Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám · / · Figyelő · / · Marsovszky Miklós: Két kiállítás

Hevesy Iván: Abel Gance

Abel Gance, a franciák legnevesebb filmrendezője, pályafutását néhány kötet szépirodalmi munkával, verses- és novelláskönyvvel kezdte. Írói volta adta azután neki azt az előnyt, hogy maga írhatta darabjai sujetjét. Ez pedig nagyon nagy előny, mert a rendező akármilyen önkényes szabadsággal is használja fel az idegen sujet-t, mégis csak megköti az a kezét. Ha ellenben maga írja a mesét, akkor, ha igazán vérbeli rendező, már fantáziájában látja azt a felvevőgép előtt, és így annak menetét már eleve filmszerűen irányítja.

Nagyon valószínűnek kell tartani, hogy ezzel van összefüggésben az Abel Gance-filmeknek legkiválóbb erénye: a megszakítás nélküli folytonosságban előrepergő eleven drámaiság és azok a tulajdonságok, amelyek ebből következnek: a cselekménynek a főtémára való koncentrálása, a regényszerű modornak és az azzal járó epizodikusságnak céltudatos kerülése Ennek igazságát két, legnagyobbszabású filmjátéka bizonyítja legteljesebben: a szezon elején felújított háborúellenes propagandafilmje, a J'accuse! és a most bemutatásra került Le roue, amely a magyar filmszínházakban Száguldó kerék címen járja zajos reklámmal kísért körútját. Mind a kettő majdnem kétórás film, amelyeknek külső cselekménye is elég szövevényes és mozgalmas, de mégsem annyira, hogy ez a külső mozgalmasság adná meg erős drámaiságukat és filmszerűségüket. Ezeknek oka abban a játékstílusban kereshető, amely az Abel Gance-darabok hatásának gerincét teszi. A drámai történetet nagyon erősen részletezi és differenciálja, de nem a külső események, hanem a belső motívumok szempontjából. Ezeknek a differenciált drámai elemeknek a kifejezése nem a szituációkban, még kevésbé, mint rossz rendezőknél szokott lenni, a felírásokban kap plasztikus formát, hanem elsősorban a játékban, főként az arcjátékban. Gance filmjeihez elengedhetetlen a jó színész, az olyan nagyon jó játékos, mint főszerepeinek alakítója: Severin Mars. Az ő naturalizmusból felfokozott és erősen szuggesztívvé tömörített arcjátéka a lélek változásait, a lélek drámai történetét tudja megtestesíteni, és így a drámai explikáció fő hordozójává és előregördítőjévé válik. Játékművészete nélkül kétszer annyi felírást vagy kommentáló epizódot kellett volna a rendezőnek a játékmenetbe illeszteni.

Így azonban ezeknek a száma a minimumra van redukálva. Ez pedig a jó filmnek legjobb ismertetőjele. Sőt erősen gyanítható, hogy a magyar példányokban kétszer annyi felírás van, mint az eredetiekben, az itteni filmkölcsönzők ismert ostoba és kicsinyes módszereinek eredményeképpen. Mert a felírások háromnegyed része egészen felesleges, minden további nélkül elhagyható romantikus és szentimentális költőieskedések tömege. Ez rossz bizonyítvány a kész filmre, de nagyon jó a rendező drámai képességeire. Azt jelenti, hogy megint új lépéseket tett a tiszta filmstílus kialakítása felé. Hogy a filmjáték önálló, színpadot és regényt nem utánzó drámai filmszerűsége mely motívumokon fog felépülni, az ma még a jövendő fejlődés titka, az a módszer azonban, amelynek Gance egyik kezdeményezője, az arcjátéknak a centrumba állítása, mindenesetre legalább egy lehetőséget mutat efelé a drámai filmszerűség felé. Hogy ez a fejlődési irány mennyire tudatos Abel Gance-nál, azt éppen a J'accuse-nek a Száguldó kerékkel való összehasonlítása mutatja legjobban. Szemmel látható, mint tolódik át a drámai hatás a Száguldó kerékben az arcjátékra. Ennek külső dokumentuma a premier plan-képek rendkívüli elszaporodása, amelyek igen sokszor csak az arcot hozzák. A drámahatásnak a játékra való alapozásához tartozik az a módszer is, amelyet más rendezőknél, például Mazsukinnál is megfigyelhetünk, és amelynek lényege az, hogy a rendezés arra törekszik, hogy egész látásunkkal, következésképpen egész érzésünkkel belehelyezkedhessünk a szereplő lelkébe. A színész körültekint, erre körülszalad előttünk, amit lát, kijön a házból szemfájósan és rövidlátóan: életlen elmosódottságba jelennek meg a képen a dolgok. Vagy a félőrült mozdonyvezető arca, aki a pusztulásba akar rohanni, össze van kopírozva a rohanó vonattal. És ezekhez hasonló motívumok százával.

Nagy hibája azonban Abel Gance-nak, hogy nagyon gyenge a képérzéke. Az egyes képjelenetek megkomponálása csak a legritkább esetben tiszta és zavartalan. A jelenetei tele vannak felesleges tárgyakkal, amelyek naivul az élethűséget akarják fokozni, holott csak oda vezetnek, hogy elaprózzák a formákat, széttörik a szerves és plasztikus képhatást, megakadályozzák a monumentalitást és az áttekinthető tisztaságot. Pedig az ő, még így is hatalmas erejű drámai érzékeltetései kétszeresen hatnának nagyvonalú és egyszerű miliőkben. De úgy látszik, nincsen rossz jó nélkül: talán éppen ez a fogyatkozása sarkallja arra, hogy az arcjátékból és a játék drámai vezetéséből annál több szuggesztív erőt préseljen ki. Mert kétségtelen, hogy Abel Gance filmjei meséjükben is mindig érdekesek és originálisak, megvalósításukban pedig igen gyakran elragadó és megfogó drámaiságot mutatnak. Szubjektív hatás ez, igaz, de mégis sok jót bizonyít, mert gyakran lehet látni az ő munkáinál sokkal művészibb felépítésű filmeket, amelyek azonban szuggesztivitásban jóval alul maradnak a Vádollak vagy a Száguldó kerék alatt. Nagy kár, hogy Abel Gance szuggesztív ereje néhol milyen rossz értelemben vett, romantikus és szentimentális hatásokat keres. Nem lehet hirtelenében megállapítani, hogy ez a törekvés, amely például a Száguldó kereket a végső kifejlésében egészen tönkreteszi, jóhiszeműség-e vagy megalkuvás az alacsony nívóra értékelt közönségtömegekkel. Talán nagyobb baj volna, ha jóhiszemű. Mert akkor nem lehet rajta segíteni: művészi és emberi mélység, életérzés és világnézet dolga.