaknak engedelmességgel tartoznak, vagyis ennek a halála utáni időre kihagyott rendelkezéseit, a végrendeletét végrehajtani kötelesek. Ma még sehol sem fakadt fel az a belátás, hogy egy nem-létezőt, a megholt személyt, nem lehet engedetlenséggel megsérteni, s hogy egy saját személyiségünk számára hozzáférhetetlen világhelyzetre (a halálunk utáni állapotokra) rendelkezést kibocsátani semmivel sem ésszerűbb dolog, mint ha valamely európai uralkodó a legújabban felfedezett, jóformán megközelíthetetlen északi-sarki tájakra vonatkozólag bocsátana ki törvényt. A mai ember nem tudja elválasztani a halottnak emlékét, tetteinek összességét annak "személyiség"-étől vagyis személy voltának hitétől, s a "kegyelet" szóban felállított egy olyan erényt, mely e két dolognak összezavarását teszi kötelességgé. A kegyelet nem elégszik meg a halott tetteinek értékelésével, hanem megkívánja a sírjának ápolását is, halála évfordulójának megünneplését s végrendelete olyan pontjainak is a végrehajtását, melyek az azóta megalakult világhelyzetben célszerűtleneknek mutatkoznak. A "de mortuis nil nisi bene" is a halottnak megrágalmazását éppúgy a halott iránti vétségnek tekinti, mintha ez a rágalom élő embert érne, ahelyett, hogy e tilalmat csakis a halotthoz legközelebb álló rokonok érzelmének sérelmére alapítaná (Btk. 273 §). - Érdekes, hogy az a higiénikus belátás, mely a holttestnek legteljesebb, tehát tűzzel való elpusztítását javasolja, és sok félművelt meg vad népnél a múltban is, máiglan is megvan, veszendőbe ment éppen ama magasabb műveltségű népeknél, kiket a halott elégetésétől egyebek között legfőképp ama magasabb műveltségű népeknél, kiket a halott elégetésétől egyebek között legfőképp az ilyen "ádáz, kegyetlen bánásmód"-nak visszataszító képzelete tart vissza. A halált a régi egyiptomi ember valami, az illető személyt ért balesetnek, betegségnek tekintette, és igyekezett következményeit, a holttest feloszlását elhárítani, szóval bebalzsamozta a hullát abban a reményben, hogy akkor majd feléled. Ez a hit ugyan ma már erősen megroskadt, de a balzsamozás szokása fennmaradt. - A halottért hordott gyászruha is összekapcsolja a mai európait avval a régi ősével s mai vad emberrel (Grönland), aki eredetileg szennyes, a rendesnél alábbvaló ruhát hordott haláleset után, részint mert fájdalma elvette a kedvét a külseje ápolásától, részint mert a rendes ruháját féltette a holttestnek kezeléséből eredhető beszennyezéstől. - Ide tartozik a haláleset alkalmával kötelező böjt is (hinduk, zsidók, kelet-afrikai törzsek, Dahomé, brazíliai indiánusok), melynek érzelmi indítékához, ti., hogy a szomorúság elveszi az ember étvágyát, hozzájárul az a fenti másik körülmény is, hogy a holttest (temetését eredetileg nagyon sokára halasztották) beszennyezi a vele foglalkozók kezét, s így ételkészítésre alkalmatlanná teszi egész a temetésig, amikor aztán minden böjt magától megszűnik. E reális indítékot csakhamar megpótolja a babona, mely szerint nem is a holttest, hanem annak bolyongó lelke szennyesít, amiért is éjjel, amikor a szellem nem lát, meg lehet szakítani a böjtöt (Szamoa-szigetek, maorik, nebraskai indiánusok), továbbá nem is minden, hanem csak a főétel, a hús a tilos (Columbia, Ausztrália, Kína, zsidók), mert ezt kívánja meg legjobban, tehát szennyesíti a hazajáró lélek.

A halottak körül kialakult szertartásokat két, egymással meglehetősen ellenkező gondolat sugalmazza, ti. egyrészt a halott iránti szeretet, másrészt a tőle (hazajáró lelkétől, a feloszlás folyamatától) való félelem. Hogy hogyan vágja ki magát az ember, mikor két ilyen ellentmondó érzelemnek, milyen a szeretet és félelem, együttes hatása alá kerül, mutatja éppen az áhítatos sírápoló, aki a halott iránti szeretetének csak olyan megnyilvánulásaitól óvakodik, melyek őt fertőzésnek tennék ki, avagy a hazajáró lélek felől hoznák veszélybe. Szeret ahol lehet, és fél ahol kell. - Az a szintén világszerte elterjedt elv, hogy a halottat annál fényesebb temetés illeti meg, mennél tekintélyesebb, kiválóbb ember volt, ugyancsak az "eleven halottról" szóló világhitnek fennállását tanúsítja. Hogy néhol meg a bűnösnek holtteste valami meggyalázó temetésmódban részesül, az is ide tartozik. Általában pedig azt mondhatni, hogy számos, a holttest körül követett, eredetileg célszerű és a puszta célszerűség sugallta eljárást utóbb a hozzátapadt babonás hiedelmekből származtatott ki az ember. Valóban azért temette el a halottat, mert feloszlása az élőkre tűrhetetlen volt, s utóbb azt mondta, hogy azért temeti, mert különben hazajár a lelke. Így lett a temetésnek eredetileg az élők iránti kötelességéből a halott iránt való kötelesség.

A halottakkal szokásos bánásmódnak az európaiakétól legelütőbb formája s egyszersmind az a vonás, melyben a modern erkölcsiség a legmesszebbre tért el a primitív emberétől, az emberevés (W. II. 553-581). Nem szabad azonban feledni, hogy ez, miként barlangi csontleletek (eszközzel széthasított embercsontok a velőnek kiszedése végett) bizonyítják, az ősidőkben Európában is megvolt. Az emberevés szokásának különféle indítékai vannak. Egyike számos helyen a húsínség, mely vadak között nem egyszer támasztott háborút puszta "hús-szerzés", vagyis lemészárlásra szánt foglyoknak megkerítése végett. Evvel az emberevésnek azt a formáját érintettük, mely az ellenség felfalásáról szól, s itt megjegyezhetjük, hogy ebbe a bosszúérzet is belejátszik, mely csak az ellenfél legteljesebb megsemmisítésében, amilyen a felfalás, talál kielégítést. A vad ember elsősorban az ellenségnek a "lelkét tartalmazó" részét, amilyen a szíve, másutt a veséje, agyveleje, balszeme stb. igyekszik megenni, hogy lelkének visszatérését meggátolja. Ebben benne rejlik az a széles kihatású babona, hogy aki a más ember húsából eszik, bekebelezi magába annak egyéni, szellemi tulajdonságait is, "a lelkét". Ezért különösen a fiatal harcosokat etetik az ellenség húsával s itatják a vérével (huronok), hogy annak vitézsége beléjük szálljon. Ez a babona közvetlenül átvisz bennünket az emberevésnek ama másik formájára, amikor a lakoma tárgyául éppen a vérrokon, a jóbarát szolgál. Szülők megeszik elhunyt gyermeküket, hogy lelke beléjük szálljon, a gyenge fiút megetetik a kisöccse húsával, hogy erőt nyerjen, sőt az anya maga öli meg és falja fel az első gyermekét, azért, hogy erőt szerezzen az ezután következendőkre (Ausztrália). Itt tehát már elértük azt a fokot, amikor gyógyító erőt tulajdonítanak az emberhúsnak. Ez az a babona, amely a többi között a kivégzettek vérét tette keresett cikké (Kína), s e vérbabonának egyik formája még az újabb Európában is felmerül - annak a dél-olaszországi gyilkosnál, aki áldozatának vérével bekenekedik, mert akkor "nem fedezik fel".

Hogy az istennek bemutatott emberáldozatok kegyetlen szertartásának keletkezésében az emberevés szokásának is van része, vagyis hogy azt az áldozatot az istennek éppen ételül, nem puszta szolgájául kínálják fel, mutatja az a régi mexikói szokás, mikor az illető istenszobornak száját bekenték az áldozat vérével. Sok helyütt nincs is más emberevés, mint az, hogy az áldozatnak húsából minden résztvevőnek, elsősorban a papnak kell ennie, hogy az áldozatnak szentsége beléjük költözzék. Ki ne venné észre, hogy az áldozatul bemutatott emberi test, melynek szentségében a belőle evők osztoznak, kiadja az alapgondolatát a katolicizmusból ismeretes eucharistia ama formájának, amikor az ostyát nem puszta jelképnek, hanem a Krisztus valóságos testének tekintik (W. II. 563-564.: The sacrificial form of cannibalism obviously springs from the idea that a victim offered to a supernatural being participates in his sanctity and from the wish of the worshipper to transfer to himself something of its benign virtue. So also the divine qualities of a man-god are supposed to be assimilated by the person who eats his flesh or drinks his blood. This was the idea of the early Christians concerning the Eucharist. In the holy food they assumed a real bestowal of heavenly gifts, a bodily self-communication of Christ, a miraculous implanting of divine life). Lehetetlenség, hogy a IX. századi Radbertus apát, akinek agyában a transsubstantiatio elve, vagyis a valóságos Krisztus megevésének tana legelőször megfogamzott (Fisher, 207-208.), ne egy affajta, emberevésre ingerlő babonának állott volna az igézete alatt, amely bizonyára megvolt azokban a híveiben, kik az ostyának báránnyá átalakulását "látták". "Aki a szent áldozatból eszik, az megszentelődik", íme, ez a közös alapgondolata az eucharistia hívőjének és ausztráliai emberevő társának.

Ha e pontban - elismerjük - egy meglehetős halvány árnyékát tudjuk is csak kimutatni az emberevés gondolatának modern állapotainkban, de van egy sokkal meggyőzőbb: ti. a vérszerződésnek Európában nem nagyon rég elmúlt szokása. Őseink, kik kardjukkal megvérezték magukat s közös kehelybe csepegtetett vérükből ittak, egyszerűen annak az Európa-szerte elterjedt babonának állottak a hatása alatt, hogy a vérivás vérrokonságot teremt, avagy miként a fenti emberevőknél, áttelepíti egymásba a lelkeket, a belső embert. A vérszerződésnek egy, az emberevéssel még rokonabb formája az, amikor egymás vére helyett, egy közösen bemutatott emberáldozatnak húsából esznek a szerződő felek (a Kongó déli vidékén).

Az emberevés megszűnésének kezdő jelei az olyan szokások, amikor "csak egy kis darabot" szabad megenni az elhunytnak testéből, nevezetesen a májából (csukcsok). Továbbá az olyan törvény, hogy emberhúsból csak a törzs legkiválóbb tagjai, a papok és főméltóságúak ehetnek (Fidzsi-szigetek). Még közelebb áll e vadállati szokásnak megszűnése olyan törzseknél (az afrikai fanok), ahol csak nagy titokban, éjnek idején eshetik meg az ilyenféle lakoma, vagy ahol azt "ártalmas"-nak tartják, és a résztvevőknek mindenféle tisztító szertartásokon kell keresztülmenniük (maorik). Ha meggondoljuk, hogy a vadállat éppenséggel nem irtózik a saját fajtájának húsától, igazat fogunk adni Westermarck-kal szemben a tőle idézett (II. 570.) Steinmetz-nek, aki az állította, hogy az emberevéstől való borzadás már kultúrfok, olyan ízlésirány, mely az ősemberben még nincs meg. Az olyanféle mentegetődző nyilatkozatok (dél-amerikai törzseknél), hogy "jobb a halottnak, ha rokonai, mintha a férgek eszik meg", egész meztelenségében mutatják be a primitív embernek e tárgyú felfogását, s feljogosítanak arra az állításra, hogy az emberiségnek legrégibb temetője a felebarátjainak gyomra volt.