Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám · / · Marsovszky Miklós: Új művészet: a film

Marsovszky Miklós: Új művészet: a film
IV.

A szobor története a nyers márványtömbön kezdődik és ott is végződik. Próbáljuk meg átvilágítani azt a tömböt, melyből a jövő filmművészete fog kifaragódni. Ez a még nyers anyagtömb - mint mondottuk -: a mozgás.

Közvetlenül, megszakítatlan folytonossággal éljük meg saját testünkben, és összes érzékeink szünetlen érzékelik a kívülünk fekvő világban. Mégse tudunk szóval a lényegére lecsapni. Mert ez a lényeg egységes, egyszerű és oszthatatlan valami, elemi adottság, amit csak elnevezni vagy körültapogatni lehet, de nem meghatározni. Megpróbáltuk már sokszor intellektuálisan megközelíteni. De sohasem sikerült. Az intellektus strukturális adottságaiból folyó szükségességgel indulásnak és érkezésnek fogja fel a mozgást, oknak és eredménynek, és ez a felfogás a világ dolgainak primitív mechanizálásához vezet, és mesterséggel apaszt meg egy a valóságban kiapadhatatlanul gazdag fantáziájú életprincípiumot.

Izmok feszülnek és meglendítik előre a lábat, határozott és elérhető célnak indulok, de ha elértem, tovább megyek, hirtelen játékos, jó kedvem támad, meglóbázom a karjaimat, sebesebb ütemre fogom a léptem, szomjas vagyok, kinyújtom a kezem a teli pohár után, a célok elmúlnak, a mozgás tovább tart: önmagáért vagy ki tudja miért? Mi ez az örökös nyugtalan cikázás a térben, ez az örökös feszültségváltozás idegeinkben? Lehet-e vajon értelmesíteni, kibogozni azt az összecsomózott vonalhalmazt, amit milliónyi élet lökött ki meglendült tagjaival a térbe? És vajon a leírt tér és időváltoztatás megmérheti-e a mozgást? Tudjuk-e, tudhatjuk-e, milyen irányba feszül és nyughatlankodik az az univerzális nagy nyugtalanság, amit csak megnevezni és körültapogatni lehet? Hol van igazi dimenziója, célja, csillapodási lehetősége a mozgásnak, nem az enyémnek, de annak, amit bennem és kívülem döbbenve és szünetlenül észlelnem kell, ha kinyitom az érzékeimet?

Halmozhatnánk a szót: soha így meg nem fogjuk a mozgás misztériumát.

Az intellektusnak két útja van csupán ehhez a misztériumhoz: az egyiknek a bolondokháza a végső stációja, a másik a világ dolgainak kezdetleges mechanizálásához vezet. És erre az utóbbi megoldásra gazdagon felszerelt sablonraktára van már az emberiségnek.

Míg érzékelhető folyamatosságában ábrázolni nem lehetett, semmi lehetősége se volt rá az emberi szellemnek, hogy a mozgást közvetlenül és teljesen átültethesse a saját területére, melyen éppen ezért nagy, kísérteties mozdulatlanság uralkodott, ez volt a legfőbb, a döntő különbség az isten- és az ember teremtette világ között. Nem is bírta sokáig az ember ezt a különbséget, nem is hallgathatta sokáig tétlenül saját világának ezt a dermesztő csendjét, mindenféle szemfényvesztéssel próbálkozott meg, hogy a mozgalmasság illúzióját ébressze, saját kreatúrái között: mesterséggel épített pályákon októl célig hajigálta őket, szavalt, hadonászott és ordítozott, hogy túlkiabálja a saját teremtő erejében való hitetlenségét és nagy belső elégületlenségeit. Hiába! Mozgást valósítania sohasem sikerülhetett. Megrendítő dokumentumai vannak ennek a hiábavaló, luciferikus erőlködésnek. Látszatra (talán nemcsak látszatra) pompázó architektúrák épültek.

És mert az emberi eszmélkedés területére került és ott megotthonosodott dolgok éppen mozgástvesztettségükben annyira más arculatot kaptak, mint az isten teremtette világ dolgai, az ember könnyen hihette őket saját teremtményeinek, és fölényes biztonsággal, minden igazi ellenállás nélkül, tetszése szerint, terelhette, rendezhette, igazíthatta őket: kedvére elbabrálhatott, eljátszogathatott velük. És közben megrészegedhetett hatalmas voltán.

Így van-e valójában? Igazában azt akarjuk-e kisütni, hogy egy gép véletlen feltalálása egyszerre mindent megváltoztat majd?

Mást is mondhattunk volna - többet vagy kevesebbet -, mint amit mondtunk. De egy gondolatot építünk most, és ehhez a munkához fel kellett lármázni magunkban az összes lehetséges ellenvetéseket.

A film nyersanyaga: a mozgás. Nem a preparált, fogalmasított, emberivé racionalizált mozgás, nem az a kísérleti mozgás, amit az ember eddig mesterségesen, októl célig épített pályákon produkálni tudott, hanem az az ősi, ok - és céltalan, megfoghatatlan és meg nem állítható mozgás, mely nem tűri a ráció és az intellektus fékeit, az az ősi lebírhatatlan, nagy misztérium mely előtt félénken lesütjük a szemeinket, de mégis tudunk róla, mert egyre érezzük izmaink feszülésében, csillapíthatatlan nyugtalanságainkban, és ha kitekintünk magunkból, egyre csak őt kell látnunk.

Most egyszerre lehetségessé vált, ezt a nagy megfoghatatlanságot érzéki teljességében kimenteni az empirika világából, és az intellektus megkerülésével ábrázolássá tenni.

A nagy birkózás tehát most kezdődik. Mert az empirika mozgó világa racionális és irracionális egy időben: csak a nézőponttól függ, hogy milyennek látjuk és tetszésünkre van bízva, hogy a kényelmesebb nézőpontot választhassuk. De az empirika világából kiszabadított mozgás, mint nyersanyag, lényegében és a nézőponttól független megváltoztathatatlanságban irracionális valami. És itt most újra - nagyobb erővel, mint bárhol másutt - merül fel a nagy kérdés: lehet-e a sajátosan emberinek kifejezőjévé tenni egy lényegében emberentúli és embertől független történést? Az emberi formáló akarat eddigi mozgásterületein ez a kérdés csak utólagosan, csak a kész forma szemléletén, csak a spekulatív eszmélkedésben merült fel. A film művésze azonban csak úgy érkezhetik majd el a formához, ha még a formáló mozdulat meglendülése előtt evvel a kérdéssel telt meg a teste. Mert a film nyersanyagának felületi megérzése is fel kell már hogy ébressze ezt a kérdést. Több hit és több bátorság fog itt kelleni a munkához, mint egyebütt kellett.