Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 18. szám

Déry Tibor: Alkonyodik, a bárányok elvéreznek
- Regény - (1.)

Éjjel megint a híd alatt háltam, ott, ahol tegnap. Hideg volt. Úgy éjfél felé megeredt az eső, már mondtam, ugye, hogy szél is fújt, a vasgerendák fütyültek, és talpamnál pattogott a víz, keveset aludtam megint.

Ott kezdődik a dolog, hogy nem tudom, mi lesz velem a télen. Az eső még hagyján, de ez a gondolat kínzott megint, ezért nem aludtam. Mert még egy olyan telet, mint a múltkorit, én nem bírok ki. Inkább...

Hogy ősz lett, el nem szabadulok ettől a gondolattól, el nem szabadulok egy pillanatra. Vörös vasrudakat hajt ki körülöttem a földből, ketreccé hajlítja, rajta ül és élesen fütyül. Fáj a fejem. Észre sem vettem ma, hogy rendőr jön, de ő se vett észre. Borús volt az ég, már mondtam, ugye, hogy szél fújt, és egy kis vontatógőzös sikított a folyó közepén. Figyeltem, meddig értek el hullámai, zöld lámpa himbált a tatján, egy másik lámpa is kigyulladt a túlsó parton, az utolsó villanyos búgott, aztán elaludtam.

Tán két óráig. Arra ébredtem fel, hogy nedves a lábam, lecsúsztam a töltésen, s a víz hangtalanul lélegzik testem alatt. Visszamásztam, aztán már alig aludtam. Lassankint hajnalodott, és káposztaszag szállt fel az uszályokból.

Nem tudom, hova teszem magam télire. Szakállammal, ha befűtenék, egy napra elég volna. Egy nap! De hol? Sötétsárga drapériák meleget adnak, redősen omolnak, künn elszáll a jégmadár és zöldes fejét sebesen elhajlítja. Jó lenne!

Pénzem is kevés van, legfeljebb három aquáriumra elég. Tavaly gyakran voltam az aquáriumban, reggel kilenckor nyitották és délután hatkor zárták. Legmelegebb a krokodilusok üvegházában volt, mint egy gőzfürdő, és sokkal olcsóbb. Egyszer... de ezt majd máskor elmagyarázom.

Tavaly szenvedtem. Öregszem, nem bírom a hideget. A hajam még télen is hull, s csuklómon egyre vastagodnak az erek. Úristen, mi lesz télen! Hajnalban, úgy öt óra felé lehetett, elindultam a híd alól. Kicsit megmostam az arcom, a folyó már nagyon hideg! hallod! fejem fölött a hídon már dübörögtek a vásárcsarnok felé tartó szekerek. Tíz percig szaladtam, felmelegedtem, rendesen lesimítottam a ruhámat, a zsebkendővel a cipőt, még nem vagyok nagyon piszkos, még megjárja. Egyetlen előnye a korai felkelésnek, hogy az ideges gyomor ilyenkor nem kíván reggeli ennivalót. A fejem fájt, de más fájás ez, mint az éjjeli, józanabb és csak testi fájdalom. Éjjel láza van a fejnek, kivirágzik rőten és húsos szirmokat hajt koronának. Ha szél fúj, lebillenti a gondolatot, leesik a fejbőrre és szikrázó hímporával éget. Úristen, mennyi szenvedély gyűlik itt halomra! Ilyenkor az ember berohanna idegen házakba, rávetné magát az idegen ágyra, az ágyban fekvő emberre, és eszeveszetten csókolná halvány homlokodat. Az is olyan, mint az enyém.

A vásárcsarnokba értem, a húscsarnokba, ahol hideg van, de mégis melegebb, mint ott künn. Tegnap is itt voltam, holnap is idejövök. A falak mellett, faketrecekbe zárva énekelnek a mészárosok, és a kupolából zöldes fény szitál a himbáló hústömbökre. Itt jó, mert a hús szaga meleg, csak a legyek kellemetlenek. Amott tojásokat látni, halat és baromfit, s az ember orra veres falatokat szippant. Néha kimész, a folyóra nézel, és a párából iszol a vastag falatozás után. Hasad löttyedt, kezeid szőrösek: jóllakott ember vagy. Mi lesz velem télen!

A gond úgy megült, mint kánya a csirkét, nyugodt kedélyem egészen megzavarodott már az utóbbi hetekben. Gyakori sóhajtozáson kapom magamat rajta, s elbámészkodva, megnyúlt orral állok percekig a gázlámpák mellett. A pálinkamérések ajtajában álldogáltam így a télen órák hosszat: valahányszor kinyílt, meleg rétegek csapódtak rám, szakállamban a fagy engedett. Micsoda munka volt akkor az élet! Pillanatok ellesett melege: a kávéházak, amelyekben mintha valakit keresnék, átsétáltam, bankok folyosóján a padok, este nyolc után kapualjak, rendőrségi várótermek, s közben itt-ott, mint dárdára tűzött töviskoszorú, az aquárium fájdalmas hősége. És ezer más! Minden éjszaka megfagytam.

Még egy ilyen telet nem bírok el - ezt tudtam, de hogy hogy segíteni rajta, nem is sejtettem. Az elmúlt hetekben szinte másra sem gondoltam, kínlódtam, eszeltem, járás közben botladoztam és kábultan néztem az emberek arcába. Mikor az első őszi szél leszállt a hegyekről, s én rögtön, már első éjszaka - akkor még kertekben aludtam - meghűltem s köhögni kezdtem, vad kétségbeesés fogott el - azóta se hagyott alább, de állandósulva, megszoktam már kissé. Nyugodt vagyok, hogyne! még most is, de miért ezek a rázkódások néha, mikor nem is gondolok bajommal és sétálok vagy gyerekeket nézek? A fejem is azóta fáj folyton, nappal józanul és hűvös szúrásokkal, éjjel forrón és részegen. S még nem találtam megoldást - hacsak a vonat nem az! De erről máskor.

Sokáig időztem ma a húscsarnokban, s csak akkor mentem ki a főzelékes kofák közé, mikor nagysokára kibújt a nap. A szél is elállt, a felhő ritkult, s a folyó ezüst gerendákat úsztatott dél felé borzas nevetéssel. Kimentem a rakpartra, s a lovak meleg párájában sétáltam fel és alá.

Így telt el az idő délig. Délben kimentem a városligetbe, s valamelyik bokor tövében megebédeltem a kenyeret. Soká rágtam minden falatot - úgy, ahogy tavaly megtanultam -, rágni, rágni és nem lenyelni, hogy melegen gyűljék össze a szájban az istenáldás. Ekkor se történt semmi rendkívüli. Sőt! szép idő volt, a bőröm meglazult, felfrissültem kissé, kiegyenesedtem. Aludtam is utána, s még mindig nem történt semmi. Négy óra volt, mikor elhaladtam a városház előtt.

Olyan egyedül voltam, annyira egy magammal, a húsom s a gondolatom oly egységesen s oly erős ritmusban keveredett el, mint már régen nem - az aszfalt alatt acélrugók feszültek s lendítették előre életemet. Mozogtam és gondolkodtam, roppant taktusokban a járókelők között. Tisztán láttam, hol a kezdete és hol a vége az erőnek, és milyen ábrákat rajzol pályám a betonos térbe, rózsaszínű és arany vonalakat és szagokat éreztem és pincékből kiáramló mély hangú kíséretet. Életem foltos és egyedül élem, mert szenvedni akarok. Szenvedni - de oly bőségesen s oly kötetlen árammal, ahogy csak a tömeg tud szenvedni, öregszem, nincs már időm külön érzelmekre és örömre. Magamba maradtam, mindenki előtt ismeretlen, hogy semmiféle viszony ne komplikálja feladatomat. És ez: maximális pontossággal élni a mai életet. Elkülönülve, éhség és testi fájdalmak kényszerzubbonyában, de zavartalan lélekkel: végig tudok futni az objektív napokon és éjszakákon, és pontos rezgésekkel utánaélni a mindenki életét. Nincs örömöm és nincs bánatom, ami akadályozna, csak öröm van és bánat, amiben figyelő orrlikakkal úszkálok, és ami zeneibb és tökéletesebb, mint a külön érzelem. Megállsz, amott a sötét kapualjban meggyilkolnak egy apát, továbbmész és egy öreg bakával találkozol, aki kijött a kaszárnyából a téli éjszakába, hogy tuberkulotikus köhögésével ne zavarja a többiek álmát. Hídról hídra lépsz, lifteken szédülsz, harminc emeletet fölfelé és lefelé, egy gondolat forró lengése elragad, mint egy falevelet, pincékbe hajít, égő oszlopok mögé kerülsz vagy mézeshordókat gurítsz hegynek felfelé: de életed tiszta marad, és minden rétege arányosan és egyenletesen mozog.

Apám meghalt, anyámat elhagytam, 22 éves koromban valakit megütöttem, elesett, elvesztette a szemevilágát, barátom nem volt, főnököm nem volt, feleségem nem volt. Egyszer Amerikában voltam, egyszer két évig dolgoztam egyhelyben - nagy hiba volt. Anyámat elhagytam és meghalt.

Nehéz volt a kezdet és úgy látszik, nehéz a vége. Öregszem és egyre jobban fázom és kopaszodom. De már befejezem, amit elkezdtem. Néha mintha úgy érezném, hogy jó volna ismerős arcra bukkanni, csak egy pillanatra megnézni, megfogni formáját és megismerni - azután szaladhatsz tovább roncsolt utadon. De ahogy így járok, személytelenül a sok személytelen ember között, minden arc ismerősöm már, minden gesztusnak tudom múltját, minden hangnak párját és karakterét - de személy szerint nem lehet senki ismerősöm. A minap, hogy ebbe a városba kerültem, egy pillanatig úgy rémlett, mintha már jártam volna itt egyszer - tán húsz évvel ezelőtt - azon kaptam maga rajta, hogy meglepetésem jóleső, vizsgálódásaimba öröm vegyül, majd később, hogy tévedésemet felfedeztem, csalódásféle rezgett fel torkomba. Gyenge vagyok már? - öreg tán? - nem tudom. De kitartás van bennem, ha rezignációval mélyült is. Végrehajtom, amit elhatároztam, vagy ami sorsom. Hisz még nincs egy éve, hogy ebbe az országba kerültem! és milyen örömmel tanultam meg nyelvét, micsoda vastag acélgyökereket eresztettek belém az új helyzetek és az eddig ismeretlen új erők emlékei, és milyen gyerekes örömmel tanultam meg paprikával főzni. Az emlékekre mindenesetre vigyázzunk! Emlékekkel foglalkozni még ráérek, ráérek majd, ha megöregszem, ma még az emléknek magától kell hatnia, eleven erőként.

Négy óra volt, mikor a városház előtt elhaladtam, és még mindig nem történt semmi. Újra augusztusi nap sütött, az emberek könnyű ruhában jártak, és sokan kalap nélkül, úgy mint én. A beszédjüket már tökéletesen értem, még így utcán, szélkapta foszlányokban is, a nagyvárosi zsargon egyes fordulatai és szavai ismeretlenek már csak. Meg-megálltam a kirakatok előtt, hátamat süttettem a nappal. Az utcákon csak kevés rendőrt látni, a villanyosok zsúfoltak, de autó kevés van, sokkal több a fogat. Végigmentem a széles utcán, szokásom szerint benéztem a kapukba, két-három udvarban lődörögtem hosszabb ideig, de sehol sem kaptam munkát. Valahol bútorkocsikat raktak ki, ott is megpróbálkoztam, de eredménytelenül. Valaki goromba volt hozzám. A járdán se találtam semmit, pedig majd egy óráig kerestem. Forgalmasabb utcákba kellett volna mennem, vagy pedig már délelőtt kezdeni. Ekkor jutott eszembe, hogy hisz a rakparton munkát vállaltam reggelre, nem emlékeztem már pontosan, hogy milyen munkát is, zsákhordást-e vagy szénlapátolást - kár, hogy elfelejtkeztem róla. Most már bizonyára elkéstem. Gondolkodtam, megpróbáljam-e még, közben élénk utcába kerültem, ide-oda lökdöstek, majd hirtelen hideg szél fújt a nyakamba, ekkor már tudtam, hogy elkéstem, beesteledik. Lámpa még nem égett, de a szűkebb utcák homályosak voltak. A szélről egy pillanatra eszembe jutott a tél - mindenről ez jut most eszembe -, aztán befordultam egy sikátorba, és az első férfitől, akivel találkoztam, pénzt kértem. Asszonytól még ma sem szeretek kérni. Nem adott. Még valakitől kértem egy félórával később, de szintén hiába. Pedig már fájt a fejem az éhségtől. Bementem egy vendéglőbe, és a konyhában kenyeret kértem, de kikergettek. Sör ömlött a nadrágomra, ezt le kellett mosnom, vizet nem találtam sehol, el kellett gyalogolnom a folyóhoz, pedig messzire volt, többször el is tévedtem. Közben besötétedett, a lámpák kigyúltak, felváltva gázlámpák és villanylámpák. A víz megint nagyon hideg volt, a nedves nadrág lábamhoz csapódott, fáztam. Gondolkodtam, hogy kávéházakba menjek-e melegedni vagy színházba. Egy orfeum előtt mentem el, de még be volt zárva, aztán beléptem egy étterembe, lassan végigjártam, kijöttem, végül is egy mozi előcsarnokában húzódtam meg, de nem volt nagyon meleg. Tán egy óráig ültem ott, nem nagyon zavartak, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy még mindig nem szereztem ennivalót. Pénzt kérni most már nem igen lehet, sötétben nem adnak az emberek, elhatároztam, mégis kimegyek az utcára. Már az élelmiszerüzletek be is voltak zárva, és az ívlámpákat meggyújtották. Mozi alatt alighanem esett az eső, az aszfalt nedvesen ragyogott. Éhes voltam.

És dühös! Mert minek hagyni mindig utolsó pillanatra a munkát! Évek óta egyebet se teszek, mint hogy elhatározom, hogy délelőtt szerzem meg az ennivalót, és délután sétálok, és hiába minden elhatározás! Minden délelőtt elfelejtem, sétálok és mindig minden estére marad. Pedig ma reggelre munkám is lett volna! Utóbbi időben, ha megéhezem, mindig mindjárt megfájdul a fejem. És mi lesz télen!

Mi lesz télen!

Még egyszer megpróbálkoztam, és megszólítottam egy cilinderes embert. Pedig tudhattam volna, hogy hiába. De a boltok, kapuk már zárva, és így minden más alkalmat elszalasztottam. A rendőrségnél jelentkezni nem volt kedvem, toloncházba menni pedig még korán volt, hisz alig ismertem még a várost. El kellett mennem a színházba.

Épp jókor érkeztem, néhány perccel az előadás vége előtt. A ruhatár mellé álltam és vártam, de a rendőr erősen megnézett, a másik oldalra kellett kerülnöm. Egy szakállas kövér embernek a zsebéből húztam ki a pénztárcát, megnyomkodtam, éreztem, hogy van benne aprópénz, bementem a legközelebbi nyilvános árnyékszékbe és ott megszámláltam. Örültem, hogy nem volt sokkal több, mint amennyi kellett, s így nem származhatott belőle kellemetlenségem, mint a múltkor, mikor visszaadtam, s majd lefogtak érte.

Kávéházba mentem az első emeletre, és lágytojást ettem.

Két fontos óra következett aztán.

Az étel s a helyiség melege lázt kergetett fejembe. Gyors ütemben gondolkodtam, az ablakot kemény esőrudak verték, s a terem zsibongása is frissítette fantáziámat. A közeli pályaudvarról vonatfütty hallatszott. Az eső egyre sűrűbben esett. Nemsokára nedvesen megmozdult a járda, és fénysíkját keresztben felállította a házak között. A szabályos síkok átvágták a lakásokat, és hosszú, egyenes vonalakban négyzetekké osztották szét a várost, minden ház számot viselt a homlokán, és bizonyos négyzetbe tartozott. Felülről látni lehetett a mozdulatlan fényhálót, a még mozdulatlanabb, mert sötét háztömbökkel gyomrában. A külső kerületekben azonban imbolygóbb volt a rend, ott pálinka égett erős lánggal, és fénye elhalványította a rajzot, gyárak is dolgoztak, egy görög acélvázában vasat olvasztottak és egy elégett lánytestet, s a vasutak mentén füst húzott el a lámpák fölött, fényeket kavart ki a sötétes földre. Az éjjeli gépek teljes gőzzel lihegtek.

Megálltam egy pillanatra, mert egy platinakutyát pillantottam meg a széles utcán, üvöltve szaladt, átúszott a folyón, s a hegyekbe vitte lelkét. A csúcsokon, a kék tisztások közepén megindultak a szélgépek, és összegyűjtötték a holnapi áramot, megszűrték a vizet, és beeresztették a kőtartályokba. Ott is észrevettem egy hullát, már fel volt puffadva, csak homlokán feszült még az ébenfa pánt, billenve úszott a víz felszínén. Csak jóval lejjebb, a város központja felé tünedeztek elő az első emberek, színes láng égett homlokukon, lobbanva vagy elhalványulva, közöttük állatok szaladgáltak és nyögtek. A tetők alatt közvetlenül, a padlások földjében nagy rózsák virítottak, piros üvegszirmaik arányosan betöltötték a teret, és halványan csurgó fénnyel világították át a házakat. Itt csak a sárga csecsemők aludtak egymás fölött, egyiken-másikon már kiütött a betegség, aki meghalt, annak homlokán elaludt a láng. Mindenfelé vastag anyagok hevertek, még nyersen, de már felkészülten, pórusaikon levegő futott át, meg-megremegtek, és halvány csillogás szállt várakozó bőrükre. Csak a hold fénylett még makulátlanul.

Éjfélre felkészültek. Mikor a sínek közt feltűnt a kenyér hatalmas, pirosan égő teste, a homloklángok valamennyien fellobbantak, és hangtalan remegés rázta a kezeket a magasba. A vonatok rögtön elindultak a vágtató kenyér után, a vastag fekete tömegek súlyosan nehezedtek a vagonok padlójára, a szén remegett és lángolt. Füst szállt a sínek fölött, és eltakarta, akik lemaradtak az üldözésről, fulladoztak, apró lábakkal szaladtak, és fénytelen homlokkal ledűltek a salakba. Ezren haltak meg ma is, mint mindennap. A vezetékek kinyíltak, s a víz hűvös, zöld lapátokkal rendbeszedte az utat.

A kenyér szaladt a sínek között. Sebesen, mint tegnap és tegnapelőtt, sebesebben, mint a kerekek és a hálókocsik, sebesebben, mint a harmadik és negyedik osztályú fülkék. Marhavagonokban harminchat ember szorosan állt és énekelt, valaki kétségbeesetten kidugta a nyelvét, fekete bőrzsákokat cipeltek a hátukon és a hajukon kalapokat, vizet kértek, és meleg leheletüket elküldték a mozdony felé. Az I. osztály szaladt legelöl, itt kártyáztak, csomagoltak és néha aludtak.

Közben vörös köd szállt a sínekre, és a búzatáblák elfeküdtek a szél elől. Némelyik kazán szikrát hányt, de hiába! egy mozdony sipított, felfordult és kiadta lelkét. A kenyér! Ki éri el hajnal előtt? Kinek csapdájába zuhan be teste? ki fogja meg hurokkal? ki lövi ágyúval? kinek enged jószóra? ki kábítja el méreggel? ki nyergeli meg s alázza térdei közé? Itt-ott már látni a diadalmas öklöket, kinyúlnak bronzkörmökkel, ragadoznak és fúrnak, a szél is eláll...

Fizetnem kellett, egy verejték volt a testem.

Az utcán a szél megborogatta homlokomat. Térdeim kissé inogtak.

Egy darabig még sétálgattam hunyt szemmel a falak mentén, tenyérrel, tapogatózva.

Azután a folyóhoz mentem, a híd alá, aludni. Megint hideg volt, fáztam. Ha már ismerném a város csatornáit, jobb helyet tudnék magamnak. Ágyban is rég aludtam már.

*

Két napig éltem abból a pénzből, ami a tárcában volt. Közben valamit kerestem is, azt félretettem.

Már nem a hídnál lakom, meguntam a környékét, és átköltöztem a folyó túlsó partjára, a déli vasút pályaudvara mellé. Múlt éjszaka egy vagonban aludtam, zsákokba takarózva, nagyon jól. Hajnalban eltolták a kocsit, alig tudtam idejében kiugrani.

Bizonyos rendszerbe igyekszem most fogni gondolataimat. Két feladatot kell megoldanom: az egyik, az általános, a másik: a tél kérdése. Ez utóbbi foglalkoztat most nagyobbára, bár nemigen lehet elválasztani az elsőtől.

Arról, hogy ellássam magam, persze szó se lehet. Hogy munkába álljak, pénzt keressek és szobába menjek lakni! Vagy arról, hogy... hogy haza menjek. De ha nem teszem meg egyiket se, megint csak utcán maradok télire. Más megoldást pedig nemigen tudok.

Maradna a vonat. De ez a megoldás tilos. Ma még tilos! Fiatal vagyok még, sokat bírok, erőm még majdnem teljes, nem szabad megpróbálnom, csak utolsó, legutolsó pillanatban, mikor más utam már nincs, erőm fogytán, mikor teljességgel elvégeztem feladatomat, és megértem észben és lélekben: csak akkor sikerülhet.

Tehát? Tehát nem tudom, mi legyen.

Pedig nemsokára, egy-két hónap múlva itt a tél, és ha addig el nem intézem magamban: mitévő leszek?

Tegnap délután bent jártam a belvárosban. Megint úgy rémlett - s ezúttal sokkal határozottabban még - hogy ismerem ezt a várost, hogy valamikor már jártam itt. Holott lehetetlenség - hisz most tanultam csak meg a nyelvüket, alig egy éve, mikor a határra kerültem. Valamelyik utcába befordulva egy vörös sarokházat pillantottam meg emeleti kávéházzal s egy prémkirakattal a sarkon, ugyanabban a pillanatban ismerős szag csapott meg - tűnődve jártam, s hirtelen felriadtam fülembe hatoló hangos beszéd hallatára, zavartan szétnéztem: másnyelvű beszédet vártam, más városban gondoltam lenni a vörös sarokház láttán. Nem tudtam, mitévő legyek, hol vagyok, zavartan folytattam utamat. Pedig nemcsak a sarokház és a szag emléke tette, hogy oly ismerős volt a vidék.

Kellemetlen csalódás ért megint aznap délután. Elfelejtkeztem arról, hogy a tegnapelőtti tárcában még maradt vacsorára való pénz, s így - mert már nagyon éhes voltam - megszólítottam egy férfit. Azt hittem a sötétben, hogy férfi, de asszony volt, hosszú kabátban és puha férfikalappal fején.

- Minek koldul - kérdezte.

- Mert éhes vagyok. - Ingerült voltam, hogy asszonnyal kerültem össze. Egy pillanatig némán nézett rám. Nagy, férfias orra volt, s a sötétben is látszott, hogy kékszemű, a haja szőke vagy vörös.

- Menj a fenébe - gondoltam, és tovább akartam menni. A szája kinyílt egy pillanatra, ránéztem - de nem szólt semmit, elindultam. Alig tettem pár lépést, már észrevettem, hogy követ. Ingerült voltam, meggyorsítottam lépteimet, s egy még sötétebb utcába fordultam. De nem használt semmit, hátam mögött egyre hallottam léptei kopogását.

Ismerem ezt a fajtát. Férfias, rövidhajú, nagy lába van, nagy keze, tenyerén hordja szívét, mindenkinek megmutogatja, esténkint homokkal lesúrolja s a mosdójára teszi, hogy kivirágozzék éjjel, idegen férfiakat visz a lakására, szabad akaratról beszél, s pénz helyett, óh, a szívét adja nekik. Egyszer megpofoztam egy ilyet.

Asszonytól nem szabad pénzt kérni! Férfi az vagy ad, vagy nem ad, de békében hagyja az embert. Nő szivacsot nyom száraz markodba, vagy a lábát tárja... fúj!

Egyre ingerültebb lettem, a vér fejembe szállt, mikor már tán egy negyedóra is elmúlt, s még mindig nem hagyott fel az üldözéssel. Ideges voltam amúgy is, elvesztettem önuralmamat. Megálltam egy kapu előtt és megvártam.

- Mit akar?

- Semmit... jöjjön velem - hadarta.

Mondtam már, hogy teljesen elvesztettem önuralmamat, éhség és düh zavarta a fejemet.

- Mit akar tőlem... mit akar? - ordítottam rekedt hangon. - Én pénzt kértem magától, kenyérre, nem tanácsot, adjon, vagy ne adjon, de hagyjon nekem békét...

Szerencse, hogy elhagyatott utcában jártunk. De még így is megálltak páran, s fejem fölött kinyílt egy földszinti ablak. Az utca közepén rendőr állt, felénk fordult.

- Az istenért, ne kiabáljon - suttogta.

- Kiabálok, mert hagyjon nekem békét... és ne avatkozzék bele más ember dolgaiba... Nincs joga, mert egy karéj kenyeret kérem magától...

Hirtelen megfogott, s erős rántással a kapu alá lendített. Még mielőtt magamhoz térhettem volna meglepetésemből, kezembe nyomta pénztárcáját.

- Itt az egész pénzem - hadarta suttogva. - Bocsásson meg, nem akarok magának mást adni, mint amit kért tőlem, bocsásson meg, térjen magához, csak egy pillanatra hallgasson meg, én megbántam, hogy kikérdeztem, hallgasson ide, nem akarok tanácsot adni, inkább kérni akarok valamit.

A kapualj tetején, egész magasan, gázlámpa égett, és sárga hálót vetett meztelen fejünkre. Az orra hegyén egy kis csöpp villogott, szájából higanygolyócskák szálltak és hangtalanul forogtak a sötét levegőben, a keze hajlékony volt és hűvös, mint a szarvasbőrkesztyű. Miért sírt?

Én nem bántottam.

Valaki utánunk jött a kapuba. Gyorsan karonfogtam az asszonyt, nehogy azt hihessék, hogy bántom, hogy védelemre szorul, hogy megalázkodik. Csoszogva indultunk föl a lépcsőn. Itt lakott, ebben a házban.

Mikor az ajtó előtt álltunk, még egyszer eszembe jutott, hogy most még elszaladhatok, még nem késő, még kimenekülhetek a csapdából! - De hátha enni ad! gondoltam, miközben betuszkolt az előszobába. Gyufát gyújtott és kulccsal bezárta mögöttem az ajtót. A gyufa elaludt, újra egész sötét lett, vastag dohos szaggal a falak közt, hallottam távolodó lépteit, ajtó nyílt, majd becsukódott, újra gyufasercegés, s egy üvegajtón át halvány fényt láttam, majd kigyúlt a gáz.

Bementem a szobába, a tárca még mindig a kezemben volt, letettem az asztalra.

- Mit akar? - Türelmetlen voltam.

- Üljön le! - mondta. Nem ültem le.

Kredenc volt a szobában, az asztalon piros terítő s egy virágváza. A mennyezet alatt gázhalak úszkáltak széles farokkal, és hideg szelet köptek az asztal fölé. Az ajtó nyikorgott, ha fújt a szél.

- Egyedül vagyunk - mondta. Türelmesen álltam, hogy az arcomba néz hosszabb ideig. - Az istenért! - mondta -, ne öljön meg, egyedül vagyunk, ugye nem fog bántani? nagyon félek a testi fájdalmaktól.

- Hisz ez őrült! - gondoltam -, ide felcibál, öl engem, s most én ne öljem meg őt! - Meg voltam róla győződve, hogy elmeháborodottal akadtam össze. El akartam menni.

- Várjon - mondta -, hallgasson ide. - Nem vagyok őrült, majd meglátja. A következőt akartam elmondani. Hol is kezdjem?

A kanapéra ültünk, mert persze az is volt a szobában. Jó meleg volt és nagy lakásszag, amit egyébként utálok. A hátamnak jólesett a puhaság. Vártam, hogy mikor fog enni adni.

- Várjon - mondta -, hol is kezdjem! Van egy fiam, tizenegy éves. Érti?... anya vagyok. A férjem meghalt, vagyonunk nincs, irodába járok. A rendes eset, lássa, az anya, aki azért él, hogy a fiát felnevelje. Tudom, unalmas, de lássa, csak félóráról van szó, legyen türelemmel. Azt már mondtam ugye, hogy nincs pénzem - de hát nem is a pénzről van itt szó, vagy legalábbis nem ez a fontos. Lássa, tanácsot akarok kérni magától - hogy miért épp magától, majd később megérti - figyeljen jól ide. De ne higgye, hogy őrült vagyok, mert idegen embert hívok a lakásomba, s attól akarok tanácsot kérni ilyen... ilyen fontos dologban... majd megérti, hogy miért kellett... Nézze, úgy kérem magától ezt a tanácsot... könyöradományként - igazán úgy! mint ahogy maga... igen, maga kérte a pénzt tőlem... kenyérre. Nekem is...

- De hisz maga nem adott! - mondtam neki. Meglepődve nézett rám, aztán a homlokára ütött.

- Várjon! - mondta. - Majd később... mindjárt! Hallgasson ide, most elmondom. A fiam tizenegy éves, és iskolába jár. Délelőtt iskolába jár, délután idehaza van, tanul, játszik, hetenként kétszer meghívhatja egy-egy barátját, ezeknek uzsonnát is adok, pedig sajnálom tőlük, mert a fiamtól kell megvonni. Hiába, nem tudok többet keresni! Vasárnap egész nap együtt vagyok a fiammal, hétköznap csak délben és este. Ne féljen, most nincs idehaza - mondta hirtelen.

- Senki sincs idehaza. Figyeljen ide, ne féljen, nem fogok sírni: a fiam lop. Egy héttel ezelőtt történt, meglopott engem. Kinyitotta az asztalfiókot, kivette a pénztárcámat, és kivett belőle valami pénzt. Hogy mennyit, nem fontos. Lopott. Este észrevettem, mert pontosan tudtam, hogy mennyi van a pénztárcámban. Megkérdeztem tőle, hogy nem ő vette-e ki. Akkor még nem is gondoltam rá, hogy lopott, azt hittem, füzetet, valami iskolaszert kellett vennie, és kivette a tárcámból. Azt feleli rá, hogy ő nem vett el semmit, és közben nyugodtan nézett az arcomba. De éjjel, mikor már aludt, és én a holmija közt kotorásztam, mert szükségem volt a kis bicskájára, megtaláltam a noteszkönyvet.

A noteszkönyvet, amit a lopott pénzen vett.

Nem, nem fogok sírni, ne féljen... de egyébként is félreért, nem azért akartam sírni, mert a fiam lopott, és mert hazudott, hanem mert... nem tudom, hogy nem volt-e igaza, mert nem tudom, hogy most mihez kezdjek... most... semmit sem tudok.

Felkeltem és türelmetlenül fel-alá járkáltam a szobában. A padló recsegett, a gáz égett. Aztán megint le kellett ülnöm.

- Hallgasson ide! - mondta az asszony. Olyan halkan beszélt, hogy alig értettem. - Nem azért vagyok kétségbeesve, mert lopott, hanem mert... Hallgasson ide, a következőről van szó.

- Megkívánta a noteszt, pénzt kért tőlem, hogy megvehesse. Megtagadtam, mert nem volt pénzem. Illetve nem volt elég. Tán először történt, hogy megtagadtam tőle valamit, nemigen vannak kívánságai. Nem értette meg a dolgot. Vacsora után a pénztárcám az asztalra került, meg kellett számolnom a pénzemet. Egyszer csak látom a gyerek arcát, amint megnyúlva rámmered. Rögtön megértettem. Nézd fiam, mondtam neki, látod, van pénzem, igaz! de nem elég, hogy megvehessem neked a noteszt. De hisz a notesz csak ennyire kerül, feleli, és itt ezerszer több van. De az másra kell, mondom - az elsejei fizetésem volt -, húsra, meg kenyérre és lakásra. De hisz itt nagyon sok van, feleli újra, és a notesz oly kevésbe kerül. Türelmetlen voltam, röviden elintéztem a dolgot. Két nappal rá kilopta a pénzt, és - idefigyeljen! többet lopott, mint amennyi a noteszre kellett.

- Igaza volt-e, vagy nem volt igaza? lássa, ezt nem tudom, erre akarom, hogy maga megtanítson.

Rámnézett és megfogta a kezemet. Fájt a fejem.

- De hát... miért én... miért éppen én? - kérdeztem türelmetlenül. Egyre ingerültebb lettem.

- Nem tudja? - felelte és rámnézett. - Maga is lopott, két nappal ezelőtt, a színházban. Egy fekete szakállas embernek a pénztárcáját.

- Ne üssön meg! - mondta hirtelen hangosabban és idegesen hátrált. - Nem akarok rosszat! hisz már akkor szólhattam volna a rendőrnek... ott álltam maga mellett. Az istenért, értsen meg! magának tudnia kell, hogy mihez kezdjek most... hogy igaza volt-e a fiamnak, vagy nem! azért akartam, hogy feljöjjön hozzám.

Kényelmetlenül éreztem magam, bosszankodtam. - No itt jól megfogtak! - gondoltam, és arrébb ültem, a dívány sarkára. A kezemet a zsebembe tettem.

Az asszony ránézett a kezemre. Ekkor eszembe jutott, hogy ez alighanem azt hiszi... hogy kést keresek benne!... hogy... hogy bántani akarom! Ki kellett húznom a kezemet.

- Lássa! - mondta és újra közelebb ült hozzám. - Tudom a következőket: tudom először is, hogy lopni nem bűn, és hogy lopni muszáj, és tudom másodszor, hogy érteni kell hozzá, és harmadszor, hogy mégis szerencsétlenség, és én iszonyodom tőle.

Lássa, ezért nem tudom, hogy mihez kezdjek: azért, mert tudom, hogy lopni muszáj, és mert mégis iszonyodom tőle. Mihez kezdjek? Nem akarom, hogy a fiam éhenhaljon. Nem akarom, hogy megcsalják, kirabolják, kifosszák. Nem akarok neki hazudni... én nem tudok.

A fiam azt hitte, hogy hazudok neki, ezért lopott meg. S mindjárt bosszút is állt rajtam: többet vett el, mint amennyire szüksége volt. És hogy magyarázzam el neki, hogy ez a lopás bűn volt, mert tőlem vette el, és hogy tanítsam rá, hogy kitől szabad lopni... amikor én nem értek hozzá... és... és iszonyodom. És hogy magyarázzam el neki, hogy kik azok, akik őt meg fogják lopni, és akiket ezért megelőzhet. Hogy tanítsam rá arra az érzésre, amely halálos pontossággal megmondja, mikor nem lopás a lopás és mikor az... hogy tanítsam meg rá, amikor... amikor én nem tudom... én félek... Mondja, vagy nem jobb mégis, ha az embert agyonütik?

- Nézze - mondtam neki -, úgyis tudtam, hogy ez lesz a vége. Beszélni fog a hasamba, és nem ad enni.

Felkeltem és az ajtó felé tartottam. De visszatartott, kiment a konyhába és vacsorát hozott. Sokat ettem.

- Ha a fiamat megtanítom rá - mondta hosszabb csend után -, hogy nem szabad lopni, akkor nem fogja megtenni. De akkor őt fogják meglopni. És azt fogja mondani, hogy én hazudtam. De hogy tanítsam rá, hogy mikor szabad, mikor nem. Ha azt mondanám neki, hogy ne lopj attól, akit szeretsz... De én senkit se szeretek, és...

A székem feldűlt, és a tányérokat is majdnem feldöntöttem. Tudtam, hogy ez lesz a vége, tudtam, hogy asszonytól nem szabad pénzt kérni.

- Nézze, én egyszer valakit megütöttem, aki elesett és elvesztette a szeme világát. Velem ne vicceljen, mert én is szerettem és... Épp hozzám jött tanácsért?

Az ajtóban álltam és úgy ordítottam, hogy majd elszédültem belé. Nagyon izgatott voltam. Vagy két óráig szaladgáltam, mint a bolond a sötét utcákon, közben folyton hallottam az asszony hirtelen feltörő görcsös sikítását a becsapódó ajtó mögött. Egyszer vissza akartam szaladni, és visszaadni neki azt a forintot, amit a kredencén találtam, de aztán meggondoltam a dolgot. Átmentem a túlsó partra, beültem a kávéházba és újságokat olvastam. Már több éve nem volt újság a kezemben. Folyton nevetnem kellett. Záróráig nevettem, aztán hazamentem.

*

Mégiscsak gyűjtöm a pénzt, pedig magam sem tudom, mire. Annyit úgyse tudok, hogy télire elég legyen, de még ha sikerülne is, mihez kezdjek vele? Szállodába járjak? szobában üljek? nem bírom ki. Ha délre mennék. Dél-Olaszországba. De arra meg nincs időm, egy hónap alatt nem jutok oda, legföljebb... legföljebb vonaton. De vonatra még nem szabad ülnöm, nem szabad előbb, mint...

Gyűjtöm a pénzt, és majd megütött a guta ma reggel, mikor nem találtam meg. Se a cipőmbe, se az övembe, a fekvőhelyemet felhánytam, kétségbeesetten szaladgáltam a vagon körül, aztán rohamlépésben a közvágóhídra, ahol dolgoztam, hogy hátha ott rejtettem el valahol... Mire odaértem, jutott csak eszembe, hogy tegnap este odaadtam az egészet, eh, szégyellem megmondani.

Tegnap... nem! tegnapelőtt éjjel, mikor hazajövök a vagonomba, le akarok feküdni, egyszer csak valami bőgést hallok, erős és mély bőgést, mint az állatkertben, rögtön utána még egyet, vékonyabbat, vastagabbat, acéllapok szálltak ki az állatok torkából, átfúrták a vagonomat, a tarkómra álltak. Épp akkor érkezett egy vonat, fütyültek és kiabáltak, és a gőz és az ívlámpák fénye beszűrődött az ajtón, és teletette a vagont. Alvásról szó sem lehetett. Mire kijöttem, tele volt emberrel és állattal az egész pályatest, a sínek közt mozogtak, a hold is sütött egy darabon, és zöld golyók szálltak a levegőbe.

Borjakat vagoníroztak ki a vonatból, véres szemük volt és fehér homlokuk. Később valahol juhokat is láttam.

Fáztam, nem tudtam elmenni. Úgyse lett volna hol aludnom. Leültem egy bakra a vonat elé, és bebámultam a fénnyel kevert éjszakai levegőbe.

Tán egy óra múlva történt, hogy ismerős arcot pillantottam meg a dolgozó emberek között. Közelebb mentem hozzá, de nem tudtam megállapítani, hogy igazában ismerős-e... vagy csak amúgy. Sehogy se igazodtam el rajta. Az arcát mintha már láttam volna, de hol... de a mozdulata, ahogy megfogta a borjú farkát és lehúzta a hídra, teljességgel idegen... s a hangja is.

Épp akkor értem oda, mikor felszaladt a vagonba, ívlámpa lógott fölötte, és fehér fényt hajított szakállas arcába, s az állatok mozgó tömegei fölé. A vaspadló dongott, a paták verték a falakat, bőgések szálltak ide-oda nehézkes iramodással, s az eső szitált, s nedves nevetést fakasztott a sínekből. Két borjút húzott ki épp farkuknál fogva a kocsiból, háttal jött lefelé a hídon. Káromkodott és rángatta az állatokat. Az egyik kisebb állat már csúszott lefelé, száját szélessé tárva bőgött, a szeme kiugrott, nyál csurgott le szügyén - míg a másik, lábát a vagon vaslécébe akasztva, megállt fenn, nyakát kinyújtotta, előrefeszült, és arcát hangtalanul a magasba emelte. Az ember hiába húzta, nem mozdult, lazára engedte, teljes erejéből megint megrántotta, a lábak térdben megcsuklottak, de álltak - felment a vagonba, a másik borjút megint vissza kellett húznia, csizmájával belevágott a hasába, az állat nyöszörgött, de előreugrott, s a paták mint a dobpergés dörögtek a vaspadlón.

Hirtelen nevetnem kellett. Az ember elcsúszott a nedves pallón, és káromkodva hanyattvágódott. De ugyanabban a pillanatban - tán tolatás volt hátul, s azért rázkódott meg a vagon - a borjú is legurult, s csúszkálva szintén az ázott léceken, fordítva az ember teste fölé került. Elülső lábait nekifeszítve a lejtőnek, hátsó lábaival a hasa alatt az ember fején ült egyenes testtartással, száját az újra kibukkant hold felé tartotta, és a krátereknek küldte diadalát. A másik állat közben elszabadult, és a pályán rohanva csakhamar eltűnt a szerelvények árnyékában.

Hosszabb ideig tartott, míg helyreállt a rend. Az ember mellettem állott, és zsebkendőjével törülgette vérző homlokát. Engem nem látott, megijedt, mikor rászóltam a sötétből.

- A másik homlokot is! - mondtam.

Megfordult és rámbámult.

- Ki az? - kérdezte. - Mit akar?

- A másik homlokot is törülje le! - mondtam csendesen. A borjú füléből vastag fekete vér szivárgott.

Feleletül káromkodva belerúgott az állatba. Egy tehervonat szaladt el épp a szomszéd síneken, a jelzőlámpák fehér gőzbe merültek, a gőz a földre szállt, hosszú sávokban kijött a kerekek alól, és körülölelte cipőmet. Messziről kurjongatás hallatszott, az elmenekült borjút kergették a túlsó pályatesten, egy pillanatig teljes holdfényben felmerült a magasban, aztán leugrott a töltésről és nyoma veszett. A közeli pályaudvarban fény lobbant fel, s az üveg felizzott.

- Jobb lenne, ha segítene! - mondta rekedten és tovább indult.

Ez a szó szeget ütött a fejembe, s mikor tán egy félórával később az alagút járatához vetődtem el véletlenül, s valaki szó nélkül kezembe nyomott egy botot, munkába álltam.

Első percben nem tudtam, mi a teendőm. Nagy csordákban hajtották a barmokat az alagútba, melynek lejtőjében csakhamar eltűntek, csak a bőgésük lengett ki gőz alakban a kövek torkából. Hajcsárok szaladtak be utánuk botokkal kezükben, s akkor már megértettem, hogy mire fogadtak fel. Még meg akartam kérdezni valakitől, hogy hová visz az alagút, de már nem volt időm, mert megfogtak a vállamnál, és a bejárathoz tuszkoltak. Tizennégy - kiabálta valaki az arcomba, s valami nevet mondott, s egy cédulát nyomott a kezembe. Zsebrevágtam a cédulát, leszálltam a csatornába, egy borjú apró farka táncolt az orrom előtt, aztán néhány pillanatig teljes sötétség fogott körül. - Gyorsabban! - kiabálták hátam mögött, de már tompán hangzott a falakról, elülről is mély bőgések hallatszottak és vad emberi kiáltozások. Az állatok hirtelen megálltak, megijedve a teljes sötétségtől beléjük botlottam, majd elestem. Megértettem, hogy nekem is kiabálnom kell és botommal vernem őket, különben megakadunk - hátulról már újabb csorda dobogása hallatszott. Aztán feltűnt egy villanykörte a falon, a levegő nedves volt, s az állatok párája nedvesen szállt az alacsony mennyezetre. A fekete köveken cseppek álltak, a fényben remegtek, néha lehullott az egyik, hideg volt, mint a kézfogás. Már teljesen a föld alatt voltunk, a hangok vastag anyaggal tömték tele az alagutat, egyszer hátrafordultam, a messzi nyílás már egész csepp volt, alig lehetett volna észrevenni, ha nem áll egy csillag a közepén, kék fényét a föld alá irányítva.

Sokáig szaladtunk előre, nem is tudom, mennyi ideig tartott. Negyven-ötven lépésenként villanykörték függtek a falon, de a köd oly vastag volt, hogy alig látszottak, fényudvarukban vörös golyócskák röpködtek szortyogva, nekiütődtek a leheletnek, szétpattantak. A bűz sárgán repült a mennyezet alatt. Lámpához érve az állatok megálltak, itt mindig vernem kellett őket, mert hátul már jött az újabb rohanó csorda, s folyton attól féltem, hogy legázolnak. A szelelőnyílásokon hideg éjjeli levegő húzott be, s néha furcsa, zúgó lárma ereszkedett alá - később értettem csak meg, hogy a föld fölötti villanyosok és autók lármája volt. Az egyik szelelőnyíláson emberi szó esett le, megfogtam, fáztam, a szó megmelegített. Mi lesz télen? - gondoltam később.

Körülbelül két óra múlva napfényre értünk. Épp derengett. Fáradt voltam a futástól, lihegtem.

Közvetlenül mielőtt kiértünk az alagútból - akkor már a hajnal fénye világított a falak között -, valami nagy kerek testet láttam előresuhanni. - A kenyér? - kérdeztem ijedten, és szúrást éreztem oldalamban. De rögtön eltűnt a test, s én megállapítottam, hogy csak az egyik hajcsár árnyéka volt. Vigyáznom kell!

A vágóhídon - oda értünk ki - rögtön munkába fogtak. A borjúkat az istállókba hajtottuk, külön istállókban voltak a borjak, az ökrök s az apró barom - juhok és sertések -, az istállók lécekkel rekeszekre voltak osztva, minden mészárosnak külön rekesze volt, s itt megtudtam, hogy a név, amit a pályaudvaron a fülembe ordítottak, a borjaim mészárosának a neve, s hogy annak a rekeszébe kell őket hajtanom. Lapockájukon már feketéllett a pecsét. Az istállóban ezerhangú bőgés fogadott, visszhangozva pattant le a hatalmas csarnok szürke falairól. Kissé megzavart ez a sok állati sírás, még jobban a kiállhatatlan trágya- és szénaszag, s munkámban sem igazodtam el rögtön. Főleg azonban azért nem tetszett a dolog, mert ruhám egészen bepiszkolódott - ezen azonban később segítettem, egy nagy mészároskötényt kaptam valakitől kölcsön, s a nadrágomat feltűrtem.

Később egész nap kerestem az ismerős arcú embert, de többé nem találkoztam vele.

Az állatok éhesek voltak és szakadatlanul bőgtek. Némelyiknek véresen tajtékzott a szája.

Ököllel ütötték őket, és akadtak többen is - alig akartam hinni a szememnek -, akik hasbarúgták a borjút. Magas, csontos emberek voltak valamennyien, akik itt dolgoztak, egyiknek lányos, szőke arca volt.

Egy darabig sepernem kellett az istállót, a rekeszek közti utakat, aztán vizet hordtam. Közben felkelt a nap, s a levegő kissé felmelegedett, már jobban éreztem magamat.

Dacára annak, hogy egész idő alatt undorodtam, s hogy a gyomrom is émelygett a véres és szennyes munkától, egész nap ottmaradtam, s még másnap is visszajöttem. Nem tudtam ugyan - mint ahogy még ma sem tudom -, hogy mire kell a pénz, de keresni akartam, sokat keresni, takarékoskodni! Alig is ettem aznap valamit. Igaz, hogy a gyomrom nem bírta volna.

Aznap még nem láttam a vágatást. Az istállókból csak késő délután küldtek át padlót mosni a vágóhídra. Valami tizenkét hosszú csarnok feküdt egymással szemben, némelyikben ökröt, másokban kisebb barmot vágtak - mire odaértem, üresek voltak már, csak itt-ott lógott még egy-egy vörös nyúzott tetem a láncon. Hűvös volt itt, zöld világítás, de a padló tele még folydogáló fekete vérrel. A kövekre ömlő víz zuhogása visszhangot vert fel az ablakok között.

- Neked mindegy! - gondoltam -, hogy melyik csarnokban vágnak le, a római kilencesben-e vagy a hetesben! - Meglódítottam a láncot, a holttest nyikorogva himbált a zöld fényben. Szép fehér zsírrétegek húzódtak rajta keresztül-kasul, az ajtóban nagy mészároskutya állt, és figyelmesen nézte hintálását. De csak egy pillanatig, aztán megfordult és gyorsan elmenekült. Én legyőztem magam és ottmaradtam.

Féltem a haláltól. Soha így még testemben nem éreztem, mint akkor. Ez az a halál: alakja vörös kocka, és ráhajítja magát az ember homlokára. Állunk színtelen síkok és rétegek között, néha valaki rákerül egy sebesen forgó korongra, és hangosan sír vagy nevet, de azért tenyerén, mellén ott feketéllik a pecsét, s néha irtózva pillantja meg a kockát, amint síkról síkra ugrál, nyikorog és ráveti magát az elsápadt homlokokra. Hiába: hogy imitt-amott a falakon zene csurog le, és moha nő nyomában, vagy pedig pálmát növesztesz melledből és árnyékába rejted fejedet, ez a muszájhalál, apró és pontos, hajnalban kel, és mikor még a szemeteskocsik sincsenek kint az utcán, és a szél fúj, kiválik a ködből és felébreszt álmodból.

A térdem fájt már a csúszkálástól, a derekamba is bele-belenyilallt. Két mészároslegény jött, csigán leeresztették a holttestet a tolókocsiba, lekapcsolták a láncról és elvitték. Újra fel kellett ott mosnom a padlót, mert bevérezték.

Tán egy óráig munkátlanul sétáltam aztán ezekben a csarnokokban. Közben megállapítottam, hogy egyikben sincs olyan rendesen felmosva a padló, mint az enyémben. Az utolsó csarnokban lóhús lógott, sohase gondoltam, hogy ilyen nagyok a lovak. Azt mondják, hogy itt van a legkönnyebb munka, a legvékonyabb koponya, első kis ütésre földre vágódnak már. Lovat alig hármat-négyet ölnek naponta.

Másnap beleket kellett tisztogatnom, óriási kazánokban főttek. Itt nagyon büdös volt, azért harmadnap már nem is mentem el. Igaz, hogy nem is lett volna értelme, hisz úgyis elajándékoztam már a pénzt.

A szakállas emberrel sem találkoztam többé.

Este, hazamenet hozzámcsatlakozott az egyik munkás. Együtt mentünk a város felé. Egy kis véres csomagot pillantottam meg véletlenül a zsebében.

- Mi az? - kérdeztem és rámutattam.

- Bifsztek! - mondta és röhögött. - Magam öltem le, hát viszek valami emléket.

- És meg fogja enni? - Nem értettem meg rögtön, milyen fölösleges volt ez a kérdés.

- Nézze! - mondtam aztán -, hogy akarja maga az embereket forradalmasítani, ha közben állatokat öl? Ma egy borjút szúr le, holnap meg egy ember torkának fog ugrani, leharapja a fülét és megeszi, ha éhes. Hogy lesz itt akkor rend?

- Miért áll meg? - kérdezte bambán.

- Megvárom, míg elmegy! - mondtam és ránéztem.

Köhögött, krákogott, aztán elindult. De néhány lépés múlva megfordult és hátrakiáltott.

- Hát mit tegyünk a maga véleménye szerint?

- Ne egye meg... az istenért, legalább ne egye meg! - Majdnem hánytam az undortól.

Korán értem aznap a vagonhoz. - Laboratóriumba lehetne menni - gondoltam -, és feltalálni valami port, amit hús helyett megesznek az emberek. - Egész éjjel ezen tűnődtem.

*

Egy nyúl szaladt el előttem, keresztbe. Nagyot ugrott, farkát beleszúrta a holdba, aztán leesett a fekete táblák közé és eltűnt.

Az országút mentén, kétoldalt egyenes sorokban bokrok dagadtak ki a földből, hátukat egymásnak dörzsölték, a mezőre ködöt fújtak, fáztak, és apró platinahangokat dobáltak a szélbe. Hátul csokrok álltak össze fehérségből és félelemből, egy kavics elszállt a földről, megfordult és lebegve eltűnt. Mindenütt buborékok tátották szájukat, egy leheletbe belefogódzott egy farkas, és keresztülsuhant a színen, míg a fák csúcsáról gyapjú ereszkedett alá, és vastag süketséget horgolt a fű fölé. Lalala.

Lassan mentem. Lám, egyedül vagyok megint, így van ez jól! Ha gyalogolok, éjjel se fázom - legföljebb hajnal elé! - jól alszom, és homlokok mögött megint fiatal a vér. És főleg egyedül vagyok, kilométerkövek között egyedül! Az éjjeli szél cibál, előrelök, és fehér fantáziákat von a tiszta felhőkre. Figyelem, gyalogolok és magamba vagyok.

Felemelem lábam, hopp! az árnyékok is felemelik lábukat. Hátam mögött halkan fütyülnek, és szemükből kitörlik a holdvilágot. Hopp! Itt-ott egy kis szelet is hintenek az útra, előrelendülnek, és ha fáznak, rálehelnek az ujjukra, az ujjuk zörög, körmükből lila szikra száll. Nincs megállás!

Megijedtem, mert a hold lehajolt és üstökön ragadta az egyik alakot. - Hol a helyed? - mondta dörmögve, megfenyegette ujjával és visszaemelte a csillagra, amelyről leszökött. Rosszkedvű lehetett épp a hold, mert minek az a rend? Parázs kis felfordulás keletkezett. Az árnyék nyögött, jajgatott a csillagon, szemtelenül táncolt, és hátsóját mutogatta a holdnak. Ez leejtette pipáját mérgében. A pipa leesett a földre, szerencsére egy hal bekapta, csak egy szikra szabadult el, beesett egy ember ágyába és megcsípte a lábát. A vakaródzásra a felesége felébredt - Sok a bolha! - dörmögte, aztán tovább aludt. A kutyájukat másnap megfürdették, és a következő éjjel mérgében megharapta a holdat. De ez már más történet, nem ide tartozik.

Ma a szél fújt, a hold mérges volt és az árnyék után nyúlt. Tudtam, hogy bosszúálló és bosszankodik, hogyha figyelik. Lesütöttem tehát szememet, lábammal port kavartam fel, hogy ne lássam meg és megbékéljen. Hátam mögött ijedten tüszköltek az árnyékok, a nyúl is rég elszaladt már, és feszült várakozás csendje bogozódott.

- Halt! - mondta egyszerre egy mély hang. Továbbmentem, mert már én is egész náthás voltam az ijedtségtől, és el akartam érni a hajnalt. - Halt! - mondta újra a mély hang. Hátranéztem és láttam, hogy a kút kiabál fel a holdnak. Fogatlan szájából víz csöpögött a földre, nyikorgott és nagyokat kiáltott. A hold megállt és lefigyelt.

- Csend legyen! - hozta az üzenetet a vízmadár, aztán tovább szállt a csillagok közt, kiabált és csendet kért. Egy repülő is beleavatkozott a vitába. - Ugyan! - mondta a hold megvetően, és a repülő felbillent. Egy kémény próbált segítségére sietni, izgatottan zümmögött és füstöt köpködött a beszélgetésbe. Aztán feltette szemüvegét, és tüzes szemekkel bámult az égbe! A fű hallgatott, mert alacsony volt és semmit sem vett észre.

Én csak szaladtam az országúton és nem vártam be a végét. Csak a gépkakast vettem még észre a torony tetején, amint épp felemelte szárnyát és átszállt a hegyre, nyilván hogy segítségére siessen a kútnak. Farkát gőgösen lóbálta, és csőrével megfogta a hold orrát. Aztán mindenféle szelek jöttek az égből, vörös, kék és zöld szelek, és lihegve hosszú sávokat vontak a fák fölött. Egy kis dombocska gurult fel fürgén az útra, még szürke volt, kicsit remegett a futástól, és széttüsszentette a ködöt. Hopp! egy árnyék megijedt és elbújt a porba. Másutt is megremegtek az éji alakok: egy varjú kúszott el a búza fölött, arany fonalat cipelt szájában, apró madarak szálltak fel seregestül és elhozták szemükben a reggeli parazsat. Egy zacskó meleget kaptam a két dermedt kezembe. A fütty, ami kis jégcsapként szállt még szájam előtt, hirtelen feloldódott és trillázva elmenekült. Fáradt voltam már a hosszú futástól, a szúnyogok is felébredtek, hátam mögött már elaludt az utolsó villanykörte, s az üldözés alábbhagyott. Leültem egy kőre, felemeltem a lábamat, s kicsit erőlködve - mert már mégis öregszem - szájamba vettem a nagyujjamat, mely kilógott a cipőből, s már egészen meg volt fagyva.

*

Az országutat jártam már pár napja.

Elébb nappal s éjszaka aludtam - most megfordítva. Ha éjjel gyalogolok, nem fázom, s nappal csak elheverészek valahol a fűben. Igaz, hogy a táplálkozás kérdése így nehezebb: a parasztok korán fekszenek, és ha nem szolgálja meg az ember, nem szívesen adnak kenyeret. De hát egyszer így, másszor úgy, valahogy majd csak eligazodom.

Elmentem a városból, pedig összesen alig tíz napja voltam ott, s alig ösmertem ki csak kis részét is. El kellett mennem, nem bírtam tovább egyhelyben maradni. A kenyérkereset is egyre nehezebb lett. Elébb elajándékoztam a pénzemet, aztán ellopták, s én tudj'isten! valahogy úgy megundorodtam.

Arról nem is szólva, hogy azon kaptam magamat rajta, hogy a belváros egy bizonyos utcáját kerülgetem folyton, s egy bizonyos forintot szorongatok a kezemben, hogy visszaadjam valakinek. Amiről persze szó sem lehet! Vigyáznom kell magamra, szigorítanom életmódomat, mert könnyen veszélyekbe sodorhat hasonló szentimentalizmus. Ezért is határoztam el - egyrészt! - hogy ellógok innét.

Másrészt meg valaki úgy megpofozott, hogy majdnem hasbaszúrtam. Mellékes, hogy hogy és miért történt, de akkora gyűlöletet érzek még most is ráemlékezvén, hogy jobbnak látom, ha elkerülöm a találkozás lehetőségét.

Most éjjel masírozok, s ilyenkor nem látni, hogy a fák pirosak. Ősz dühöng már a mezőn.

Észak felé vezet az utam. Már valami húsz falut hagytam el, sűrűn egymás mellett fekszenek itt a községek, gazdag valamennyi, zsíros föld, nagy piros virágokat hajt ki az emberek homlokán. Keményszívűek, s nem szívesen adnak enni. Ma reggel már négy parasztnál voltam, valamennyi elkergetett, az egyik még görönggyel is megdobált, olyan dühös volt. A kutyák nem bántanak, ugatnak, cibálnak, de még sohasem harapott meg egy se.

Négy parasztnál voltam ma már reggel, kenyerem nem volt, pénzem se, rettentően éheztem. Hajnal felé megeredt az eső - igaz, hogy csak rövid időre, de borús maradt az ég, egész sötét volt, hideg, és a hegyek közt távoli, állandó villámlás látszott. Rossz cipőm majd beleragadt a sárba.

Elmentem az iskolába, gondoltam, a tanítótól kapok kenyérre való pénzt. Az úrféle vidéken könnyebb kezű, mint a paraszt. Ámbár ismerek vidékeket, ahol a paraszt ki nem engedi házából az embert, még borral is megkínálja, és éjjelre is a szobában tartja. Legtöbb helyen persze örülhet az ember, ha beereszti az istállójába.

Elmentem az iskolába, de sehol egy teremtett lelket nem láttam. Gondoltam, folyik a tanulás, bementem a folyosóra, az egyik ajtón hallgatóztam, meg is csapott valami zümmögő lárma, a folyosón volt egy pad, ott leültem és vártam. Soká kellett várnom, majdnem egy óra hosszat. Fáztam! Megint eszembe jutott a tél, istenem! mi lesz akkor, ha már most is fázom. Még mindig semmi reményem valami kielégítő megoldásra.

Gondolataimban elmerülve kicsit zavart voltam, mikor megállt előttem egy ember - mindjárt kiderült róla, hogy a tanító -, és megszólított.

- Mit akar? - kérdezte.

Hogy ismerem már ezt a kérdést! Hogy lehet az, hogy nekem sohasem köszönnek az emberek?

- Kenyeret! - feleltem csendesen. - Éhes vagyok!

Az a fajta ember volt, úgy látszik, aki jótanácsokkal előzi s tetézi meg adományát. Ezt hogy utálom! Húsz év óta nem bírok hozzászokni. Mit kér az ember: egy darab kenyeret! s ezért az árért micsoda tolakodást kell elszenvednie.

- Jöjjön velem! - mondta s bevezetett a tanterembe. Én már semmin sem csodálkozom! S aztán meg úgy éheztem már, a kezem is egész meg volt gémberedve, a tanteremben pedig be volt fűtve, s a kályha mellé ültettek. Az egyik tanulónak a lábát néztem egész idő alatt, szép vastag cipő volt rajta, s tán belül bélelve is! ilyen kellene nekem télire.

- Beteg, nem tud dolgozni? - kérdezte hirtelen hangosan a tanító. A sárga cipőt néztem, s az jutott hirtelen szembe, hogy hisz cipőt is lehet lopni, nemcsak kenyeret vagy pénzt. De gyorsan elkergettem a gondolatot.

Ekkor vettem csak észre, hogy a gyerekek valamennyien rámnéznek, s ekkor értettem csak meg, hogy a tanító engem kérdezett. Elcsodálkozva ránéztem.

Megismételte kérdését. Még mindig nem hittem el, hogy engem kérdez. Álljak fel és úgy feleljek neki? Ennyi ember előtt? Én több iskolát jártam, mint ő.

- Miért nem dolgozik, beteg? - Hirtelen hangosan nevetnem kellett! A padok közt is elhangzott itt-ott halk nevetés. Felálltam, kicsit elpirultam.

- Bocsásson meg tanító úr, nem tanultam meg ma a leckét! - Lassan kimentem a teremből. A tanító a katedrán felugrott, és csodálkozva nézett szemembe. Többször hunyorgott, mert nem állta tekintetemet, s a homloka is kivörösödött. Vastag, dús szemöldöke volt. Egyszer hátralépett, hümmögött, s egy pillanatra lesütötte szemét. Csak mikor már a folyosón voltam, s döngve becsaptam magam mögött az ajtót, jutott eszembe, hogy kár volt... nem kellett volna megtennem. Elszégyelltem magam. Minek még mindig ez a fölösleges érzékenykedés! A gyomrom is fájt. Megálltam egy pillanatig, s gondolkodtam, ne menjek-e vissza. Éreztem, hogy a vér fejembe tódul. Aztán eszembe jutott, hogy elhatároztam, hogy szigorúbb leszek magamhoz. Lenyomtam a kilincset, visszamentem a kályhához és leültem.

De alig ültem le, kidobtak. Miközben kituszkoltak az ajtón, mosolyogtam, de azért kellemetlen érzésem volt ezúttal. Tovább mosolyogtam, és szó nélkül kiugrottam az utcára. Bent a lárma csak sokára ült el, álltam a kapu előtt és hallgatóztam. Vagy gondolkodtam. Tán félórával később vége volt az iskolának, a gyerekek kiözönlöttek. Kerestem a sárgacipőst, de nem találtam. Pedig alaposan keresgéltem. Egyre éhesebb lettem. Arcom még mindig egész piros volt, s homlokomon izzadtságot éreztem. Utolsónak a tanító jött elő, megfordultam és elmentem. A cipőm minduntalan beleragadt a sárba, csak lassan tudtam járni. Hirtelen valami gyenge ütést éreztem a vállamon. Aztán kopogást hallottam, két-három kavics esett le mellettem a földre. Megfordultam, mert még mindig nem értettem a dolgot. A következő pillanatban egy göröngy repült a homlokomnak, a szám tele lett, s az egyik szemembe is belerepült egy csipetnyi homok, úgyhogy be kellett hunynom, mert nagyon fájt. Az utca túlsó végén feketén állt a gyerekhad, egy hangot nem lehetett hallani. Mialatt álltam és néztem őket, nem mozdultak, de alig emeltem fel a lábamat, kő- és földzápor borította el arcomat, egy éles kavics a homlokomnak vágódott és becsúszott az ingem alá. Lassan feléjük indultam. Csak pár lépés után vettem észre, hogy a tanító az iskola előtt áll és mozdulatlanul, lógó kezekkel rámnéz. Megálltam és vártam, hogy hogy fogja elintézni az ügyet. A kavicsok még egyre röpködtek, a gyerekek közelebb jöttek, egyik-másik kiabált, de a tanító szót se szólt. Már megértettem. Újra elindultam, de ebben a pillanatban egy kavics olyan erővel ütődött a homlokomnak s rögtön utána még egy az orromnak, hogy elszédültem és hátratántorodtam. Legelöl a sárgacipős ugrált. A homlokomból megeredt a vér s a szemembe futott, a szájam tele lett földdel, alig láttam, önkénytelenül kinyújtottam a kezemet, s tapogatózva s kicsit szédülten előreléptem. De mindenfelől még egyre hulltak rám a göröngyök, egy légy zümmögött az orrom előtt, a nap kisütött, s a tanító még mindig mozdulatlanul állt az iskola előtt. Talán tíz-tizenöt lépést tettem így tapogatózva, alig jutottam előbbre, a gyerekek hátráltak, nyilván azt hitték, hogy bántani akarom őket, pedig csak a padot akartam elérni, mert már alig álltam a lábamon s szédültem, a szemem tele volt vérrel, s nem bírtam tovább. De megszaladni, soha! Mikor végre ültem s tenyerembe hajtottam arcomat, a dobálózás alábbhagyott, egy-két kavics repült még felém, azután csend. Nem láttam, hogy mi történik körülöttem, de tudtam, hogy most el fognak széledni, és tudtam, hogy elsőnek a tanító fog elmenni. Nagyon fájt a fejem is és a gyomrom. Lépéseket hallottam, szaladgálást, aztán minden elcsendesült, s csak a vér csöpögött hangosan a kövezetre. Egyszer valaki meghuzigálta a kabátom szélét, többször is egymás után, de mert nem néztem fel, abbahagyta s eltipegett.

Késő délután lett, mire magamhoz tértem, rendbeszedtem magam, lemostam a vért az arcomról, és megtisztítottam a ruhámat. A falu túlsó végén betértem egy paraszthoz és munkát kértem. Egy asszony nyitott ajtót, s nyers hangon elutasított. Egy fűszeresboltban is megpróbálkoztam, de ott meg az a baj történt, hogy mikor kinyitottam az ajtót, a kis harang csengetésére - tán rikoltóbb volt, mint közönségesen - úgy összerázkódtam, hogy a boltos azonnal gyanút fogott s elküldött.

Estefelé kimentem a földekre s krumplit kerestem, meg valami répafélét. De a legtöbb helyen már ki volt húzva a krumpli, s csak messze bent a mezőn találtam valamit, ott meg fa nem volt sehol, s különben is oly erősen fújt a szél, hogy úgyse tudtam volna tüzet gyújtani. Tán gyufám se volt! Késem se, amivel a krumplit meghámozhatom, s így foggal próbáltam róla lehántani a földes héját. De a nyers krumplit nem bírta a gyomrom, alig ettem egy-két falatot, kihánytam. A szél nagyon hideg volt, az álmatlanság is rázott, s a gyomromat erős, csavaró görcsök húzták.

Sokáig kóborogtam a földek közt, aztán bokrok közt feküdtem egy darabig, de nem tudtam elaludni. Eső és csillagcseppek felváltva estek homlokomra. A kezem undorítóan piszkos volt, s nem volt hol lemosnom.

Úgy éjféltájt lehetett, nem bírtam tovább a hideget, felkeltem s visszamentem a faluba. Soká tartott az út, nagyon gyenge voltam már, s csak lassan tudtam járni. Azt gondoltam, hogy a házak között nem ér úgy el a szél, vagy találok valahol valami nyitvafelejtett pajtát vagy istállót, ahol meghúzhatom magam reggelig. De már hajnalodott, s már a kutyák is aludtak, mikor két istálló közt valami védett helyre találtam s valami szénára, amibe lefekhetek.

Két-három óra múlva már felköltöttek. Megkérdeztem, van-e orvos a faluban, aztán elindultam. Körülbelül egy óráig tartott, amíg megtaláltam az állatorvost, mert alig láttam már a bedagadt szememtől. Nem volt odahaza. Várószobája se volt, vagy pedig csak nem engedtek be, s így az udvaron kellett várnom rá, később azonban a konyha felé húzódtam, ott be is eresztettek, s kicsit felmelegedtem. Délben jött haza, elébb megebédelt, s csak aztán eresztett be. De alig léptem be a szobába, már kihívta egy cseléd, teheneket hajtottak be az udvarába, s ezeket be kellett oltania. Valami gyerekféle - nem jól láttam, de azt hiszem, az lehetett - járt közben be-ki a szobán, egyszer úgy rémlett, hogy leül a sarokba és rámnéz. Az apja kikergette, mikor visszajött.

Szitkozódott, mikor megmondtam neki, hogy nem tudok fizetni, s hogy vegye ki szememből a földet, ami beleesett. Váratott még egy darabig, s aztán alighogy elkészült, kimosta a szememből a vért, s kivette a szilánkot, kikergetett, pedig látta, hogy szívesen maradtam volna még egy darabig. De az egyik szememen már egész jól láttam, csak a másikat nem bírtam még kinyitni.

Mikor kiléptem az udvarba, megpillantottam a sárgacipőst. A kerítésnél állt, s mikor hozzáértem, kinyitotta az ajtót, hogy kiengedjen. Azt hiszem, mondani akart valamit, mozgott a szája, de aztán nem mert. Két lépés után én fordultam vissza.

- Adja nekem a sárga cipőjét! - mondtam. Majd megőrültem a vágytól, s annyi lélekjelenlétem se volt, hogy meg tudtam volna ítélni, hogy hisz a cipő amúgy is kicsi a lábamra, s hogy semmit se érek vele. S még később jutott csak eszembe, hogy a sárgacipős dobálta agyon a szememet, megfordultam s lassan elmentem. A gyerek egész idő alatt egy szót sem szólt, mozdulatlanul bámult az arcomba.

Aznap nem kerültem ki már a faluból. Aminek az lett a következménye, hogy még jó pár napig ottmaradtam aztán. Sajnálom, most utólag nagyon sajnálom. Ha jól meggondolom, ebben a faluban kezdődött el az egész baj. Nemcsak a téltől való félelem változtatott azzá, amivé lettem. Puhábbá, gyávábbá, folyton gyávábbá és megalkuvóbbá! Ettől az időtől számítódik, hogy közeledni kezdtem az emberekhez, s hogy egyensúlyom megingott. Hosszú ideig nem vettem észre, hogy mi történik velem. aztán már késő volt. Késő abban az értelemben, hogy már nem tudtam teljesen visszaváltozni. Bizonyos puhaság vett erőt rajtam, s már nem tudtam többé oly pontossággal s oly teljesen kikapcsolni személyemet a történtekből, mint azelőtt. Lehet, hogy öregedő testem is tette. Viszonyok szövődtek köztem és a történetek között, s ez elfogódottabbá tett és pártoskodóvá. Megtörtént, hogy állást foglaltam az eseményekkel szemben, s bizonyos ítélet - érzelmi ítélet - keletkezett bennem ennek kapcsán. Nehezen szabadultam az első hatásoktól s az árnyalatoktól. Cselekedeteimben is mind több helyet foglalt el a magamért való gondoskodás. Szemem zavarosabb lett, a hangom vékonyabb, s a testi fájdalmak is mind jobban sújtottak, arányosan kényelemszeretetem növekedésével. Megtörtént, hogy közlékeny lettem, igaz, hál' istennek, hogy ez csak ritkán. Egyre hidegebb lett. Életem fejlődése egyre jobban ellentmondott a kitűzött tervnek...

De ez már később történt. Úgy gondolom azonban, hogy a faluban töltött időtől s betegségemtől számítódik változásom. S ha ezt tudtam volna, megakadályozhattam volna.

Mikor az orvostól eljöttem, egy darabig céltalanul járkáltam az utcákon. Az éhséget alig éreztem már, csak nagyon gyenge voltam, a térdeim inogtak, s néha hozzá kellett támaszkodnom a házfalakhoz. A fiú mesélte később, hogy a hangom is oly gyenge volt, hogy alig lehetett megérteni, amit mondtam. Az egyik szemem egészen rendbejött, de a másik erősen meg volt még dagadva, éles szúrásokat éreztem s kínzó fájdalmat a halántékom táján. Ehhez még a fejfájás.

Nem tudom már, hogy kerültem vissza az orvos háza elé. Egyszerre megpillantottam a fiút - érdekes, később is mindig előbb a sárga cipőjét láttam meg, s arról ismertem fel -, lehet, hogy a bedagadt szemem tette, hogy állandóan a földet néztem s az emberek lábát. Hozzám jött, megrántotta a kabátomat s elszaladt. Az ég felé kellett emelnem az arcomat, hogy szemmel követhessem. Álltam, s néhány lépés múlva ő is megállt. Intett, hogy kövessem. Mikor látta, hogy nem mozdulok, a kezével kezdett el hadonászni, újra megfordult, előreszaladt, megint megállt és intett, hogy kövessem. Mint a kutyáknak!

Egy darabig bámészkodva nézett, jól lehetett látnom az arcát, egészen meg volt zavarodva. Visszasompolygott a kertjük kerítéséhez, s ott eltűnt egy bokor mögött. Én állva maradtam, inkább a gyengeségtől, s mert úgyis volt időm bőven, nekitámaszkodtam a falnak. Ez még jobban megzavarta. De még sokáig nem dugta ki fejét a bokor mögül, holott hallhatta, hogy én még ott álltam.

Később megértettem, hogy azért hívott magához, mert másutt akarta nekem odaadni a kenyeret, nem az apja háza előtt, ahol könnyen megfigyelhetik, s rajtakaphatja az apja. Anyja nem élt már. Apjától félt, szerette is, de neki sem fogadott szót. Nekem később a szemem intését is elleste, s úgy engedelmeskedett parancsaimnak, mint egy kuvasz.

Nem tudom, mennyi ideig álltunk így egymással szemben, én a falnál, ő a kerítésen túl a bokor mögött. Lassanként elfelejtkeztem róla, gondolataim elkalandoztak, aztán észrevettem, hogy a fal hideg, ellöktem magam, lassan elindultam. A falu főutcáján haladtam át, s csak mikor már újból kiértem a rétek közé, jutott eszembe a fiú. Ugyanabban a pillanatban megrántották a kabátomat, meglepetve megfordultam.

Visszaugrott s rámbámulva valami csomagot nyújtott felém. Ijedtség látszott az arcán, úgy látszik, attól félt, megverem. Egész magunkban voltunk, az országúton egy lélek se látszott. Később megvallotta, hogy nagyon félt akkor, csak azért kísért el mégis, mert restellte mások előtt odaadni az ajándékot.

- Mit akarsz? - kérdeztem. Nem hallotta a kérdést, meg kellett ismételnem.

- Kenyér, ennivaló - mondta, de egész testében reszketett.

Vér szállt a fejembe, megfordultam és továbbmentem.

Lehet, hogy a fűben követett, és azért nem hallottam. Soká gyalogoltam még, előbb gyorsan, majd egyre lassabban, ahogy mindjobban erőt vett rajtam a fáradtság. Szédültem, s mintha kocsonyából lenne a lábam, megroggyantam, a fejem zúgott. Leültem az országút szélére, rögtön hanyattestem és elaludtam.

Arra ébredtem fel, hogy valaki támogatta a fejemet, s hogy a szájamban kenyeret éreztem és rágtam. Az ég már fekete volt és csillagos. Jobban voltam már sokkal, szememben, fejemben is elmúlt már a fájdalom. Felültem, a fiú hirtelen felugrott és gyors mozdulattal hátralépett. Alig pillantottam meg, újra erőt vett rajtam a düh.

- Menj a fenébe! - ordítottam, s magamonkívül felemeltem az öklömet.

Még hátrább lépett és rám bámult. Egészen elvesztettem önuralmamat. Fel akartam állni, hogy megüssem, de amikor térdemről felemelkedtem, megbotlottam egy kiálló gyökérbe, és újra hátravágódtam. A fiú hozzám ugrott. Elértem a kezemmel, magamhoz rántottam, és teljes erőmből rávágtam a kezemmel. Hallottam még a saját kiabálásomat, az ő hangja nem hallatszott, valami nedvességet éreztem az arcomon, halántékomon valami megfeszült, mintha egy ér pattant volna el, markomban nedves füvet éreztem és földet, aztán elájultam. A mértéktelen izgalom elvette az eszemet.

Mikor újra felébredtem és arcom fölött újra megpillantottam a fiú arcát - eszméletemmel együtt első pillanatban visszatértek emlékeim is -, gyorsan behunytam a szememet, s gondolkodni kezdtem. Homlokomon meleg kis tenyér szorítását éreztem. Mérhetetlen szégyen és megalázás érzése fogott el.

Tán félóráig feküdtem így, tán egy óráig. Nem tudtam, hogy szólítsam meg, hogy meg ne ijedjen. Sokáig kínlódtam.

Évekre visszamenőleg nem emlékeztem időre vagy alkalomra, mikor annyira kétségbeestem volna sorsom fölött, annyit foglalkoztam volna saját érzelmeimmel, annyira belebogóztam volna érthetetlen és már szokatlan személyes viszonyokba, mint azon a szerencsétlen napon. Testi elgyengülésem tehette vagy más? - nem tudom. De nyilván innét számítódik fokozatos legyengülésem.

Ez az első nap, ezek az első órák, s különösen az ájulásom utáni idő, mikor először ismertem fel világosan helyzetemet, kimondhatatlanul kínosak voltak számomra. Én már elfelejtettem, hogy hogy kell emberekkel beszélni és bánni. Mérhetetlenül szégyelltem magam.

- Hogy hínak? - kérdeztem. Semmi más nem jutott eszembe. Rögtön utána megbántam kérdésemet.

- Most már nem félek magától, most már maga is megütött! - mondta később.

A kolbászt nem mertem megenni, ahhoz túlságosan gyönge volt a gyomrom. De a kenyeret elfogyasztottam, lassan, jól megrágva minden egyes falatot, s tejet szerettem volna inni.

Emlékszem, a fiú egész idő alatt az arcomba bámult. Én elfordítottam fejemet, nem szeretem, ha evés közben a szájamra néznek. Jólesett az étel. Mondtam már, ugye, hogy fájdalmaim is elmúltak addigra, tetemesen egészségesebbnek és nyugodtabbnak éreztem magam, csak a hideg rázott még mindig, az éjjeli hűvös szél. Észrevettem, hogy a fiú is fázik, hangosan vacogott a foga.

- Jónapot! - mondtam és feltápászkodtam. - El kell mennem!

Meg szerettem volna köszönni az ételt, de nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Nyeltem egyet, aztán kezet nyújtottam neki. Gondoltam, így lesz a legjobb. Istenem! Mióta nem szorítottam meg senkinek a kezét!

Rám nézett, de nem adta ide a kezét. Nem értettem meg mindjárt.

- Menjen haza! - mondtam neki ingerülten. - Hideg van.

Dadogott, aztán megkérdezte, hogy én hova megyek. Nem tudtam, mit feleljek. Úgyse érti meg. De hirtelen megfogta a kezemet, és elhúzott a helyemről. Másik kezével a falu felé mutatott.

Ez az ügyefogyott némajáték, ez a testi beszéd, ezek a kéz- és arcjelek, melyekkel, mintha egy állattal akarná magát megértetni, s különösen az integető szégyenkező két szeme, megint kihoztak a sodromból. Később se tudtam megszokni ezt a néma, magával való tehetetlenséget, mindig bántott, s valami lelkiismeretfurdalást éreztem. Első napokban az volt a gyanúm, hogy hülye a gyerek, szellemileg fejletlen, gyáva is talán, de akkor miért ez a bizakodás? Egyébként is csakhamar meggyőződtem feltevésem helytelenségéről. Kezdetben azonban hihetetlen ingerültté tett viselkedése.

- Mit akarsz? - kérdeztem dühösen -, mit húzol, nem tudsz beszélni?

Vacogott a foga, s én is összerázkódtam a hidegtől. Késő éjjel lehetett már, a fiúnak az ágyban a helye!

- Isten áldja meg! - mondtam s kirántottam kezemet a kezéből.

Meg akartam fordulni.

A következő pillanatban a fiú a földre vetette magát, teljes hosszában, csak az arcát emelte felém. A lábával rúgta a földet, a sár cuppogott, tenyerét összecsapkodta, hangtalanul sírt.

- Velem jönni! velem jönni! - kiabálta teljes erejéből, kezével lábaim után kapkodott, nem érte el, előrecsúszott, összeverte a két tenyerét, az arcát felém emelte, görcsösen sírt. Megijedtem. Nem tudtam, nem betegedett-e meg. Felemeltem és letisztítottam ruhájáról a sarat.

- De hát mi baja? - kérdeztem közben ijedten. Kezem közt éreztem kis teste remegését.

- Velem jönni! - nyöszörögte, s újra a falu felé mutatott. Elhatároztam, hogy hazakísérem. Alig indultunk el, arca kitisztult, könnye elállt, mosolygott.

Megértettem, hogy azt akarja, hogy náluk aludjak.

Nem engedte el a kezemet. Szaladt és maga után ráncigált. Alig tudtam követni, kicsit gyenge volt még a lábam, s hamar kifulladtam. Mikor észrevette, hogy lihegek, lassított.

Hogy szabaduljak meg tőle? gondoltam. Fájt a fejem. Talán rábeszélem. Ingerültté tett az újabb bonyodalom. - Hol aludjak nálatok? - kérdeztem -, hisz nincs hely!

- A szénapadláson - felelte rögtön. - Ott már egyszer aludt valaki. - Úgy látszik, már előre kitervelte, hol fogok aludni.

Mire a házukhoz értünk, lábujjhegyen kellett járnunk és suttogva beszélnünk. Az udvarra nyíló ablak még ki volt világítva.

- Bemegyek - mondta -, aztán majd, ha azt hiszik, hogy alszom, kijövök. Várjon meg! - mondta, s rám emelte állati szemét.

Hirtelen térdrevetette magát, s összecsapta kezét. - Várjon meg, ígérje meg, hogy megvár - lihegte szenvedélyesen, szeme rögtön megtelt könnyel, teste görcsökben remegett, s majd lehúzott engem is a földre. Gyorsan felemeltem.

- De hát megvárlak, fiam, megvárlak! - mondtam. Nem tudtam mihez kezdeni. A gyerek hangosan sírt, és amint piszkos kezével simogatott, telemaszatolta az arcomat.

- Anya is azt mondta, hogy megvár... itt ezen a helyen... és aztán mégis elment, és nem jött többet vissza.

Kezet fogtunk. Aztán nekitámaszkodtam a falnak ott, ahol délután már egyszer álltam, és befigyeltem a házba. De a fiú mégegyszer visszajött.

- Megvár? - suttogta és átölelt.

Alighogy beért a házba, kiabálás hangzott fel, egy ajtót hevesen becsaptak. Majd hangos perlekedés hallatszott ki, asszonyi hanggal vegyesen. Sokára ült el a lárma.

Álltam a ház előtt, és hangosan fáztam. Nagyon kimerült voltam, nem tudtam rendbeszedni gondolataimat. Éreztem, hogy nem szabadna itt maradnom, de hát mihez kezdjek? S hát mit árthat az, ha egy éjjel itt alszom. Holnap továbbmegyek. Megmondom az orvosnak, hogy itt aludtam, megköszönöm és továbbmegyek. Vagy nem is mondom meg, nem is köszönök el, egyszerűen elmegyek. Ma éjjel itt alszom, nagyon jó lesz, melegben aludni!

Szél fújt, a bokrok zörögve csapódtak a kerítéshez. Az udvari ablakban hirtelen kialudt a fény, majd más ablak világosodott ki, ajtók csapódtak, aztán csend lett. - Most mindjárt ki fog jönni - gondoltam -, ha el akarok menni, akkor most kell, mert különben itt ér. Állva maradtam.

Örültem neki, hogy mind jobban telik az idő, s hogy a fiú még mindig nem jön. - Hátha nem is tud jönni egyáltalán - gondoltam -, az lenne a legjobb! - A fejem zúgott az álmatlanságtól, a fák s a kerítés árnyékai összemosódva, bizonytalanul táncoltak szemem előtt, ahogy a házban valaki végigvitt egy lámpát, s az ablakok egymás után sötétedtek el s világosodtak ki újra. A faluból kutyaugatás hallatszott tömören, a szél magasra emelte, aztán leejtette, súlyosan zuhant homlokomra. Kerek tükrök hevertek szerte a földön, jégoszlopokat löktek a hold felé, a hold megcsörrent, s könnyszínű hideget eresztett a földre. Egyre mozdulatlanabb lett minden, a lomb is kemény tömbökbe fagyott, s a ház végérvényesen behunyta szemét. A fiú még mindig nem jött.

Elhatároztam, hogy még egy félórát várok, legfeljebb vagy még egy órát. Fáradt voltam, lassan lecsúsztam a földre, hátamat nekitámasztottam a falnak. Az is hideg volt, a hold is hideg. Szememet nyitvatartottam, hogy el ne aludjak.

Habár nem tudtam pontosan és világosan gondolkodni, emlékemben álom úszkált, s a történtek csak foszlányokban szakadtak le agyamról, homályosan felismertem az elmúlt nap rendellenességét, a mérget, ami észrevétlenül beszivárgott viselkedésembe, s zavar s bizonyos ijedtség fogott el. Homályosan éreztem, hogy védekeznem kellene... ki ellen? mi ellen? a zavar ellen! - gondoltam, a puhaság ellen, ami bágyaszt, az álom ellen, ami lefogja tagjaimat. Miért ez ingerültség a tanítóval szemben? honnét a bizonytalanság, s végül a hiba, hogy mégis visszamentem a terembe? miért nem szaladtam el, mikor a gyerekek megdobáltak? miért ez erélytelenség a kenyérszerzés körül? a düh s a lapos büszkeség, hogy visszautasítottam az ennivalót, s általában honnét a fenéből ez az egész érzelmi sáskajárás, a sok bukdácsolás a sok komplikáció körül, a folytonos tévedés, érzelgés, gondolkodás, álmosság? Már a városban kezdődött, már a forinttal! Mi lesz velem?

Mi lesz a télen?

Újra visszatértem eredeti problémámhoz, még jobban fáztam, a fogam vacogott. Eszembe jutott megint, hogy dél felé kellene menni, Olaszországba - holott én most észak felé tartok. Miért? A kenyér útja észak felé mutat. Észak felé tisztább a levegő, a gondolatok rendezettebbek. Az embert nem dobálják meg görönggyel, ha kenyeret kér. Az embert nem lopják meg. Vagy meglopják? Nem tudom. Az ember agyán köd ül, mocsárvirágok hajtanak ki benne, csöpögnek, hideg kegyetlenséget gőzölögnek.

Egészen el voltam kábulva, mikor a fiú kijött. Nem is vettem előbb észre, hogy csókolja a kezemet - aztán gyorsan visszarántottam. Elég! Elég ebből a zavarból. Gyerünk aludni, s azzal vége.

Lábujjhegyen kellett megint mennem, bukdácsoltam, tántorogtam. Egész sötét volt. Mikor a ház mögé értünk, a fiú gyufát gyújtott, de sapkájával rögtön elfedte Egy létrát éreztem kezemben, felmásztam, sötét, meleg helyiségbe értem, széna ropogott lábam alatt. A fiú vánkost tett fejem alá, szénával betakart. Rögtön felmelegedtem, elaludtam. Elalvás előtt még tudom, elhatároztam, hogy reggel korán kelek, s köszönés nélkül elmegyek. Lázam volt, a fejem forró.

Másképp történt, tán egy hétig maradtam még a padláson.

Első nap későn ébredtem, dél felé lehetett már. A félig nyitott ajtón élesen tűzött be a nap, sanda meleg volt, testemben bágyadtság és álom. Megreggeliztem - fekhelyem mellett egy sajka tej volt, kenyér és sajt - és újra visszadőltem. Úgyse lehetett volna most elmennem, világos nappal! fáradt is voltam még, gondoltam, este megyek el, akkor sem látnak, és akkorra ki leszek pihenve.

De estefelé megint elaludtam, s csak másnap délelőtt ébredtem fel. A fiú kétszer is meglátogatott közben, nemigen beszélgettünk, a szénába ült le mellém, rám bámult, én pedig elfordítottam fejemet. Egész nap szinte mozdulatlanul hevertem helyemen, sokat ettem, napközben is elszunyókáltam, hallgattam a kutyaugatást és a szekerek zörgését, hajamból kiszedegettem a szénát, örültem a melegnek.

- Itt maradhatnék télire! - jutott egyszer szembe. Már akkor három vagy négy napja voltam a padláson. Valami tiltakozásfélét morogtam rögtön feleletként, s elhatároztam, hogy másnap elmegyek. Vagy legföljebb még egy napot töltök itt! - Nem árthat, ha jól kipihenem magam - gondoltam álszenteskedőn, s másik oldalomra fordulva elaludtam. Mikor felébredtem, a fiú mellettem ült s rám bámult.

- Hányadik napja vagyok már itt? - kérdeztem tőle.

Szemébe rögtön könny szökött.

- El akar menni? - kérdezte elcsukló hangon.

Nem tudtam, mit feleljek neki. Hát mit gondol ez az ember rólam! Megint bonyodalom? Hát nem akkor megyek el, amikor nekem tetszik?

Az nap volt ötödik napja. Magam is megrémültem, mikor meghallottam. Elhatároztam, hogy másnap elmegyek.

Észrevettem, hogy mezítláb van, s hogy a kezében tartja sárga cipőjét. - Mit akarsz? - kérdeztem.

- Kicsi! - felelte lassan -, nagyon kicsi!

Nem értettem meg rögtön.

Aztán észrevettem, hogy az én lábamról is lehúzta a cipőt és...

Ellenállhatatlan, harsogó nevetésben törtem ki. Felugrott, homloka kivörösödött, rám bámult. Aztán rámvetette magát, tenyerét szájamra tapasztotta, ujjait belegyömöszölte fogaim közé, éreztem, ahogy rázza a szájamat. Szeme dühösen villogott, vastag könnyek peregtek le arcán.

Csak miután már kiszaladt, értettem meg, hogy mennyire megbántottam. De egy óra múlva visszajött és vacsorát hozott. Arcán ijedtség tükröződött, azt hitte, hogy megsértődtem és elmentem. Más, fekete cipő volt a lábán. Nem mert az arcomba nézni.

Lappangó nyugtalanság égett már bennem ezekben az utolsó napokban. Egyre jobban éreztem, hogy nem szabadna itt maradnom, s mégsem tudtam magam véglegesen ráhatározni, hogy elmegyek. Ha napközben az ajtóhoz léptem s lenéztem a kertbe, ott láttam a fiút, amint könyvvel a kezében strázsál a létra körül, hogy meg ne szökhessem. Düh és fájdalom fogott el, mikor ezt először észrevettem. Valamelyik éjjel lemásztam a létrán az udvarba. Sütött a hold, kavicscsikorgást hallottam, a fiú sápadtan rámvetette magát.

- Nem szabad... nem szabad elmenned! - vinnyogta.

Hogy jutottam hozzá, hogy egy ember sorsát ennyire belevontam életembe, nem tudtam. Azt hittem, nem én vagyok az oka. Szememen már lelohadt a daganat, mit sajnált hát annyira, és miért ez állati ragaszkodás? Alig beszél velem, de őriz, mint a szemefényét, vigyáz reám, táplál, foglya vagyok. Kinek mi köze hozzám? Mi lesz vele, ha egyszer elmegyek innét? Holnap? Vagy holnapután? Mit beszélt nekem az anyjáról, aki megígért valamit és nem tartotta be? Nem jött vissza? Én nem ígértem meg semmit.

Egészen meg voltam zavarodva, s mint mindig ilyenkor, ezekben az átkozott napokban, lefeküdtem és elaludtam. Álmomban tovább kísért a zavar, rosszkedvűen, fejfájósan ébredtem fel a hatodik napon.

Maradjak itt télire? - kérdeztem magam. De hisz ez se megoldás! Tavasszal csak olyan nehéz lenne a válás, mint most, egész életemet pedig nem tölthetem a fiú kedvéért a szénapadláson.

Nevettem, de egyre jobban belezavarodtam. Mi közöm hozzá? - kérdeztem magam egyre -, mi jogon avatkozik bele életembe, hátráltatja munkámat? Aztán arra gondoltam, hogy magammal vihetném talán, jönne velem. De ez az utolsó megőrült gondolat végre kijózanított.

S véletlen tette, hogy újra visszakerültem természetem régi kerékvágásába! Legalábbis egy időre, legalábbis annyira, hogy meg tudtam szabadulni ettől a lidércnyomástól, ettől a háztól, az átkozott szénapadlástól. Amit az eszem nem tudott rendbehozni, rendbehozta a gyomrom. Kiszabadultam egy pillanatra a vattából, amibe az a gyerek bepólyált, és továbbrohantam. Megcsapott az éhség rossz levegője, egyszerre beletaláltam régi napjaimba, megkeményedtem és kijózanodtam! Ha nem is véglegesen! Ha maradt is bennem a méregből! De legalább megszabadultam!

Reggel nem hozott reggelit, délben nem hozott ebédet, délután lett, s még mindig nem jött fel hozzám. Napközben már nem tudtam aludni, már teljesen ki voltam pihenve, éhség csikorgott gyomromban. Beesteledett, s én türelmetlenül, üres gyomorral álltam az ajtó mögött, s figyeltem ki hiába az udvarra. A teheneket behajtották az istállóba, a tyúkok is aludni tértek, a nap lement s a kert kiürült. Késő este lett, mikor feljött: egy darab száraz kenyérrel kezében.

- Mi ez? - kérdeztem türelmetlenül és ingerülten. - Itt maradok a kedvedért, s még enni sem adsz?

Csak aztán vettem észre, hogy a szeme vörös a sírástól. Némán nézett rám, és tehetetlen, értelmetlen mozdulatokkal a ház felé mutatott. Szótlanul megettem a kenyeret.

Már valamelyik előző nap is megtörtént, hogy csak reggel hozott fel valami ennivalót, aztán nem jelentkezett többet, s csak éjjel találkoztam megint vele, mikor lemásztam az udvarba, s épp az istálló felé tartottam, hogy egy kis tejet fejjek magamnak. Ijedten bámult rám.

- Megfejem a tehenet - mondtam neki -, várj rám!

De alig indultam el, két kezével megfogta a kezemet és visszahúzott. Értelmetlenül néztem hirtelen elsápadt kis arcába. Tejet akarok inni - ismételtem -, engedj! - Még jobban elsápadt, s könnyek szöktek szemébe.

- Nem szabad... nem szabad! - dadogta.

Leültem egy padra, és figyelmesen belenéztem az arcába. Látszott rajta, hogy viharosan gondolkodik, szeretne valamit mondani, szégyen futotta el az arcát, elfordult. Hirtelen, mintha mentő ötlete támadt volna, rám nézett, homloka kiderült.

- Majd én! - mondta gyorsan -, majd én megfejem... én megtehetem... várjon.

Elszaladt, s rövid idő múlva egy csupor tejjel tért vissza. Látszott rajta, hogy meg van elégedve, s hogy elintézte valamilyen kétkedését.

Akkor nem sokat törődtem a dologgal, egy darabig gondolkodtam ugyan rajta, de miután semmi sem jutott az eszembe, s egyébként sem nagyon érdekelt, elfelejtkeztem az egészről. Közben múltak a napok, a fiú ismét rendesen hozta az ennivalót, heverésztem, aludtam, s már néha beszélgettünk is egymással, de az éjjeli eset nem került szóba.

- Miért nem voltál itt ma egész nap? - kérdeztem tőle tettetett közömbösséggel, miután megettem a kenyeret. - Miért nem hoztál reggelit se? - Bensőleg ingerült voltam és dühös.

- Nem tudtam! - felelte hosszabb szünet után -, apa jelenlétében kellett megennem a reggelit.

- Igen! - mondta faggatásomra -, észrevette, hogy nem eszem meg a reggelit, és ma egész nap vigyáztak rám!

- Miért nem eszed meg a reggelidet? - kérdeztem csodálkozva.

- Hát nem tudja? - mondta és szemrehányóan rám nézett.

Tehát a saját reggelijét adta nekem! Tehát... de nem is hittem el ezt a megoldást - meg kellett tőle kérdeznem. De hát miért a sajátját hozta, miért nem hozott mást, miért nem hozott nekem a konyhából ennivalót? Nem akart az apjáéból elvenni? Végignéztem rajta, most vettem csak észre, hogy mennyire lesoványodott.

- Mit csináltál... mit csináltál? - ordítottam rá kétségbeesetten.

Félreértette.

- Tejet se tudok hozni - mondta remegve -, az istállóban alszik az egyik béres, és ma folyton vigyáztak rám.

Egész éjjel nyugtalanul járkáltam fel és alá. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, és nem tudtam, hogy mi most a tennivalóm. Közben egyre éhesebb lettem - az elmúlt napok elkényeztették a gyomromat -, düh és ijedtség váltakoztak bennem, és teljesen felzavarták gondolataimat. Hajnal felé aludtam csak el, és késő délelőtt ébredtem - megint nem kaptam reggelit.

A napot koplalva töltöttem el, s az éhség - amint egyre keményebbé és kíméletlenebbé vált - visszazökkentett régi egyensúlyomba. - Csak nem vagyok bolond egy szénapadláson éhezni! - gondoltam, s mire este lett s a fiú feljött a padlásra, már tudtam, hogy még az éjjel elmegyek innét.

Fel volt dúlva, sápadt volt, szemei mély üregekben feküdtek. Zsebéből száraz kenyeret cibált ki s szótlanul elém tette.

- Ezt egyem meg? - kérdeztem tőle nyugodtan. - Ebből éljek és még meddig? Miért nem hoz valami rendes ennivalót?

Nyöszörögve nézett rám, szinte megsajnáltam. De már egészséges voltam, és pontosan tudtam megint, mi a teendőm.

- Az éléskamra nyitva van - mondtam -, miért nem hoz onnét?

Nem felelt. Kiabálni kezdtem.

- A maga kedvéért maradtam itt, s most ilyeneket ad enni. Maga mit evett ebédre?

- Levest! - nyöszörögte.

- És húst is evett, ugye, hogy húst is evett, mondja csak meg nyugodtan. És a hús után tésztát, tésztát is evett, ugye, és utána gyümölcsöt valószínűleg és fehér kenyeret evett hozzá?

Mintha pofoznám, úgy szenvedett, minden egyes kérdésemnél. Tisztán láttam kínlódását, de tudtam, hogy másképp nem érek célt. - Edd meg ezt is! - mondtam és eléjedobtam a kenyeret. Megremegett, s a szénába vetette magát, arccal a földnek.

- Nem szabad... nem szabad! - villant át rajtam hirtelen pillanat sebességével. A széna mozgott ide-oda a hánykolódó test alatt. De rögtön utána eszembe jutott az országút.

- Hát hoz valami ennivalót? - kérdeztem lassan, nagyon lassan. Tudtam, hogy nem fog megfelelni. De azért vártam egy darabig.

- Hát akkor isten áldja! - mondtam és az ajtó felé indultam.

Hátulról rámvetette magát és térdelve, két karjával átölelte a lábamat. Kirántottam magam, a gyönge test széles ívben repült hátra a szénába. - Tán éhen dögöljek meg a kedvedért? - ordítottam. - Ha nem tudsz enni adni, akkor ne tarts vissza. Akkor elmegyek!

Mozdulatlanul feküdt a szénában. Vártam egy darabig, hogy írni fog-e vagy felelni valamit, de teljes csend borult rám. A lélegzetét se hallottam. Megijedtem, hogy valami baja történt, visszamentem, föléje hajoltam és hallgatóztam. De ugyanekkor az udvar felől valami gyanús nesz ütötte meg fülemet, az ajtóhoz szaladtam, s úgy rémlett, valami halvány fény, tán spalettákon átszűrődő lámpasugár suhan el a bokrok között. Felébredtek volna? - gondoltam s feszülten figyeltem. Kutyaugatás is hallatszott, de aztán eszembe jutott, hogy hisz a házban nincs is kutya. Nem szabad olyan hangosan beszélni, határoztam el, hátha meghallják és felébrednek! Minden esetre behúztam az ajtót, teljes sötétség borult ránk. Aztán visszatértem a fiúhoz, és halkan szólongattam a nevén. Kívül elhalt minden lárma - vagy csak a becsukott ajtó miatt nem hallatszott? de idebent is teljes csend volt, a széna zizegett térdem alatt, vastag, fojtó levegő ült fölöttünk, és tömör szaggal tömte az orromat. A fiú még mindig nem felelt, de végre meghallottam egyenletes lélegzetét. Bátorságom visszatért. - Nem szabad meghátrálni - gondoltam -, s már az első akadály előtt!

Tán félóráig tartott, míg felébredt ájulásából. Újból kinyitottam az ajtót, hogy valami friss levegőhöz jussunk, ez alkalommal megint úgy rémlett, hogy lépéseket hallok a kertben, s valami suttogó lármát. De megint csak az első pillanatban: mihelyt odafigyeltem, elhalt a vélt nesz. Megvártam, míg a fiú teljesen megnyugszik.

- Jól idefigyelj! - mondtam kis idő múlva, mert már elfogott a türelmetlenség -, én csak úgy tudok itt maradni, ha enni kapok, akkor el kell mennem, ezt belátod. Nem kell sokat ennem... nem kell tészta!... - tettem még hozzá hangsúlyozottan, hogy kissé felrázzam tompultságából. Arca megvonaglott. - De... de igen! - suttogta alig hallhatóan.

Körülbelül egy óráig tartott, míg megérttettem vele tervemet. Sötét volt a pajtában, mégis egy kicsit elfordultam, hogy ne láthassam az arcát. Mikor elkészültem, a karomba fogtam, úgy kellett levinnem a létrán, mert még nem tudott lábára állni a gyengeségtől. Letettem a padra, s lábujjhegyen körüljártam a házat - de sehol semmi gyanús nesz, a kertet is megvizsgáltam, az is tiszta volt.

Az ég felhős volt, az éjszaka sötét. Hideg szellő húzott el néha a fák közt, s megborzongtatta meleghez szokott testemet. Mégis! bár fáztam és éhes voltam - (vagy talán épp azért?) - öröm fogott el a gondolatra, hogy rövidesen megszabadulok, bőrömön jóleső remegés futott végig, ha lomb vagy nedves fű dörzsölődött arcomhoz. Már némi utálatot éreztem, ha eszembe jutott a fiú sovány, sápadt arca, a tapadó tekintete - végre kilábalok ebből az egész beteges históriából!

Mozdulatlanul ült a padon, úgy ahogy letettem. Emlékszem, a cipője beleakadt a pad lábába, s kicsit lehúzta a térdét - mire visszajöttem, még mindig nem szabadította ki, s ugyanabban a kényelmetlen helyzetben guggolt, amelyikben hagytam. Meg kellett ráznom a vállát, hogy magához térjen.

- Avanti! - mondtam, s vártam, hogy felálljon.

- Mi az? - kérdezte s rám nézett.

- Az, hogy induljunk, itt az ideje! Türelmetlenné s idegessé tett viselkedése.

- Mit mondott, micsoda szót mondott? - kérdezte újból.

Végre nagy nehezen elindultunk. Valamit mormogott a foga között, de nem hallottam, mit, nem is figyeltem rá. Már nem bántam volna, ha végére érünk a históriának, sőt! már sajnáltam is, hogy egyáltalán belekezdtem. Útravaló nélkül is elindulhattam volna. A fiú mint az alvajáró, merev, gépies lépésekkel haladt előttem. Eszembe jutott, hogy hátha beteg lesz, megbolondul, kiabálni kezd! Fölösleges volt ez az erőpróba.

De már a nyitott ablak előtt álltunk. Úgy láttam, hogy folyosóra szól, meg is kérdeztem a fiútól, de nem felelt. Figyeltem, nem hallani-e valami zajt, minden csendes volt.

- Menjen előre! - mondtam neki -, s bent gyújtson gyufát, hogy lássak, s ne vágódjak neki valaminek!

Hirtelen térdre borult, összekulcsolta két kezét. Szája hangtalanul mozgott, láttam, mondani akart valamit. Lehajoltam hozzá.

- Egyedül... egyedül akarok menni - suttogta -, kihozok mindent, ami van... engedjen egyedül!... én akarom elhozni... maga ne... ne lopjon... én... én...

Összeszedtem minden önuralmamat, s nyugalmat erőltetve ránéztem. Lassan felállt a földről, gépiesen letisztította nadrágját, aztán bemászott az ablakon. Pillanattal később gyufa sercegett, és én is utánamásztam. De féltem, hogy a fény felébreszthet valakit, s alighogy földet ért a lábam, elfújtam a lángot Halkan mondd meg, hogy jobbra vagy balra kell-e menni, suttogtam, aztán elindultunk. Teljesen sötét volt, az istenit az ilyen éjszakának! Tapogatóznom kellett, s egész apró lépésekkel járnom. A fiú jó darabbal megelőzött, már alig láttam. Ne olyan gyorsan! sziszegtem utána dühösen. De vagy nem hallotta meg, vagy nem hederített rá! hirtelen végleg eltűnt. De valami suttogó hangot hallottam, megismertem, hogy az ő hangja, bár nem értettem, mit mondott. Azontúl a hang iránya tájékoztatott, ez a folytonos, egyenletesen ismétlődő mormogás, amelynek nem tudtam az értelmét, s már végleg kétségbeejtett. Lábam kétszer is nekiütődött a falnak, vakolat hullott le róla, zörögve, mind a kétszer elállott a lélegzetem, s meg kellett állnom. A fiút még mindig nem láttam, már egyáltalán nem tudtam, hol vagyok - bár a padláson pontosan elmagyaráztattam magamnak a ház tervrajzát -, de oly sötét volt, s a düh is megsemmisítette minden önuralmamat! Már arra gondoltam, hogy visszafordulok, s hagyom a fenébe az egészet - de hisz az se jobb, az ablakhoz se találok el könnyebben. Gyufát gyújtani nem mertem. A fiú mormogása mind halkabban hallatszott, hirtelen egészen abbamaradt. Megálltam s feszülten hallgatóztam - de sehonnét semmi hang. - Tán megszökött! - gondoltam -, elárult, elbújt vagy felkölti a házbelieket! - s mértéktelen düh töltött el. Vaktában előrementem, a kezem falhoz ért, hirtelen elmaradt a fal, megértettem, hogy sarokhoz értem, jobbra fordultam, s a következő pillanatban újra megcsapott a mormogás. A folyosónak ez a része jóval világosabb volt, két széles ablak nyílt a bal oldalán, gyorsan tudtam már tájékozódni, s néhány lépés után elértem a fiút. A lépcsőn ült mozdulatlanul s mormogott. Végre kivettem:

- avanti... avanti - suttogta szüntelenül, megállás nélkül. - Mi bajod? - kérdeztem, s megfogtam a csuklóját. - Mi bajod? - ismételte lassan, s rám nézett. Hirtelen halkan, kuncogva felnevetett.

- Avanti! - mondta, felállt, és gyorsan elindult a lépcsőn. Alig tudtam követni. A lépcső recsegett. - Lassabban! - sziszegtem élesen, hogy meghallja. Rögtön lassított. Néhány pillanat múlva beértem és megfogtam a kezét, hogy el ne szökhessen.

Mire felértünk az emeletre, hirtelen kivilágosodott. Úgy látszik, a hold kibújt a felhők mögül, kékes fénnyel töltötte be a tereket. Nemsokára az ajtó elé értünk.

- Ugye, ide megyünk be? - mondta a fiú, megfogta a kezemet, rám nézett, és bizalmasan rám nevetett. Még mielőtt felelni tudtam volna, felrántotta az ajtót, s kezével befelé invitálva, újra hangosan felnevetett. Dühösen a szájára tapasztottam a kezemet. Teste megrándult, ijedtség ült arcára. - Pszt! - mondta, szájára emelte mutatóujját, s jelentősen rám nézett. - Ugye, csendben kell lennem! - suttogta -, látod, elfelejtettem. - A következő pillanatban beugrott a helyiségbe, s felcsavarta a villanyt. - Tessék besétálni! - mondta egész hangosan, és mélyen meghajolt előttem.

Tanácstalanul meredtem rá, nem tudtam, mihez kezdjek. - De hisz ez nem az éléskamra! - mondtam első meglepetésemben. Egy zongora állt előttem, a szoba mélyén díványok és fotelek - úgy látszik, a szalonban voltunk. - Itt vannak a sonkák? - kérdeztem, mert még mindig nem értettem meg a helyzetet. - Egy sonkát akarok!... nem értetted meg... semmi mást!

Szélroham zörgette meg az ablakokat. A fiú hozzám lépett, megfogta a kezemet és rám nézett. - Hajoljon le - mondta -, súgni akarok valamit... egészen elfelejtettem!

- De nem szabad még hangosan beszélni, ugye? - tette hozzá, és kérdőn rám nézett.

Ekkor már derengett bennem valami, de azért lehajoltam hozzá. A fülemhez emelte száját.

- Nincs sonka... nincs sonka! - mondta lassú, éneklő hangsúllyal. - Látod, eldugták előled a sonkát... nincs sehol!

Hirtelen átölelte a nyakamat. - Ne búsuljon - súgta remegő hangon -, eldugták a sonkát... a sonka elrepült... dolgozzatok, legények... a sonka elrepült...

Mutatóujjával végigcirógatta arcomat, hangosan nevetgélt. Kiszabadítottam magam öleléséből, gyorsan megfordultam, s az ajtó felé ugrottam. Mielőtt kiléptem volna a szobából, még egyszer visszanéztem. Az asztal mellett állt, égnek emelt karokkal, tátott szájjal bámult utánam. A hideg rázott, gyorsan behúztam az ajtót, s lábujjhegyen a lépcső felé szaladtam. A következő pillanatban velőtrázó sivítás hangzott fel a szobából, megszakítás nélkül, szüntelen, egyforma erővel. Már a lépcsőnél voltam, megfogtam a karfáját, s lefelé botorkáltam. A sikoltás egy pillanatra megszűnt, majd újra felhangzott, úgy tetszett, most még erősebben. Lépések zaja hallatszott, lenn kinyílt egy ajtó, fönt is kinyílt egy, de a lépcsőházban még mindig sötét volt. Gyufát szerettem volna gyújtani, de nem akartam egy pillanatra sem megállni, kezemmel pedig a karfát kellett fogni, s a falat tapogatni. Vakon rohantam előre, vállammal nekiütődtem a falnak, tudtam, hogy most balra kell fordulni, s aztán egy hosszú folyosón végig, két lépcső van valahol, de hol a nyitott ablak? Zűrzavaros lárma hallatszott mindenfelől, kiabálás, jajgatás, s mindennél erősebb a fiú sikoltása. Előttem hirtelen kinyílt egy ajtó, vakító sárga fénysáv borult keresztben a folyosóra, valaki kirohant, a sötétben nekem ütközött: - mi az, mi történt? - kérdezte remegve egy női hang. Félrelöktem s továbbrohantam. - Avanti, avanti, avanti - hallatszott fentről a sikítás, aztán elértem a nyitvamaradt ablakot, kimásztam a kertbe, s néhány pillanat múlva elértem a kerítést. Homlokomon nedvességet éreztem, verejtéket vagy vért. Hideg szél fújt. Már messzire bent voltam az utcában, mikor hirtelen lövést hallottam, nyilván most lőttek utánam. Jó darabig kellett még szaladnom, míg kijutottam valahogy az országútra, ott leültem egy fa mögé, s kissé kipihentem magam.

Nemsokára hajnalodott. Fáztam, felhajtottam galléromat és továbbindultam. Meg voltam rökönyödve!

- Idegroham! - gondoltam -, de egy sonka miatt! - egyetlenegy sonka miatt!... Vagy nem a sonka miatt történt, hanem úgy általában?

- Mindenesetre jó - állapítottam meg később -, hogy nem vittem magammal a fiút... nem nekem való fajta!

Hosszú, gyors lépésekkel jártam, ez felmelegítette véremet. Apró porfelhők szálltak fel lábam nyomán, úgy látszik, már hosszabb ideje nem esett az eső. Nemsokára végleg eltűnt szemem elől a falu. De még soká nem fütyörésztem. Valami tisztátalanság maradt a gondolataim között, zavart, s mikor már rég elfelejtkeztem róla, újra meg újra felbukkant s gondolkodóba ejtett. Nem volt rendes dolog!

(Folyt. köv.)