Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 15-16. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete
Másnap két másik lánnyal a Vera megint eljött a műhely elé. De nem volt szerencsénk. A mesterné észrevette, s egy dézsa vízzel kiszaladt hozzájuk, hogy végigöntse őket.
- Most már az egész péró idecsődül - kiabálta, hogy az utcáról egészen a műhelybe behallatszott a hangja. - Rendőrt köll az embernek a saját kapuja eléje állítani, ha meg akar szabadulni a cigánylányoktól, akik az inas úr után szaladgálnak! Szép időket élünk, az bizonyos!
- Ne haragudjon a ténsasszony! - mondtam szelíden, de mégis valami bántó árnyalattal a hangomban. - Már nem tart sokáig. Két hét múlva már én sem leszek itt, s akkor majd a cigánylányok sem jönnek ide.
Az asszony majd szétrobbant a haragtól:
- Csak már vinne az ördög! Ha én lettem volna a mestered, majd megtanítottalak volna a rendre! Fiatal lányok vannak az ember házában, s egy idegen kölyök ilyesmiket mer itt csinálni!
Mellette állt a lánya, és most az is megszólalt:
- Bizony Lajos, az nem szép - mondta nyafogón. - Idehívja a mi kapunk elé a cigánylányait.
Már dühös és kíméletlen voltam.
- Magához nem szóltam, Böske, hát mit akar tőlem!? Tudja, mondhatnék valamit, de ezt a pár napot már csak eltűröm csöndben.
Bementem a műhelybe, és behúztam magam mögött az ajtót. Az inasok röhögtek és azt mondták:
- Mért nem udvarolsz már kicsit annak a piszkafa derekúnak is, akkor minden jó lenne!
- Köll az ördögnek, hiszen olyan, mint a sós hal! Ezt már csak meghagyom nektek. Lehet, valamelyitek majd csak beleharap!
Egész estig kedvetlen voltam. Ez a pár nap, amit még itt kellett töltenem a szabadulásig, szinte elviselhetetlen volt már a számomra. Majdnem négy esztendeig szó nélkül kibírtam mindent, de most minden tüskés volt, ami hozzám ért. S az a buta lány is minek jön ide, nem tudott már estig várni. S olyan piszkosan és lerongyolódva. Láttam őket az utca másik felén, mint valami boszorkányok hadonásztak vissza a mesterné felé. Talán igaza is lehet annak az asszonynak, hogy így haragszik rám miattuk. Az bizonyos, hogy a szőke szomszédlány egészen más, mint ezek. Milyen kár, hogy vele csak minden második nap találkozhatom. Milyen tiszta, friss szaga volt, mikor mellette álltam.
- Mit nevetsz? - kérdezte tőlem egyszerre nagy vigyori ábrázattal a Szurok. - Mi jár az eszedben?
Elfeledkeztem magamról, s amíg nekifeszülten ide-oda húztam a reszelőt, annyira éltek bennem a vágyak és gondolatok, hogy hangosan elnevettem magam.
- Semmit! - mondtam. - Még mindig az a buta asszony dühösít!
Este elmentem a Verához, és türelmetlen és ingerült voltam vele szemben. Szörnyű piszok és bagószag volt a szobában. Az öreg nem volt otthon, Vera kócosan és szétzilálva hevert a szalmán. Máskor örültem így neki, mentem és leheveredtem hozzá, mint a borjú az anyja mellé, s most idegennek és majdnem visszataszítónak találtam.
- Butaság volt, hogy megint odajöttetek a kapu elé! - mondtam. - Neked hiába beszél az ember, olyan vagy, mintha bolond lennél.
A lány értelmetlenül és csodálkozva nézett rám.
- Igen! - mondtam újra. - Te nem vagy olyan, mint amilyennek egy lánynak lennie köllene.
Fölkelt a szalmáról, gőgös és kihívó volt.
- Aha, már kibújt belőled az úr! Ilyen utálatosak vagytok mind, akik ott bent laktok a városban! Már neked se jó a cigánylány, mert szegény és nem jár mindig selyemruhában!
Azt hittem, hogy nekem ugrik a körmeivel, de alig beszélt valamit, máris lejjebb ment a hangja, s aztán csöndben, nagyon csöndesen leült az öreg asztalkája mellé.
Megzavarodtam, nem tudtam, hogy mit kellene most mondanom. Egyáltalában miért is beszéltem vele ilyen durva, elvadult hangon. Megjuhászodva hozzá mentem.
- Azért ne légy olyan szomorú - mondtam szelíden. - De lásd be, hogy annyi bajt csinálsz nekem. Én még nem vagyok segéd, hogy úgy tehessek mindent, ahogy szeretném.
- Ha már segéd leszel, meg se ismersz többé!
Tele volt a hangja panasszal, kialudt benne minden vadság, és lágy és bársonyos volt a bőre, ahogy hozzáértem.
Megcsókoltam.
És ő átfogta a nyakamat, ő is megcsókolt, és egészen magához húzott, és ringatózott rajtam, felgyújtotta a testem és egészen egészen összezavarta a fejem.
Ilyen igazán és mindenről megfeledkezetten még sohasem szerettem ezt a lányt.
De hiába volt minden, már bennem lakott valami nyughatatlan ördög. Mikor hazafelé mentem, szinte betegesen dühös voltam magamra. Nem tudtam, hogy miért és mit akartam ma este ezzel a lánnyal elintézni, de éreztem, hogy minden egészen másképp történt, mint ahogyan történnie kellett volna. Győzni akartam valamiben, és gyalázatosan alulmaradtam. Ilyen émelygősen éreztem magam a bál után, mikor a sok ital íze visszajött a számba. Ez után a bolond, nagy szerelem után is valami savanyú, állott íz maradt meg bennem, s mennél inkább szerettem volna megbékélni vele, annál inkább ellene vadultam. Az bizonyos volt, hogy ez a piszkos cigánylány az árnyékába sem állhatott volna annak a másiknak. S lassan arra is rájöttem, hogy az igazán szép nő csak a szőke lehet. A szőke haj és kék szem már magában a színében is sokkal közelebb áll a tisztasághoz és szelídséghez, mint a fekete. Emlékeztem a gyönyörű szentképekre, ott mindenki szőke. S mire hazaértem, eldöntöttem magamban, hogy a két lány közül igazán szeretnem csakis azt a másikat, azt a szőkét lehet, akivel holnap este fogok megint összetalálkozni.
És egész nap rágondoltam, s boldog voltam, mikor újra kezet fogtam vele.
- Mért szorítja meg úgy az ember kezét? - kérdezte a lány. - Nem fél, hogy eltöri az ujjaimat? Aki másnak kárt okoz, azt becsukják!
Olyan furcsán és olyan furcsákat mondott ez a lány, hogy sosem tudtam rögtön felelni neki. Legjobb szerettem volna csak csöndben lenni mellette, ő hadd beszéljen, és én csak fognám a derekát és néha máshol is megfognám és megszorítanám, éreztem, hogy én így, anélkül, hogy a számat is kinyitnám, minden mondanivalómat kibeszélném magamból.
Napokon át találkoztunk már, és soha egy kétértelmű szó nem volt közöttünk. Én szerettem volna kissé közelebb férkőzni hozzá, de ő úgy tudott viselkedni, hogy sehogysem bírtam hozzájutni.
Tisztán és mókázva váltunk el, s ugyanígy jöttünk össze újból.
Az anyám is tudott már erről a találkozásokról, s úgy láttam, hogy ez kedvére volt neki.
- Mért nem mentek be a lakásba a Juliskával? - mondta az egyik este. - Nem vagytok ti parasztok, hogy itt lődörögjetek a falak alatt!
- Szombaton délután fölszabadulok, s akkor este már bemegyek hozzájuk! Nem akarom, hogy úgy szóljanak hozzám, mint az inasokhoz szokás.
Az anyámnak boldogan derűs volt az arca.
- Hát szombaton végére érsz a gyerekéletednek! Azt hiszed, ezután egy szebb idő következik... bár úgy lenne! De az élet egyre csak keményebb kenyeret ad az ember elé, és egyre keserűbb italt önt a poharába!
- Én nem félek semmitől, mamácska! - mondtam határozottan. - Elmegyek ki a világba, s addig vissza se jövök, amíg mindenütt nem voltam.
Ez a hetem készülődéssel és izgalommal volt tele.
A mester is észrevette rajtam ezt a nyugtalanságot, mosolyogva megkérdezte:
- Készülsz, Lajos, készülsz a nagy napra? Bizony emberré nőttél fel te is. Mikor először megláttalak, alig hittem volna, hogy egyszer mint lakatossegéd fogsz kimenni a kezem alól. Ha vigyázol magadra, büszke leszek rád mindig, jó munkás lett belőled!
Ez a beszéd mindennél több és jobb volt, mint amit eddig mondtak nekem. Jólesett magamon érezni a mester szürke, komoly szemeit, és alig tudtam visszatartani magam, hogy mint valami öreg barátomnak, oda ne nyújtsam a kezem. Köszönettel és szeretettel. De ő már dolgozott, s én is újra belekezdtem a munkámba.
A Veránál már napok óta nem voltam, összevesztünk, s még mindig nem kívánkoztam vissza hozzá. Úgy történt, hogy a lány kenyeret evett mellettem, s a belét kicsipegette a kenyérnek, és szétszórta a madarak között. Mondtam neki: - Miért pocsékolod azt a kenyeret? Nem jó azoknak a dögöknek a mag? - Nem szeretem a belet - válaszolta. - Mi? Már hogy nem lehet a kenyér belét szeretni? Látszik, hogy nem dolgozol meg azért, amit megeszel! - No, ne haragudj, kis csacsi - mondta és hozzám hajolt, és meg akart csókolni. - Maradj - és eltoltam magamtól, meg kellett tennem. Orromba csapott a nehéz, mosdatlan szaga, és megszúrtak a szavai, mintha kések jöttek volna ki a szájából. Még ő is szólt valamit, s meg én is, aztán otthagytam, anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna hozzá. És azóta se voltam nála, és egyáltalában nem is kívánkoztam utána. Minden erőm és igyekeztem a szombati napé volt.
És ezen a reggelen az anyám, életében talán utoljára, egy nagy teknő meleg vízben, mint valami magával tehetetlen gyereket megfürösztött. Hagytam, hogy bánjon velem a kedve szerint, hiszen többé talán sohsem lát így maga előtt.
- Szép, derék fiam! - mondogatta maga elé. - Egyetlen legény fiam!
Magamban nevettem ezen a gyerekes örömön, és sokért nem adtam volna, ha ehhez most még a nagymama is itt lett volna. De ő annyit és olyan hangosan és kitartással énekelt éjszakánként, hogy végre is kitört a pörlekedés, s neki megint sikerült magát egy másik gyerekéhez elhurcoltatni. Ha ő most itt lenne, mennyire a feje tetejére lenne már minden állítva a lakásban. Így azonban csak sok beszéddel, de a dolgok mentek a maguk rendjén.
Délben a lánykákkal, akik az ebédet vitték, én is bementem a patikába.
Mikor az apám meglátott, zsebre tette a kezét és megállt előttem. Jobb lábát erősen előre tolta és gyorsan rázogatta.
- No, mi az, lebokérem szépen, vőlegény lette?!
A szép fekete ruhám volt rajtam, fehér nyakkendővel, s egészen úgy voltam öltözve, mint ahogyan a bálban voltam. Egy pillanatra mintha szégyelltem volna magam előtte, de aztán megbátorodtam, s szinte büszkén mondtam:
- Máma van a szabadulásom napja, tatácska! Lássa, hogy igazam volt, egyszer sem szöktem el, s holnap már segéd leszek!
Az apám kissé bántottan mosolygott:
- Az szép, kérem, az szép! - mondta -, de hogy az emberből egy segéd lesz, az még nem a világ vége! Akkor mondja az ember, hogy hopp, mikor már átugrotta magát azon az árkon!
A lánykák nevettek.
- No, csönd kérem! Maga várjon egy kicsinykét! - bement a nagy terembe az úrhoz, s pénzt kért tőle. Mikor visszajött, öt forintot adott a kezembe:
- No itt van, kérem, csináljon magának egy kis mulatságot!
Nem akartam elfogadni. Mérgesen rámnézett.
- No ne komédiázza, kérem! Ez a magáé!
Megköszöntem és kezet csókoltam.
Nekem is volt már valami pénzem, s az egésznek a felét odaadtam az inasoknak.
- Nesze, Szurok, ezzel csináljatok, amit akartok! - mondtam. - Okosan tennétek, ha nem pálinkát vennétek rajta.
- Nem hát, majd kötelet veszünk rajta! - válaszolta, és olyan szomorúan nézett rám nagy szemeivel, mint valami fekete borjú. - Legjobb is lenne, ha már felakasztaná magát az ember. Már te is elmész, s nekem még mindig van vagy fél esztendőm.
- Látod, minek csavarogtál annyit! Ha rendesen bejártál volna, már régen előttem elmehettél volna.
- Ja, testvér, tehetek én arról, hogy az én természetem nem jár órára, mint a tiéd? Vannak szerencsés legények és vannak megveszekedett kutyák ebben a büdös világban... Eriggyetek, hozzatok ezért allást rummal! - A fiatal inasnak odaadta az egész pénzt -, az egészért allást rummal!
Az egyik gyerek bejött a lakásból.
- Lajos, gyere be, hív az édesapa! - megfogta a kezemet és nevetett rám. - Föl fogsz szabadulni?! Tudod?
Kezet fogtam az inasokkal.
- Ne veszekedjetek sokat egymással! - mondtam nagyon meghatottan. - És bocsássátok meg nekem, ha néha rossz voltam hozzátok...
Mindnyájan mosolyogtak, megszorították a kezemet, és láttam rajtuk, sajnálják, hogy elmegyek közülük.
A konyhában a cseléd egyedül volt, és ő is szerencsét akart kívánni. Odanyomtam a sarokba és megcsókoltam, el akartam menni, utánam kapott és ő is megcsókolt.
A szoba tele volt emberekkel. Két asztal állt egymás mellett, körülötte ültek a céh mesterei. Középen a város legöregebb lakatosmestere, a Zolomi bácsi, mellette az én mesterem, mint a szabadító, s aztán körben a többi céhtagok, kovácsok, lakatosok, bádogosok és asztalosok. Valamennyien nagyon komolyak és ünnepélyesek voltak.
A szobában hátul ült az asszony a gyerekeivel.
- No, fiam, hogy hívnak téged? - kérdezte Zolomi bácsi a nagy ősz bajusza alól.
- Kassák Lajos! - mondtam, és izgatottan álltam a sok ember előtt, mint valami szigorú bírók előtt.
- Nos és hány éves vagy?
- Tizenhat leszek!
- Van édesapád meg édesanyád?
- Van - mondtam s már majdnem elnevettem magam. Micsoda buta dolog ez - gondoltam, ez az ember nagyon jól ismer engem, az apámat is, az anyámat is, hiszen vagy öt évig laktunk a házában. Mi szükségük van nekik erre a mókára, mintha valami gyerekjátékot ültek volna le játszani ide az asztal köré. És egyikük sem még csak nem is mosolygott.
- Hát tudd meg, fiam, Kassák Lajos, akit a mestere, mint derék tanítványát elég szépen kidicsért előttünk, hogy a mai naptól kezdve a mester urak jóvoltából te már segéd vagy! Tudd meg, hogy ura és parancsolója vagy a saját sorsodnak, de vigyázz, hogy le ne tévedj a becsületes munkásemberek útjáról. El ne feledkezz arról, hogy nekünk mindnyájunknak kötelességeink vannak a hazával, az egyházzal és gazdáinkkal szemben. Senki nem élhet meg a maga szépségéből vagy fiatalságából. Mi emberek itt a világban egymáshoz vagyunk nőve, mindenkinek megvan a maga helye, ahol hasznos munkát végezhet, és ennek a munkának a gyümölcséből megélhet, de ne felejtsd el, hogy a segédnek az a kötelessége, hogy dolgozzon és tisztelje meg a mesterét, mint a nálánál okosabbat és tapasztaltabbat. Azt nem mondom külön, hogy a segéd kötelessége templomba járni, mert hiszen ez mindnyájunknak legelső emberi kötelessége. Holnap vasárnap lesz, s ha kijössz a nagymiséről, menj be szépen a katolikus legényegyletbe és iratkozz be oda, hogy jó és böcsületes emberek társaságába kerülj. Aztán majd az Úristen elrendeli, hogy mi történjék veled az életben. Én most azt mondom neked, az érsekújvári vasiparosok és faiparosok céhe a mai napon segéddé üt téged, s mint jelenleg becsületes embert, bármikor, ha szüksége lesz munkásra, a segédei közé befogad, s esetleges bajaidban szívesen megsegít. Most menj szépen a Sparni úrhoz, s a tanító mesterednek, aki annyi esztendőkig vesződött veled, hálából csókolj kezet, mint a gyermeke!
A mesterem szólalt meg.
- Köszönd meg, Lajos, az elnök úrnak, hogy ilyen szépen beszélt hozzád!
Nem tudtam, hogy mit mondjak, nagyon szégyelltem magam, már rég túl szerettem volna lenni ezen az egész komédián. Véletlenül a szoba sarkába néztem, a gyerekek, mint valami ördögök, kárörvendően vigyorogtak felém.
Az a mester, aki ott ült hozzám a legközelebb, figyelmeztetőn meghúzta a kabátomat.
Lesütött fejjel dadogtam.
- Köszönöm szépen a mester úrnak, hogy ilyen szépen beszélt hozzám!
Az öreg rekedt horkolással felsóhajtott.
- Nagyon szívesen, fiam! Csak aztán el ne felejtsd azt, amit az ember itt elmondott. Aki nem tanulta meg a rendet az oskolában, annak meg köll azt tanulni az élet oskolájában.
Odamentem a mesteremhez, hogy kezet csókoljak neki, az nem engedte, de barátian, vagy apásan megrázta a kezem.
- Viseld magad mindig okosan, Lajos, és maradj meg becsületesnek, amilyen eddig voltál.
Most hirtelen felrecsegett az asszony hangja, erőltetett nevetéssel mondta.
- És ne járj a cigánylányok után! Az nem neked való, gyermekem!
A mester rosszallóan intett felé.
A többi mesterek szörnyülködőn összemorogtak körülöttem.
De én már nem törődtem semmivel. Az egyik asztalosmestertől, aki a céh jegyzője volt, megkaptam a már előre kiállított nagy, ív alakú bizonyítványt.
- Hétfőn menj föl a városházára, s ha ezt fölmutatod, megkapod a munkakönyvet. Ne felejtsd el, hogy a két köszönet-hetet be gyere a mester uradnak ledolgozni!
Kint voltam az utcán.
- Buta fajankók! - gondoltam. - Hogyan összevissza kínozták az embert. Az bizonyos, hogy az én mesterem köztük a legokosabb. A felesége azonban egy szerencsétlen teremtés, a gólyalábú lányával együtt.
Szép, tiszta este volt. Cigarettára gyújtottam, és úgy indultam meg, hogy a piacon mehessek keresztül. Találkoztam emberekkel, hangosan köszönni kezdtem nekik.
A Juliskára gondoltam, a jószagú szőke lányra, és türelmetlenül sietni kezdtem.
Hogy mi következik most, nem tudtam. De nem is voltam rá kíváncsi. Az iskolát kiéltem, eluntam és otthagytam. S az bizonyos, hogy az inaskodásból is éppen elég volt már. A megnőtt testem, a felzaklatott vérem, a kitágult eszem valami mást, valami újat, valami többet kívánt.
S ezen az estén maradék nélkül elindultam a jövő útján.
Milyen szabad és könnyű volt még a levegő is körülöttem.
(Vége.)