Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 13-14. szám

Tersánszky J. Jenő: A céda és a szűz
(Regény)

Egyszer egy nagy vadászatra voltam meghíva. De egy rettentő hózivatar érte utol a társaságot a bércek közt, s eltévedtem a többiektől.

Nagy nehezen, végre, sötét este levergődtem valami falufélébe, s ott kénytelen voltam szállást kérni egy parasztházban.

Egy elég szemrevaló asszony fogadott, és nagyon szíves volt hozzám. A falubeli érckohó egyik munkásának volt a felesége, s éppen egyedül volt, mert az ura éjjeles munkára járt.

Mindjárt feltűnt nekem az asszony modorán valami választékosság, amivel egészen elütött attól, amennyire ismerem az effajta nőket. Majd mégjobban elcsodálkoztam, mikor a vendégszobában, ahová bevezetett, egy csomó olyan könyvet vettem észre, amilyeneket nemigen találni hasonló viskóban.

Elég az hozzá, hogy ez tette aztán, hogy a fél éjszakát beszélgetve töltöttük.

Így jutottam ehhez a történethez.

*

Igen - kezdte -, itt születtem én, ebben az istenelfelejtette faluban. Nyolc óra járás ide a város kocsin, de majd meg tetszik látni, hogy a falu egyik vége is van három óra a másikig. Mert itt úgy szerte vannak szórva a házak a hegyoldalban, mintha a forgószél seperte volna szét őket.

Nincs itt más, csak erdő, erdő meg forrás. Na, az van lépten-nyomon, olyan víz, mint a pezsgő, amit sokszor szolgáltam fel az uraknak. Csak az a baja, hogy azt tartják, ettől nő ez a sok golyva az emberek nyakára.

Mert golyvás itt minden második ember, ha nem göthös, vagy gacsos. Nagyon egészségtelen, éjszakos ez a völgy, a nap csak úgy süti egy-két órára végig.

Aztán meg kohó és hámor is van a faluban, és a füstjöket hiába vezetik el, csak belepi mindig a völgyet.

Az emberek ettől olyan nyavalyások, mert persze a legtöbb a kohónál dolgozik. Még a legegészségesebb munka az erdészetnél van, meg akik fuvaroznak.

Az én apám is az erdészetnek dolgozott, a faúsztatónál. Csak olyan szegény ember volt, mint a többi. De isten nyugtassa, amivel rosszabb volt a sorsunk mellette, hogy nagyon ivott.

Mindenki iszik itten, nem is csudálhatni. Ezeknek az embereknek olyan a pálinkásüveg, mint az uraknak a színház, könyv. Csak ne bolondulnának meg úgy tőle.

Az én szegény édesapám is borzasztóságokat csinált, ha benyalt. De máskor is mindig verekedésből és veszekedésből állott a házunk.

Édesanyámnak, szegénynek, neki is volt egy nagy hibája. Meg lehetett tébolyodni, el kellett futni az erdőre a szája elől. Úgy vert, mint az ostor, mint a jégeső.

Higgye meg, nagyon förtelmes emlékeim vannak nekem a szülőotthonomból. Mint kislány, már olyanokat láttam és hallottam, hogy jobb nem is említeni. Úgyhogy nem is csodálom, hogy ha aztán én is könnyebben voltam esendő.

De azért legyen szent előttem szüleimnek a haló poruk. Mert higgye el, a nyomorúság az, ami rosszat csinál belőlünk, és jobban meg kell bocsátani olyanoknak, akik száraz kenyéren vétkeznek, mint akik dúlhatnak-fúlhatnak mindenben.

Szüleimet korán ellepte a sok gyerek. Nem is tudom, heten van nyolcan voltunk élő testvérek.

Én voltam a legnagyobb. De épp azért nekem volt a legrosszabb sorsom testvéreim között. Kisebb testvéreimre is nekem kellett gondot viselni, s úgy hurcoltam őket karomon, mint a hangya a bábját. Mikor még akkora voltam, hogy magam is elfértem volna egy hátikosárban, már a hátamra kellett venni, fáért az erdőre. Nemsokára pedig én hordtam apámnak az ebédet, másfél órányira a faúsztatóhoz, esőben, fagyban.

Olyan csenevész kis fruska voltam, mint egy szárított pitonka, amit itt a falumban fonálra fűznek, a levesbe, télire. Hiszen több pofont kaptam otthon, mint kalácsot, elhiheti.

Persze iskolába sem járhattam. Éppen hogy egyszer vagy kétszer voltam. Pedig nagyon-nagyon vágytam és sírtam érte, hogy nem engedtek. És azt a néhány betűt, amit a tanító megmutatott, úgy dédelgettem a kis kócos fejemben, mint valami csodákat.

*

Akkor kezdett egy kicsikét javulni a sorsom, mikor a szüleim egy kis riskát vettek, és ezzel nekem kellett feljárni a vágásba.

Persze, nemcsak én jártam fel egyedül. Oda járnak a faluból a többi magamfajta kis lotyók és suhancok, egy pár lóval, kecskével, tehénnel, most is.

Voltam akkor már úgy tizenhárom éves. De nem néztem ki többnek tíznél. Akkorka melleim mégis voltak már, mint két kis dió. És ott lettem már akkor a mostani uram szeretője. De úgy gondoljon rá, ahogy ezt legények leányoknál értik.

Vig Jakabnak hívják őtet, és alig volt egy-két évvel idősebb nálam. De különben itt a faluban rendes dolog, hogy a lányok, legények még ilyen korukban szemelik ki egymást szeretőnek.

A vágásban, éppúgy mint mi, más kis párok is ott bujkáltak el a bokrok alá, mosásokba szerelmeskedni. Éppen így, ahogy nagyobb lányoktól, legényektől láttuk, táncmulatságokat rendeztünk, ahol a szénégetők ledöngölték a szénkupacoknak a földet simára, és otthagyták nekünk.

Azt hiszem, egészen boldog voltam azokban az években. Egy nagy tó van fenn itt, amiről azt tartják, hogy nincs feneke, és meséket mondanak róla a tallufosztokákban, hogyan tartja a fenekén a bányapásztor a tündért, bányavirág kastélyban. A tó partján a fehér bükkfatörzsek egész a víz szélén sorakoznak, s a kiáltás úgy szól ott a tó fölött, mint egy orgonán. Körül a vágás pedig tele van málnabokrokkal és havasi eperrel. Lakomázhattunk ott kedvünkre.

Mintha most is látnám, hogy kaszálnak le előttünk a tehenek esténként, a páfrányok közt, meg a sötét dorongutakon. És hogy gomolyog fel a völgyből a hámor füstje, fele, lenn, fekete, a másik fele tiszta aranyszín a naptól, mint egy nagy zászló. És mi, fruskák, suhancok, egymásba kapaszkodva, danolva ereszkedünk lefelé a faluba.

Apám, anyám nem hogy bánták volna, hogy Jakab rám vetett szemet, de még jó szemmel nézték. Holott nagyon jól tudták, hogy mi ott fönn a vágásban nemigen tanuljuk a katekizmust Jakabbal. De a Jakab szülei a legmódosabb emberek voltak itt a faluban, s Jakab volt az egyetlen fiuk.

Azért azt se higgye, hogy a Jakab szülei bánták volna, hogy a fiuk velem kezdett. Nincs itt valami nagy különbség gazda vagy nem gazda emberek közt. És többet ér, ha valamelyik legény egy jó, dolgos lányt hoz haza, mintha egy-két nyilas kövecses kertet kap vele. Nekem pedig az volt a hírem a faluban, hogy szüleim csöppnyi-csöpp koromban munkára fogtak.

Ennek is köszönhettem, hogy mikor egyszer a plébánosunknak szüksége lett cselédre, engem ajánlottak neki. És a plébánosunk csakugyan el is kért magához szüleimtől.

Hogy milyen dolgom lett ott? Hát azt mondhatom, hogy azelőtt nem is tudtam arról, hogy ilyen dolga is lehet valakinek. Valósággal úgy kerültem oda, mint egy kis erdei vadóc.

Az akkori plébánosunk, isten nyugtassa, egy nagyon-nagyon sovány és nagyon-nagyon öreg ember volt. A hangja olyan gyönge s reszketeg volt már, mint a száraz pernyéé, ha a szél fújja, és a kezei és a feje is úgy reszketett a nyakán, hogy az ember attól félt, egy kis szél letöri és elviszi. De azért a plébániájáért és a híveiért talán fél halva is sárkányt ölt volna, mint szokják mondani.

Egy vén kisasszony húga gondozta, Liza kisasszony. Ő sem volt sokkal fiatalabb és éppen olyan sovány volt.

De mind a kettejük két jóságos istenteremtése volt.

Mikor első este ott feküdtem a konyhájukban, az otthoni ragadós rongyok helyett, habtiszta ágyhuzatban, csakugyan azt hittem, a mennyországba kerültem, ahogy a képeken láttam, fehér felhőkön az üdvözülteket.

El, a városban sem voltam még addig. A plébános úrék vittek el egy nagy vásárra kocsin, magukkal.

Nem is tudja elgondolni, micsoda bódulatban voltam én azon az egész napon, Liza kisasszony, mikor elvégeztük a bevásárlásokat, elvitt a komédiás bódékhoz, láttam csodapapagájt, kőmorzsoló embert, és nyertem tükröt a panorámában.

Attól fogva, ha valami drágalátosra akartam gondolni magamban, hát csak a város jelent meg nekem. Úgy képzeltem, ha csak ott vagyok, emeletes házak, kirakatok közt, már elég boldogságomnak.

De persze, hogy arra gondoljak, hogy valaha a városban élhessek, olyan volt, ahogy az álmunkra nem számítunk. És különben sem jutott volna eszembe, hogy otthagyjam a jó gazdámat, talán még a városért sem.

Egy év, másfél év alatt, hogy náluk voltam, alig lehetett rám ismerni. Kiteltem, megbögyösödtem. A kisasszony ajándékaiból, meg a fizetésemből egy pár csinosabb ruhát vettem magamra. És éppígy vetkőztem le vadócságomat is lassanként.

Említettem, hogy voltam az iskolával. Hát Liza kisasszonyt sokszor láttam olvasni.

De észrevettem, mintha egy más könyveket nem szívesen mutogatna a plébános úrnak. Ezeket ott tartja, többi könyvek háta mögött, a szobája szekrényében. És legtöbbször akkor veszi elő, mikor a plébános úr nincs otthon. Rájöttem aztán, hogy ezeket a könyveket az erdészéktől hozza s viszi vissza.

Az erdész egy hatalmas szál ember volt, és a felesége már nem fiatal, de elég szép gyermektelen asszony.

Egyszer Liza kisasszony magával vitt hozzájuk. A plébános úr nem volt éppen otthon. És Liza kisasszony az erdészéktől egy nagy csomag könyvet hozatott velem haza.

Ezek a könyvek postán érkeztek, a városi kölcsönkönyvtárból. Persze nekem semmi fogalmam sem volt róla, egyáltalán micsodás könyvek. Csak láttam, milyen mohón válogatják őket, s hogy örülnek nekik, Liza kisasszony, meg az erdészné.

Hazamentem, már nem bírtam megállni, hogy el ne kezdjem faggatni Liza kisasszonyt a könyvekről, hogy: mik vannak bennük?

- Ezek gyönyörű történetek - mondta. - Olyan történetek, amik nem igazak, de épp azért nagyon szépek. Olyan mesefélék, mint amiket te a hántókban hallottál. De ezek uraknak való mesék.

- Istenem! Minek is nem járhattam iskolába, hogy én is tudjak olvasni! - sóhajtottam el magam szívemből a kisasszonynak.

Hát ez a kedves teremtés nagyon megszánhatott bánatomért. Egy kicsikét gondolkozott, aztán így szólt:

- Édes Istenem, hiszen én megtaníthatnálak, Veronka. Esténkint ráérünk. No várj csak, majd előkeresek füzeteket, és megtanítlak írni is.

Így is történt. Attól fogva esténkint, Liza kisasszony kihozta a horgolást a konyhába, és nem röstellt elfáradni velem órákat. Sőt mikor megtudta a plébános úr, miben foglalatoskodunk, nemhogy gáncsoskodott volna érte, hanem még ő maga is kijött segíteni néha az oktatásomban. Úgyhogy két hónap sem telt bele, már csaknem folyékonyan olvastam el mindent, az iskoláskönyvből, amiből Liza kisasszony tanított.

Akkor kaptam, egyúttal bérmaajándékba is a plébános úrtól Kempis Tamás könyvét, Krisztus urunk követéséről.

Persze, minek tagadnám el, hogy ebből kevesebb leckét vettem, mint a Liza kisasszony regényeiből.

És hogyan bújtam, hogyan faltam őket! Sokszor a pirkadat talált ott. És egész nap nemcsak, hogy álmosan tettem-vettem, hanem olyan is voltam valósággal, mintha a jóisten józan napja volna valami álom körülöttem, és majd este ébredek az igazi világra, amit a regényben félben hagytam. Megesett, hogy a szemem és az eszem erőltetésétől az ájulás ejtette ki kezemből a könyvet, s reggel úgy tértem magamhoz, ruhástól, lefordulva a székről, a földön.

*

Persze, akinek semmi fogékonysága nem volt az én olvasási mániám iránt, az az én Jakabom volt. Neki ugyan lelkendezhettem az én gyönyörűséges mulatságomról. Legfeljebb zsémbeskedett, hogy inkább horgolni tanulnék meg a kisasszonytól, és kötnék neki esténként egy dohányzacskót, az olvasás helyett.

Akkor volt talán először, hogy bántott egy kicsit a faragatlansága. De azért eszem ágában sem volt, hogy felmondjuk egymásnak a viszonyunkat.

Igaz, különb legényt nem is találhattam volna a falunkban.

A plébános úrék is elnézték, hogy egy héten, két szabad estéjén ott üljön velem a konyhában vagy a filagóriában, az udvaron. De persze, ha csak ültünk és beszélgettünk volna, mint a plébános úrék hitték.

Csakhogy Jakab a sorozáson bevált katonának. Ez kevesebb baj lett volna. Hiszen örömest vártam volna rá a plébánián, míg leszolgálja az idejét.

Hanem épp a berukkolása előtt két hónappal vettem észre, hogy másállapotba jutottam tőle.

Most mit tegyünk? Meg voltunk ijedve. Tanakodtunk.

Lánynak nem olyan nagy dolog volt megesni itt a faluban. Három közül kettő nem fátyollal esküszik, hanem kendővel. De féltünk, hogyan fogják venni a plébános úrék? Megmaradhatok-e náluk, ha gyermekem lesz?

Féltünk a jóisten büntetésétől is, hogy visszaküldenénk az ajándékát, de jobban féltünk mégis a következményektől. Jól ismertük a javasasszonyt a falu túlsó végén, és elmentünk hozzá.

De a javasasszony éppen akkor érkezett haza a tömlöcből, ahová gyermekelhajtásért a csendőrök vitték el, mert egy menyecske, akinek az ura Amerikában volt, belehalt a kuruzslásába. És nem akart semmi pénzért, semmi kérésre kezelésbe venni engem.

Mondhatom, keserves vitában voltunk. Többet sírtam és átkoztam magam, mint ahány kanál levest ettem. Már csak abban bízhattunk, hogy a plébános úrék talán megbocsátják a vétkünket, és nem kergetnek el. De nem mertem, szégyelltem, hogy bevalljam nekik állapotomat. Úgyhogy Jakab úgy hagyott ott, mikor berukkolt októberben, hogy még mindig nem szóltam.

Így ért a november vége. Már kezdett megtetszeni rajtam a terhesség, s nem titkolhattam tovább. Liza kisasszony már rég észrevette búslakodásomat. Egy este aztán, mikor megint megkérdezte: nincs-e valami bajom? Akkor keserves zokogás közt bevallottam neki, mibe jutottam.

Láttam, nagyon megrémült. De jobban megsajnált. És megígérte, hacsak lehet, meglágyítja irántam a bátyja szívét is, hogy ne küldjön el botlásomért a szolgálatból.

Ha ezen az áldott teremtésen múlik, bizonyára ez is történt volna.

*

Hanem a falunkban nem volt templom még akkor, csak egy akkora, mint egy nagyobbacska ház. És mellette, külön, egy fa harangláb. És a plébános úr egész hosszú, küzdelmes életének minden célja az volt, hogy még életében egy szép hajlékot emeltessen a jóistennek. Erről ábrándozott mindig magában, erről beszélt mindig.

Sokszor a plébános úr maga is végigjártak az egész környéket adományokért, a templomra. És évek óta jártak már az egész megyében kéregető emberek a falunkból. De a költség nagyon nehezen gyarapodott rá. Azt is hallottam sokszor, hogy a plébános úr így fakad ki:

- Na nézd csak, Liza, ez az ember hetven krajcárral állít be, egyhetüs kéregetésből. Csak nem vetemedett arra, hogy kulcsot csináltasson a perselyéhez? Hogy nem retteg, hogy az én Atyám sújtó villáma üti agyon, mikor ekkora gonoszságra kész.

Ilyenekkel is halasztódott a templomunk ügye, bizony. Hanem végre, azon az őszön, mikor én ott szolgáltam még, odáig jutott a dolog, hogy a plébános úr pályázatot hirdethetett a templomépítésre. Képzelhetni, milyen boldog volt.

Csakhogy nem számított rá, hogy arra a sovány összegecskére, ami összegyűlt és ilyen istenelfelejtette faluba, nem fog jelentkezni senki a pályázatra. Pedig hát hiába kísérte figyelemmel az újságokat, nem jelentkezett senki. Most aztán ezen búsult szegény plébános úr. De nem csüggedt, és újra útnak indította a perselyeket.

Hanem ami az én sorsomra vonatkozik ebből, az volt, hogy a plébános úr nagyon félt attól, hogy a püspöki helynökség, öregségére való tekintetből, egy kisegítő káplánt küld mellé. Attól félt, hogy majd mással kell osztoznia, a templomépítés diadalában. Amellett jövedelmét is meg kellett volna feleznie a káplánnal, és ő azt a jövedelmet a templomépítés céljaira fordította. Kocsiutakra és egyebekre.

Hát isten megbocsátja ezt a vénemberes féltékenységét.

Ez döntötte el az én sorsomat. Ott hallgatóztam a kulcslyuknál, mikor Liza kisasszony közölte vele az én állapotomat. A plébános úr meg sem várta, hogy végigmondja:

- Akkor Liza, rögtön küldd el - szólt. - Rögtön! Még csak az kellene, hogy a helynökség fülébe jusson, hogy egy bukott hajadont tartok cselédemnek!

- Úgy sajnálom pedig - mondta Liza kisasszony. - Soha ilyen rendes szolgálónk nem volt. Mit gondolsz? Talán most menjen haza, de aztán visszavesszük.

Ebben maradtak. És én aztán csak még azt az éjet aludtam a plébános úrék tiszta ágyán. Másnap hazaküldtek.

Sokáig eszemben marad az a búcsúzás is. Egy dorgáló szót is alig hallottam attól a két jóságos lélektől a ballépésemért. Inkább még vigasztaltak és simogattak, mikor a zokogástól egy szót is alig tudtam kirebegni, és csak odaborultam a kezeikre.

Októberben itt már mindig hó esik. A november csikorgó tél már. A könnyeim az arcomra fagytak, ahogy hazafelé bandukoltam, a kötényemig érő hóban, a hónom alatt a Liza kisasszony utolsó ajándékával, egy viselt ruhájával és hátamon a batyummal.

Nagyon jól tudtam, mi vár rám otthon.

*

Keserves hónapjaim jöttek, az bizonyos. Előbb még valahogy csak bántak velem. Míg volt egy kis félretett pénzecském, és amíg anyám felszabdalta ruháimat kis testvéreimnek. Aztán elölről kezdődött minden régi durvaság. Persze most már tetézetten.

A kis ölbeli testvérem, még csak annyit tudott gagyogni, mikor hazajöttem, hogy: tata, meg mama. A harmadik szó, amit megtanult, az volt, hogy: szajha. És ez én voltam. Sok volna mindent elmondani.

Jakab szülei sem akartak tudni rólam. Igaz, mikor megírtam ezt Jakabnak, ő leteremtettézte levélben szüleit, és nekem azt íratta: csak várjam meg, míg visszatér, akkor minden rendben lesz.

Ez persze három hosszú évet jelentett. De vártam, tűrtem, szenvedtem. És a világra hoztam a kis fiamat.

Így ért a nyár vége. Akkor egyszerre híre jött a faluban, hogy a templomot építeni kezdik. Egy pesti mérnök vállalta el. Munkásokat keresnek, és még egyszer annyi bért fizetnek, mint az erdészet.

Hát elmentem napszámba az építkezéshez.

*

Így álltam ott, egy délelőtt, már a templom kiásott alapgödrei mellett, magam mellé téve a kőhordó talicskámat. Egyszerre csak többen kiáltják a nevemet.

- Csinos Veronka!... Veronka, menj le csak! Hívatnak az urak.

A templom egy kis emelkedésen volt épülőben, az országút mellett. Előbb éppen ott volt a mérnök, s végignézte a munkát, aztán lement a domb aljába. Most ott beszélgettek. A mérnök, akit Uborszkinak hívtak, a plébános úr és a mérnök felesége. Őt is kihozta magával a kocsiján. Az ott állt az országúton.

Szaladtam lefelé a parancsra. Kíváncsi voltam, mire kellek az uraknak. És útközben sepergettem le egy kicsit a ruhám a portól.

De éppen, mikor odaértem, akkor ért oda a falusi kőműves mesterrel, egy idegen városi ember. Ez Jantyik volt, egy városi kőműves vállalkozó, mint mindjárt megtudtam.

Most, amikor odaléptek, nem mertem zavarni őket, mert láttam, hogy a mérnökék nagyon várakozóan fordulnak Jantyik felé.

- Nos, Jantyik úr? - kérdezte legelőbb a mérnökné.

Jantyik erre kifordította a tenyereit, és azt mondta:

- Kérem szépen! Ezt nem hívják semminek. Erre az építésre csak rá lehet fizetni. Megnéztem mindent.

Erre egyszerre olyan csevetelés támadt, hogy most már éppen félrébb álltam, míg befejezik.

Jantyik egy köpcös, de nagyon széles hátú ember volt. Olyan vastag szemöldökei voltak, mintha második bajusza nőtt volna a homlokán. Úgyhogy két kicsi, ravasz szeme úgy nézett elő alóla, mintha függöny mögül leskelődnék ki.

Előbb egyszerre beszéltek mind. Aztán hagyták, hogy mondja el a plébános úr a magáét. Hát el is mondta:

- Miért ne lehetne kijőni ezzel a vállalattal? - szólott. - Hiszen a faluból minden szekeres gazdánk megígért öt fuvart havonta ingyen, az anyagszállításhoz.

- Nézze csak, főtisztelendő úr - kezdte el erre Jantyik -, én jobban ismerem ezt az ingyen fuvart. Volt már benne részem, egy helyen, ahol felvettük a számításba. Az ingyen munkásról az már nevezetes, hogy csak éppen akkor nem jön, mikor szükség van rá. Máskor mindig ott van.

És itt Jantyik elkezdte csak úgy fejből előszámlálni, hány fuvarra lesz szükség. Kimutatta a mérnöknek, hogy elfelejtette fölszámítani a napszámokat arra, amíg a tégla a lerakástól az állványokra kerül. Holott az rengeteg többlet. És így, tovább, apróra bebizonyította, hogy a mérnök csak ráfizethet a vállalatra. Még ellenvetést sem lehetett tenni neki, olyan alaposan számolt.

A mérnök nyámologva igazítgatta a cvikkerét. A mérnökné szemrehányásokat tett neki felületességéért. Jantyik és a másik kőműves röhögött. A plébános úr is már csak ennyit mondhatott:

- De hát az isten nevére kérem kegyeteket, ha nem is lesz akkora nyereségük ezen az építkezésen, gondoljanak arra, hogy az Úr áldása kipótolja majd másutt, amit ennek a szent célnak áldoznak.

És a plébános úr éppen olyan mozdulatokat tett a karjaival, mintha szószékről a jóravaló restség ellen prédikálna. De Jantyik erre hatalmasat röhögött:

- Hahhahó! Hiszen nemhogy nyerni ezen az építkezésen, főtisztelendő úr, hanem rá kell fizetni. Hát ha rá akar fizetni a mérnök úr, akkor inkább adjon alamizsnát rá, legalább nem vesztegeti itt az idejét, és megszerzi másutt a pénzt. De hát - fordult oda Uborszkinéhoz -, a nagyságáék tegyenek, amit akarnak. Én megmondtam, és én nem vagyok benn ebben az üzletben, az biztos.

- No, majd beszélünk még a dologról - szólt gondolkodva a mérnökné.

- Azt megtehetjük, nagyságos asszony - felelt Jantyik.

És erre már csak nézegettek, hmgettek. Gondoltam: már csak odaléphetek.

Hát képzelje el, azért hívattak, mert a mérnökék cselédet kerestek, és a plébános úr engem ajánlott nekik. Ezt tudtam meg mindjárt.

De amint megértettem, egyszerre elkezdett forogni a hegy előttem. Éreztem, hogy az izzadság hidegen csepeg a hónom alul. Majd elájultam.

Hogy én, ebből a nyomorúságból kikecmeregjek egyszer! És hozzá a városba visznek. Ami olyan volt előttem, mint mikor a hegyoldalról az aranyos felhőket néztem esténként, hogy azokra jutok.

Mintha nem is én lettem volna, aki hallja, hogy a plébános úr rólam mondja:

- Hát én bízom benne, hogy meg lesznek vele elégedve. Ha azt tetszik mondani, hogy a városbeli lányok megbízhatatlanok és kitanultak, ez egyszerű és szerény lány. Amellett szakácsnénak is jó, és mindenre használható. Dolgos és szófogadó. Meg lehet bocsátani a botlását. A kedvese katona, és ha hazajön, megesküsznek. És hogy kicsije van, csak hűségesebb lesz a házhoz, mert annak gyűjt, nem léhaságokon jár az esze.

Így dicsért a plébános úr, mintha csak jóvá akarta volna tenni, hogy elküldött magától. Én pedig lárvát szerettem volna, hogy ne lássam piszkos rongyaimat, ahogy néztek közben.

Egy negyedóra múlva már a futástól elfulladva akadoztam el otthon anyámnak szerencsémet. És közben már szedtem össze a holmimat:

- Most visznek le kocsin! - lelkendeztem. - Csak vigyázzanak az istenért a kis Gyurikámra. Három forintot minden hónapban hazaküldhetek neki. És kijöhetek a mérnök úrral minden héten, kocsin, amíg építenek.

Összecsókoltam a kisfiamat. De összecsókoltam anyámat és testvéreimet is. Az öröm jóvá tesz mindenkit. Már elfeledtem minden rosszat nekik, és sírtam, mikor elbúcsúztam tőlük.

A mérnökék már a kocsin vártak. Egy-kettő felkapaszkodtam motyómmal a kocsis mellé a bakra. De inkább azt hittem, fellegre ülök és röpülök, mint az angyalok, mikor a kocsis a lovak közé csapott s: gyűte!

A mérnökék alig kérdeztek tőlem valamit. Látszott, hogy egészen bele vannak bonyolódva az építkezés ügyébe. És egész úton azt tárgyalták Jantyikkal.

Észrevettem mindjárt, hogy a mérnök afféle nyámnyila ember. A nyál össze van mindig gyűlve a szája szélén, mint a zabolásoknak. És mikor szólnak hozzá, előbb bámul s aztán is úgy felel, mintha most mászott volna ki valami gödörből. Láttam, hogy felesége uralkodik rajta egészen.

Uborszkiné kicsike, szikár, de nagyon szép és nagyon eleven asszony volt. Férje helyett ő tárgyalt most is Jantyikkal. Megértettem, hogy bele akarná őt is vonni a vállalkozásba. De Jantyik, bárha úgy viselkedett előtte, mint valami alázatos kuvasz, csak épp a vállalatba nem hagyta magát semmi rábeszéléssel beleuszíttatni.

Persze én mindezt csak úgy akaratlan szedtem a fülem mögé. Különben dehogy mertem volna bírálgatni a gazdáimat akkor.

Higgye el, valósággal mint a szerelmes, úgy néztem őket. Úgy tetszett, mintha egy fürt fehér akácvirágot csókoltam volna meg, mikor a mérnökné kezére hajoltam.

De szerelmesen pillantottam még a mérnök seszínű hajára is. Mintha abban a csodálatos káprázatban lennének mind előttem, amiben a várost láttam.

- No jó, hát mit tegyünk, mondja, Jantyik úr, ha már belementünk ebbe a vállalatba? - hallottam a mérnöknét.

- Hát hagyják futni ezt a vén papot a bánatpénzzel, míg jobban bele nem buktak - felelte Jantyik.

- Istenem! - mondta a mérnökné. - Hát nincs más segítség? Maga tapasztaltabb ember a férjemnél. Legalább adjon valami tanácsot, hogy ússzuk meg ezt a dolgot?

- Hát ha csak köpenyeg téglából nem építenek, és a fundamentumon nem spórolnak egy néhány centit - szólt Jantyik.

- Na látod! - mondta a mérnökné élénken a férjének. De mielőtt Uborszki kitátotta volna a száját, Jantyik már beleszólt:

- No igen! - röhögött. - Csak akkor nem is hallgatnék végig abban a templomban egy litániát, ha egy kis szél van. Pláne, ha mint hallom, harangok jőnek a toronyba.

Ez a párbeszéd valahogy megragadt az emlékemben. De mondom, akkor voltaképp alig volt értelme előttem, hogy rosszban vagy jóban járnak. Mert olyan áhítattal néztem rájuk, mint a szentképekre.

*

A mérnökék háza egy szép, nagy, sokablakos ház volt, a városnak egy külsőbb negyedében. Az előkelő negyedben.

Csupa villák voltak az egész utcában, elöl, hátul kerttel, s a gyalogjáró mellett vadgesztenyefa sor.

A ház, a mérnök szüleié, az öreg Uborszkiéké volt. Az öreg Uborszki főbírója volt a városnak, de nyugalomba vonult. Egy csöndes, komoly, nagyon jó úr volt. Az öreg Uborszkiné nagyot hallott, s neki már volt egy-más kifogásolni való tulajdonsága. Ők ketten lakták a háznak egyik felét.

A ház másik, nagyobb fele a fiatal mérnökéké és a mérnökné hozzátartozóié volt. Ezek nemrég költöztek le Pestről. Özvegy Szitányiné és a húga, Eveline, vagy Vila, ahogy hívták. Az öreg Szitányinénak is valami nagyobb hivatalnok volt a férje, s nyugbéréből élt. Nem is látszott nagyon korosnak még. Vila nem lehetett több harminc évesnél. Elvált asszony volt. Szép barna, kissé elhízott, nagyon kedves, szelíd nő volt.

Volt már egy cseléd a háznál, egy fiatal fruska. Ágnesnek, Borsi Ágnesnek hívták. Nem volt még tizenhat éves, és olyan nyurga volt, mint egy fiú. A mellei meg se tetszettek a bujkája alatt. Úgy nézett ki éppen, mint a szentképen Jairus lánya. Nagy, kék szemei voltak, és valami fájdalmas volt a nézésében és a hangjában. De ez nagyon jól állt neki, hogy az embernek szinte mindjárt az jött, hogy cirógassa és kényeztesse.

Őt és az öreg Uborszkinét találtam a konyhában, ahová a mérnökné bevitt, de mindjárt ott is hagyott velük. Én mondhatom, szinte megijedtem a tekintetüktől, olyan vizsgálódó és bizalmatlan volt. Ők ketten mutattak meg mindent nekem, az ágyamat, a motyómnak helyet. De alig kérdeztek és mindig összenéztek, minden velem váltott szó után.

Ágnes kivitt az udvarra is. Tele volt virágágyásokkal, és egy nagy vadszőlős lugas volt egyik sarkában. Előtte pedig tuja bokrok és egy nagy fenyőfa.

Volt még gazdasági udvar is, disznóknak, majorságnak. És hátul nagy gyümölcsöskert.

Ez volt az új hely, ahová jutottam.

*

Persze az első este egyébben sem telt el, mint kérdezősködésekből.

Amit legelőbb megtudtam Ágnestől, az volt, hogy az öreg nagyságáék és a pesti nagyságáék nem valami jóban vannak. És én a pesti nagyságáék cselédje vagyok.

De amiről legtöbbet beszélt Ágnes, olyan volt, amire nem is voltam nagyon kíváncsi, Jantyikról. Láttam, valamiféle nagy büszkesége, hogy Jantyik neki keresztapja.

- Kereszttata - így nevezte - itt lakik a másik telken. Tudhatja bizony, hogy százszor jobban bírja magát a mi gazdáinknál, hiába ők urak, kereszttata pedig valaha ácslegény volt, és a faluból jött. De most városi építőmester. Minden városi munka az ő kezén van. Az én apám is nála dolgozik. Az én apám is ácsmester. De a mérnök úr is csak a kereszttatám jóvoltából lesz valami itten.

Nem tudtam, mi hasznát veszem ennek. De meghallgattam, hogy itt Jantyik nagyon bennfentes hatalmasság a háznál. És hát, azon gondolkoztam inkább, hogy meglegyek a két családdal egyenlő békességben.

Másnap aztán mindjárt furcsa dolognak voltam tanúja.

Kitakarítottunk, bevásárolni voltunk. De a konyhában csak az öreg Uborszkiné volt velünk mindenütt.

A pesti nagyságáék be sem néztek a konyhára. Délelőtt künn jártak a városban, és csak ebédre jöttek haza. Ebéd után meg lefeküdtek és olvastak. Míg az öreg Uborszkiné, alig kelt fel az ebédtől, már benn volt a konyhában, hogy lekvárt főzzünk és üvegekbe rakjuk.

Közben feltettük az uzsonnát is, a háziakon kívül még két vendégre. Egy úriasszony és egy fiatalember vendég volt. És ott terítettünk a verandán.

Láttam már, hogy az öreg Uborszkiné egy kicsit zsémbes és akadékos természetű. De igyekeztem kedvére járni, ahogy tudtam. Ágnes inkább visszaszólt neki. Persze ő nem volt jövevény, mint én.

Hanem, mikor felhordjuk az uzsonnát, és én az öreg Uborszkinénak is számolok kávéscsészét, így szól:

- Hagyja csak az enyémet itt. Megiszom én itt a konyhában. Így is csak olyan vagyok a házamban, mint maguk. Ők tehetik. Pesten az a szokás, hogy pirosítós tégelyekből és pacsulis üvegekből csinálnak az asszonyok spájzot.

Igazán megsajnáltam szegény öreg úriasszonyt, hogy ilyen cselédsorban tartják a háznál. De mikor Ágnesre néztem, ő csak elrántotta rá nekem egy kicsit a száját.

Hát uzsonna után, a pesti nagyságáék lejőnek a vendégekkel az udvarra. Sétálnak a virág-gruppok közt, nézik az őszi rózsákat.

Erre az öreg Uborszkiné, azonmód, ahogy a konyhában volt, a kezei, a kötője csupa lekvár, lefut a konyhából a hátsó udvarra, hogy valami kergeti a tyúkokat. De látom a konyhaajtóból, hogy nem is néz a vendégek felé.

Csakhogy vissza már akkor jött, mikor Vila éppen arra fordult a vendég fiatalemberrel. És a fiatalember odaszalad a öreg Uborszkinéhoz:

- Csókolom a kezét, kedves nénike.

De az öreg Uborszkiné eltartja tőle lekváros kezeit:

- Jónapot, jónapot. Nem szabad. Látja, csupa maszat vagyok.

Erre a pesti nagyságáék, akik már ott álltak, látom, mintha dühösen nézegetnének egymásra, és most azt mondja a mérnökné:

- Dehát kedves mama, az istenért, hisz elvégzi már a dolgot az új szakácsné. Miért nem jön uzsonnálni velünk?

- Dolgom van nekem, fiam - mondja a vénasszony. - Valakinek csak kell törődni a konyhával is. Hagyjatok csak engem. Jó nekem így is. A munkát szoktam én meg világéletemben. Nektek más.

Láthattam jól, hogy a pesti nagyságáék rémítően restellik az öregasszonyt a vendégek előtt. És minden szava csupa szemrehányás nekik. A szemüket forgatják egymásra, és a színüket váltják.

Mondom Ágnesnek, aki odajött most hozzám:

- Nézze csak, hogy van itt ez a szegény öregasszony. És látom, maga is csak félvállról veszi.

Erre Ágnes, ahogy visszahúzódunk a konyhába, elkezdi:

- Szegény! Majd még meglássa maga is, hogy kell ezt a vén hárpiát sajnálni. Azt hiszi, nem akartak neki segíteni a házvezetésben a pesti nagyságáék, mikor lejöttek? Akkor mindig azon siránkozott, hogy beleavatkoznak az ő teendőjébe, és új rendet akarnak már a konyhában is. Nahát erre a pesti nagyságáék nem jőnek többé a konyha felé sem. Erre most meg azon sír az öreg nagysága, hogy ő csak cseléd, és minden gond az ő nyakán van. Szeretném látni azt az embert, aki az öreg nagyságának a kedvére tesz, hogy ne keseregjen és ne zúgolódjék. Ha a pesti nagyságáék arra kérik, hogy süssünk egy kis tésztát a vendégeknek, akkor kétségbe van esve, hogy a sok zsír! És a sok cukor! Nahát erre a pesti nagyságáék hozatnak a cukrászdából. Akkor meg az a baj, hogy pazarlás van, megcsinálja ő itthon fele áron. De közben mindazon nyög, hogy egy egész hadsereg számára csak ő főzzön, mint egy markotányosné. Most aztán azért hozták magát a pesti nagyságáék, segítségnek. De, hogy beszélt maga ellen! És még hogy fog! Majd megismeri még. Kihozná ez a vén szipirtyó az angyalokat is a béketűrésből. Csak valaki törődne vele.

*

Így volt körülbelül. De rámnézve Ágnes rosszul jósolt. Ő különben tudta, hogy a háznál csak a fiatal mérnöknének az akarata szent. És azért nem hederített rá az öreg nagyságára.

Hanem én, aki jövevény voltam, hát szerettem volna, ha mindenkivel megszerettetem magam. Azontúl is, hogy ismertem az öreg nagysága helyzetét a háznál, én szófogadó és kedves voltam hozzá. Még hízelkedtem is egy kicsit neki.

Így aztán pár nap alatt nemhogy áskálódott volna ellenem, de velem lett a legjobb barátságban. Már tudtam, hogy akkor érzi jól magát, ha leülhet kávéjával a konyhában, és zsörtölődhet és kesereghet a pesti nagyságáékra. Láttam, hogy szinte az a boldogsága, ha el lehet keseredve, és mindenkit bosszanthat a siránkozásával.

Egy hét múlva tudtam tőle az egész család állapotát, tíz évre azelőttről.

Persze ez kissé megriasztotta előttem azt a nagy bámulatot, amivel az úri életet néztem.

*

Úgy volt, hogy az öreg Uborszkiéknak egyetlen fiuk, a szemefényük, a reményük volt a mérnök. De talán azért is lett olyan tutyimutyi, mert úgy vigyáztak rá. Az öregasszony mesélte nekem, hogy a mérnök úr a hatodik gimnáziumban még előtte, térdelve imádkozott az ágyban.

Hanem Pesten, az egyetemen már nem vigyázhattak így rá. Ott került oda szobaúrnak Szitányiékhoz, és beleszeretett a házikisasszonyba.

Szitányiéknak egy garas vagyonuk nem volt. És az öreg Uborszkiék, akik egy hercegnőt is keveslettek volna a fiuk feleségének, kétségbe voltak esve. Ők úgy mondták, hogy a Szitányiék befonták a fiukat. De elfelejtették, hogy épp ők puhították meg annyira, hogy aztán másoknak is könnyen hatalmába essék.

Hiába volt azonban minden kérésük és rábeszélésük. A mérnök, ahogy tanulmányait elvégezte, inkább beállott egy építész mellé Pesten alkalmazottnak, csakhogy elvehesse feleségét.

Az öreg Uborszkiék erre tudni sem akartak róla többet. Így voltak haragban vagy egy évig.

Hanem Jantyik, szomszéd létére akkor is bejáratos volt a házhoz. És Jantyikot, mint városi építőmestert, minden a városi mérnökhöz húzta. A városi mérnök pedig öreg volt és nyugalomba akart vonulni. Így került szóba, hogy a fiatal Uborszkit meg lehetne választatni városi mérnöknek.

Jantyik aztán, egy anyagvásárló utazásakor, meglátogatta Pesten a fiatal Uborszkiékat. Ő közvetítette a békét.

Szitányiék nemcsak hogy kapva-kaptak a terven, hogy a fiatal Uborszki városi mérnök lehet, de egy-két levélváltás után le is költöztek mindenestől Pestről, az öreg Uborszkiékhoz.

A fiatal Uborszki építési irodát nyitott, addig is, amíg a városi mérnökséghez juthat.

Abban igaza volt az öreg Uborszkinénak, hogy Szitányiék meglehetősen nagyravágyó és úrhatnám népség voltak. Mindjárt azon kezdték, hogy nyílt házat visznek, ismeretségeket és összeköttetéseket keresnek, és így lendítik fel az irodát, és készítik elő a városi mérnökválasztásnak ügyét.

Az öreg Uborszkiék azonban másfajta, aggodalmas emberek voltak, és elejétől fogva elleneztek minden farsangolást és kockáztatást. Pénz persze az iroda megnyitásához is alig volt. Az öreg Uborszkiéknak kellett kölcsönt venni a házukra. És aztán a dolgok minden fordulata az öregeknek adott igazat. Az iroda, minden vendégeskedés mellett, semmiképp sem ment. A legfőbb oka ennek az volt, hogy a fiatal Uborszkinak nem volt valami okos ember híre a városban.

Eleinte Jantyik hozott egy-két apróbb megbízást az irodának. Saját vállalataitól terveket, rajzokat, amiket amúgy is a városi mérnök irodájában kellett volna elkészíttetnie. De aztán mihamar belátta, hogy a fiatal mérnök a diplomájával kevesebbet konyít a mesterségéhez, mint ő maga. Beszüntette hát az irodával az üzleti érintkezést.

Ez a Jantyik úgy jött be a falujából ácslegénynek. És elvette a városi építőmester vén özvegyét. Így jutott az örökébe.

A vénasszonyt aztán eltemette. De nem sietett utána megházasodni. Élte világát. Mulatott, kártyázott, asszonyokat tartott ki. De a mesterségében nagyon ügyes ember volt. Vállalt, épített, adott-vett egyre. Hét háza volt már, de úgy látszott, nem áll meg a fél városnál.

Emellett azonban most is úgy járt csizmában pörge kalappal, makra pipával.

Róla legtöbbet Ágnestől hallottam. Azt is tudtam már, hogy Ágnes szüleivel együtt arra számít, hogy Jantyik kiházasítja.

Az Ágnes apja különös egy ember volt. Szent-pallérnak csúfolták. Mindig ott volt a templomban minden ájtatosságon, és egyszer nagypénteken a koplalástól el is ájult a Krisztus-koporsójánál. Beszélték, hogy a felesége úgy vitte néha haza a templomból, mint más korhely emberekért a kocsmába megy a feleségük.

Hallottam is, hogy apja félti tőlem Ágnest, mikor megtudta, hogy megesett lány vagyok. Különben láthattam, hogy Ágnes is mindig bizalmatlan volt hozzám eleinte.

*

Pedig mondhatom, soha szentebb nem voltam, mint épp akkoriban sokáig.

Jakab volt az egyetlen férfi, akire gondoltam. És eszemben csak a kisfiam járt. Kétszer látogathattam meg csak a faluban a mérnök kocsiján. Mert az első havas esővel beszűnt a templomépítés.

Szüleimtől elvittem a kisfiamat, mert szörnyű állapotban leltem náluk. Igen csúf jelenet volt miatta anyámmal. Vissza is ütöttem, mikor megütött. De ezért egész életemen át fog furdalni a lelkiismeret.

Jakab írt közben az ő szüleinek, és azok vették magukhoz a kisfiamat. Ott jó helyen volt.

Én pedig inkább kétszer is kifordítottam és toldoztam-foldoztam ruháimat, hogy a kisfiamra fordíthassam minden pénzemet. Még kimenőimet sem vettem igénybe, hogy táncba, vagy sétálgatni menjek vasárnap délutánonként, mint más cselédtársaim.

Olvasgattam szabad időmben. A ház padlásán, egy egész láda poros könyvet és összekötött füzeteket fedeztem fel egy nagymosáskor. És attól fogva éppúgy töltöttem fél éjszakákat olvasással, mint a plébánián.

A gazdáim szívesen elnézték, még meg is dicsértek miatta. Ágnes zúgolódott eleinte, hogy égetem a lámpát és nem hagyom aludni. De aztán ugyanaz történt köztünk is, mint Liza kisasszonnyal. Ágnes is kedvet kapott tőlem a regényekre. És nemsokára már versenyt bújtuk őket és tárgyaltunk róluk.

Ez is hozott közelebb aztán egymáshoz. És csaknem ebben telt el az egész telem az Uborszki házban. De úgy hiszem, nagyon meg voltam elégedve sorsommal.

*

Tavasz felé járt már, mikor elkezdett motozni bennem másfajta érzések is. Az, aminek aztán oly sok szenvedést köszönhettem, bár nem tagadhatom, gyönyörűséget is.

Kiteltem és úgy tetszett nekem, elég csinos is vagyok. És már mind többet sóhajtoztam Jakab után. De más még alig jutott eszembe.

Ha visszagondolok, tulajdonképpen magamnak sem tudom elég okát adni, mi tartott vissza eleinte ettől. Hiszen én nem hoztam magammal olyan szigorú fogalmakat a falumban arról, hogy egy asszonyhoz egy férfi hozzáférhet. De valami vadócság volt bennem, a városi férfiaktól. És talán újabb balesettől is féltem. Azért, nevetve, vagy morcosan, de elutasítottam minden férfi tolakodást magamtól.

De akkor már megesett velem, hogyha a fűszeressegéd meglapogatott, szívdobogva és szédelegve jöttem ki a boltból.

Ágnessel sokszor tárgyaltunk ilyenekről. De inkább ő érdeklődött és legtöbbet arról, hogy igaz-e, hogy olyan szörnyen fáj, mikor először hagyjuk oda magunkat férfinak.

- Dehogyis! - mondtam neki. Persze, hisz én olyan koromban, mint Ágnes, már el is felejtettem az idejét. Igazán a gyermekjátékok közé számíthattam a magam esetét. És kacagtam rajta.

- Na, azért nem kacagás - mondta. - És legyen nyugodt, nem azért kérdem. Isten őrizzen, ha nekem megtudnák otthon. Az én apám meg is ölne. És aztán gyermekem legyen, így, mint magának.

Erre aztán, ha nevettem is még, magamban, nagyon igazat adtam az aggodalmainak. Visszagondolhattam a saját keserves napjaimra.

De, mint mondják, az ördög már nem aludt bennem. Istenem! Hiszen fiatal voltam. A homlokom tele volt pörsenéssel. Sokszor hánykódtam éjszaka. És higgye meg, olyan kívánkozások látogattak meg, amikről addig sohsem tudtam.

Én tudom, hogy nem lehettem erősebb a véremnél. A faluban úgy hallottam erről: hiába minden, aki rossz vérű! Azt hiszem, ez az igaz!

Jantyik elég sűrűn átlátogatott hozzánk.

De nekem sokszor feltűnt, mintha nem az úrék kedvéért jőne át. Vettem sokszor észre, de természetesnek találtam, hogy parasztos tempóival, pipájával nem jól érzi magát az úri hölgyek közt.

Pedig a pesti nagyságáim erővel nyomták a szájába a pipát a szalonban is. Talán még ők is rátömtek volna, csakhogy ne feszélyezze magát Jantyik. Mert, ha az iroda vállalataiba nem is bírták beugratni, azért Jantyik nagy tekintély volt a városi képviselőtestületben, a mérnökválasztáshoz.

De Jantyik, ahányszor jött, mindig benézett hozzánk is a konyhába. Sőt mintha legszívesebben akkor állított volna be, mikor megszimatolta, hogy az urak nincsenek itthon.

Ágnes mondta is nemegyszer, hogy inkább őérette jár a házhoz. És én el is hittem, hogy özvegy, gyermektelen ember létére úgy szeretheti a keresztlányát.

Láthattam, milyen szívesen telepszik le a konyhában, és beszélget el Ágnessel. De engem, mintha nem nagyon szívlelt volna. Ha tehettem, ott is hagytam őket magukra.

*

Egy nap levelet kapok Jakabtól.

Épp egy február végi nap volt. Nagyon szép, meleg nap. A somfa a kertben már sárga volt. Az ablakot törültem, és néztem ki a kertre, és hallgattam a sárgarigót, mikor a levelet kaptam.

De amint feltépem a borítékot, egy fényképet húzok ki belőle. Jakab csődörös huszár volt, és a mellképét látom.

Egyszerre úgy elkezdett reszketni a szívemben a vágy utána, hogy a törlőruha kiesett a kezemből, és állni sem bírtam tovább a lábamon. Jött, hogy behunyjam a szemem, és feküdjek le a díványra és sírjam ki magam. El is sírtam magam.

Délelőtt persze megmutattam a képet Ágnesnek. Jól láttam rajta, hogy nagyon meglepi és alig tudja titkolni az irigységét, hogy ilyen takaros huszár a kedvesem.

- Elég szép ember! Csak aztán el is vegye magát - ennyit mondott rá.

Hanem, aznap este, a gazdáim elmentek hazulról, és az öreg Uborszkiné is elvonult, a ház túlsó felébe, a öregével.

Erre beköszön hozzánk Jantyik.

Nem volt kedvem, hogy a kelletlen pillantásait nézegessem. A szobák üresek voltak. Bementem a nappaliba. Örültem, hogy egyedül lehetek a sötétben, lefekhetek a díványra és Jakabra gondolhatok.

De akárhogy el voltam ott merülve, s nyögtem, mint a betegek a sóvárgástól, egyre furcsa hangok jöttek hozzám a konyhából.

Beszélgetés közben nem mondja valaki izgatottan: megmondom anyámnak, ha nem hagy! És nem lökdösik az asztalt.

Mikor meghallottam, hogy Jantyik elment, kimentem. Mi a csoda? Jól láttam az Ágnes arcán, hogy csupa piros. De nem szóltam.

Az ágyunk úgy volt egymás felett a konyha végében. Ismeri talán az ilyen ágyakat. Ágnes aludt az alsó ágyban, én a felsőben.

Elkezdtem vetkőzni és lefeküdtem. De már láttam, hogy nem tudok elaludni. Elővettem egy könyvet, hogy elálmosítsam magam az olvasással. De nem értettem, mit olvasok. Jakabon járt minden gondolatom.

Már Ágnes is lefeküdt, és ő is a könyvét vette. De amint egyszer lenéztem rá, láttam, hogy az ő könyve is ott van a paplanján.

- Nincs kedvem olvasni - szólt.

- Nekem sem - mondom.

- A szeretőjére gondol. Szeretné, ha itt lenne - mondja Ágnes.

- Hát azt hiszi, maga másképp volna! - sóhajtottam. És visszavetettem magam a párnára. De egyszerre úgy rám jött a bánat, hogy azt hittem, sírva fakadok.

Úgy tetszett, Ágnes elkezd kacagni magában rajtam, lenn az ágyában. Úgy?... Áthajoltam megint az ágy fáján le hozzá:

- Maga kacag rajtam? - mondtam. - Hát én nem tagadhatom, hogy van szeretőm, mert ott sír a bölcsőben már a puszi. De nekem úgy tetszett az előbb, hogy maguk is nagyon furcsán beszélgettek itt a keresztapjával.

Vettem észre erre, hogy elveresedett és hebeg. Elkezdtem faggatni. Addig-addig, míg egyszer feltartja a mutatóujját, és így szól:

Hát így görbüljön meg, hogy nem szól senkinek? - És azzal aztán bevallotta: - Hát igaz, jár utánam. Nem hagy békén. Nem tudok szabadulni tőle.

- Ejha! Na lássa, sejtettem - mondtam. - De ilyen vén kandúr, egy ilyen gyermek után, mint maga. Hát mióta?

- Hát várjon, hogy beszéljem el. Azóta jár már, hogy idejöttem egy éve. Ő is ajánlott az uraknak.

- Na beszélje csak - hajoltam le hozzá kíváncsian.

Ő is felkönyökölt és elkezdte mesélni:

- Akkor még otthon voltam. Hát ő, mint keresztapám, azelőtt is ölbe vett s cukrot hozott nekem, míg kisebb voltam... Hanem, most egy éve, itt volt egy építkezésük a város végén. És én odajártam ki tatukának az ebéddel. Nyáron volt. A falak már álltak, és tatukáék és kész voltak a gerendázattal. Éppen illesztették fel. Persze kereszttata is mindig ott volt velük... Hát akkor délben, mikor megebédelnek tatukáék, ők lefeküdtek mind az épület alá aludni az árnyékba, a kolompolásig. Én pedig felmentem megnézni a házat belülről... Egyszerre csak odajön kereszttata... Én már előbb is láttam, hogy nézeget mindig, és mikor megölel, hát az ujjaival mindig itt tapogatja a mellemet... Hát ott is, hogy látom, egyedül vagyok vele, jobb szerettem volna elmenni magamnak. De ő odajön és simogat, és azt mondja: üljünk le egy kicsit. Azzal le is ül egy alacsony meszelőbakra, és engem odahúz a térde közé, és ráültet a térdére. Hát nem mertem, hogy ellenkedjek vele, hiszen máskor is tett így tatuka előtt... De egyszerre csak, elkezdi azon nekem: hiszen már nem is vagyok olyan kislány. Idestova férjhez kell adjon. És kacag és tapogat, hogy: na hiszen, már a legények van mit fogjanak rajtam... Én persze nem is tudok ilyenekre mit felelni, csak hebegek, hogy: dehogy és nem. És akarom elhúzni magam tőle... De ő kezd csókolni. Úgy szúr a szakálla, és a szememet is majd kiszúrja a bajuszával. Hát most már kértem, hagyjon el, fel kell költsem tatukát... Na, na, csak ne féljek. Hiszen ő kolompol. Örüljek, hogy pihenhet tatuka. Mennél tovább maradok vele, annál többet pihenhetnek... És szorongat tovább. És mind jobban és jobban. De akárhogy meg voltam ijedve, hát se kiáltani nem mertem, se nagyon huzalkodni, a keresztapámmal. Csak már akkor feszítettem a melléhez a kezemet, és elkezdtem elvackalódni tőle, ahogy bírtam, mikor éreztem, hogy a szoknyám alá nyúl, be a combom közé... De ő fog és csitít, és sugdossa a fülembe, hogy ne féljek, nem lesz semmi bajom, ő fog majd jól férjhez adni... És már le is dűtött volna ott a földre... Csak akkor már én is visítottam. Megkaptam az orrát is, és kifacsartam és belecsikartam a kezefejébe is. És ahogy valahogy kiszabadultam, elkezdtem keservesen sírni... Erre persze megijedt és csitított. Rögtön megígérte, hogy vesz egy pár fülbevalót, csak ne szóljak semmit tatukának. Itt van, ez a fülemben, lássa, meg is vette mindjárt aznap nekem... De aztán csak nem ebben múlt. Mert azóta is, ahol csak érhet, rögtön elölről kezdi velem. És megesküdött nekem, hogy pénzt tesz le a takarékba nekem. És ruhát vesz, meg gyűrűt. Amit akarok. Csak hagyjam magam neki. És hallgassak. De én nem merek. Mit gondol?

Én, ott, felette, a másik ágyban, nem is tudom elmondani... hogy ért ez engem, már ahogy Ágnes elkezdte. Én is, tele-tele kívánkozással. És ahogy ez a kislány suttog fel nekem. Szinte láttam a Jantyik veres képét és sunyi szemeit, hogy lobognak erre a kis gyenge testre, mint a farkasé...

Úgy éreztem, mintha egyszerre valósággal a Jantyik erőszakos vágyára válna bennem az én saját sóvárgásom. Majdnem nekem is az jött, hogy magam alá gyűrjem ezt a gyermeket.

De valahogy jobban elcsodálkoztatott magamba, mikor most végül Ágnes ezt teszi hozzá:

- Nahát persze tatukáéknak nem szóltam. Csak most magának mondtam el először ezt. Mert mi? Az semmi, hogy elengedem, hogy kaparásszon egyszer-egyszer rajtam. Legalább kapok tőle mindig ezt-azt. Csak sokszor már nagyon gyalázatos.

Itt elkacagta magát. És én is vele kacagtam. De belül, magamban úgy éreztem, mintha olvadnék, mint a gyertya a tűzben.

- Hát maga mit tenne? - komolyodott el újra Ágnes. - Mit mond?

- Hát azt maga tudja, mint akar - feleltem.

- Én attól félek, bajom lesz abból.

- Ugyan-ugyan! - mondtam. - Hacsak attól fél! Nem olyan talán mint egy hólyag, hogy megpattanjon, ha megszúrják. - És kacagtam.

- Igen, maga erős, nagy lány. De én félek. Azt sem tudom, hogy megy. Csak hagyjam magam neki így. Nézze, még attól is csupa kék folt vagyok, ahol megfog.

Előbb úgy dőlt rá a párnára, ahogy megadná magát. És most hozzá felhúzta ingét melléről és combjairól előttem, hogy lássam a Jantyik keze helyét rajta.

Nem tudom, mi lett velem. Egyszerre felnyúltam és megkaptam a karját:

- Hát jöjjön, megmutatom, ha akarja. Jöjjön, hancúrozzunk itten.

Kacagva húztam lefelé, és ő is nevetett, de mind a kettőnknek olyan volt a szemünk, mint a parázs.

Magamhoz rántottam, és a lábai közé feküdtem, mint a férfiak. Így szorongattam magamhoz, valami olyan visszás, kínzó vágyban, hogy sikoltanom jött, és hogy fojtogassam és beleharapjak gyenge, friss nyakába. Ő is egészen elalélt öleléseim alatt.

Így aludtunk el, mint a szerelmesek. Mikor valami tájt hajnal felé felébredtem, az Ágnes karja még a nyakamon volt, és a feje az enyém mellé hajtva.

Röstelkedtem magamon, és csendesen visszamásztam ágyamba.

*

Másnap napközben nem hoztuk elő a dolgot. De egymás szemén láttuk, hogy a tegnapi játékra gondolunk. És este, miután előbb mind a ketten saját ágyunkba feküdtünk, megint csak elkezdtük az izgató beszélgetésen. És végül a hajnal megint ott talált az Ágnes ágyában. De ezúttal már vissza sem másztam.

Jó ürügyünk volt, hogy együtt aludjunk, hogy az öreg Uborszkiné épp aznap tiltotta meg, hogy este égessük a tüzet a konyhában, és még hidegek jártak.

Attól fogva úgy voltunk együtt Ágnessel, mint a szerelmesek. Nem tudtunk róla senkitől, hogy ezt véteknek tekintsük. Hancozásnak hívtuk. És legfeljebb egy kis bűntudat volt bennünk miatta. De nem több, mint ahogy két embernek valami csintalan titka van.

Napközben is összelökdösödtünk, vihogtunk és fogdostuk egymást. Ha magunkra hagyott az öreg Uborszkiné, Ágnes a nyakamba ugrott és szájon csókolt. Én pedig az ölembe kaptam, ledöntöttem keresztbe az ágyra, felemeltem a ruháját, és ott dögönyöztem.

*

Így ért el a tavasz.

De ezek az idétlen szerelmeskedések Ágnessel nem hogy lohasztották volna sóvárgásomat, de csak jobban fölcsigázták az igazira, a férfire. Néha, mikor tükörben néztem magam, olyan volt a pillantásom, mint a lázbetegeké. A szemem alá volt árkolva, a testem forró volt, és a kezeim mindig izzadtak.

De a férfiaktól most is visszatartott valami. Talán éreztem, hogy ha elkezdem az elsőn, akkor nem állok meg többé.

Volt egy nagy diák az utcánkban. Egy szeglet ház volt a szüleié. Tudtam, hogy Kipkának hívják.

Nagy, erős fiú volt. A nyolcadik gimnáziumba járt. A bajusza már jól kiserkedt, és olyan nyugodt tartással és lépésekkel járt, mint egy öreg úr.

Nem tagadhatom, legelőszörre megtetszett nekem, ahogy láttam. És észrevettem, ő is megnézeget. De én legtöbbet az öreg Uborszkinéval mentem ki bevásárolni. Máshová inkább Ágnest küldték, egyedül, mint városi lányt.

Egyszer azonban egy kerékkosár málészemet hoztam kölcsönbe haza, egyik házból, az utca végéről. Nagyon nehéz volt.

Ez úgy április végén lehetett már. Estefelé volt és borús idő. Nem járt senki az utcán.

Épp a Kipkáék háza előtt, nem bírtam a kosarat. Letettem a járdára, és a karomat tapogattam.

Egyszer csak Kipka jött ki a kapun.

Mondom, ha talán tetszett is nekem, de ha afféle enyelgésen kezdi velem, mint a boltossegéd, biztosan veszem a kosarat és otthagyom. De egyszerűen így szólt:

- Mi az kedves, nehéz a kosár? Na várjon, hadd segítsek.

És már meg is fogta a kosár egyik fülét. Nevettem és szabadkoztam, hogy egy úrfi segítsen nekem.

- Na, fogja csak, vigyük - mondta ő egész komolyan. És fel is vettük.

Útközben aztán beszélgetni kezdett velem.

- Magát sohasem lehet látni egyedül. Pedig már itt van régen, látom. És rég meg akartam szólítani.

- Minek akart volna az úrfi? - kérdeztem.

- Na-na, csak ne adja a bankot - mondta rá. - Nem vágnék be magának?

- Nincs szükségem arra - ráztam a fejemet.

- Ajjaj, nem úgy néz ki maga, mintha korpával volna kitömve ilyen begyesre.

Valami olyan biztosság és egyszerűség volt benne, hogy valahogy nem is jött nekem, hogy mórikázzak neki, mint más férfiaknak. Mikor letettük egy percre a kosarat, a kapunk előtt, egy kicsit közelebb hajolt hozzám:

- Mondja, nem lehet valahogy beférkőzni magukhoz.

Erre nem is jutott eszembe más tiltakozás, minthogy elsoroljam, hogy ketten vagyunk a konyhában, és nem szabadulhatok. Aztán az úrék sem tudom, hogy vennék, ha valakivel meglátnának, mit nem tettem eddig.

- Hát csak kijöhet a kapuba este? Holnap megvárom itt - fogta meg a karomat.

De ekkor felelet nélkül megszakadt a beszélgetés. A pesti nagyságáim jöttek kifelé. Kipka elsétált, én pedig bementem.

Nem tagadhatom azonban, hogy attól fogva folyton ez a diák járt az eszemben. És azon tépelődtem, hogyan ereszthessem a közelembe veszély nélkül. De Ágnesnek nem szóltam semmit.

*

Nemsokára erre egy reggel bevásárolni voltunk a vén Uborszkinéval.

Valami körmenet volt. A barátok temploma előtt sorban álltak a diákok. Ott volt Kipka is a legutolsó párban.

Visszajövet, a templom előtt a vén Uborszkiné azt mondja nekem:

- Én bemegyek egy percre. Azt mondanám, jöjjön be maga is, de ezekkel a kosarakkal alkalmatlanságot csinál.

Két kosarat is hoztam tele. Letettem őket a templomkert fala tövébe, és ott vártam, míg a vénasszony kijön a templomból. A falnak egy kis kiszögellése volt ott, és előtte egy nagy hársfa.

Alig állok valamicskét, egyszerre a diáksor hátrálni kezd és a vége, Kipkával, ott áll meg előttem pár lépésre.

Kipka rögtön észrevett. Körülnézett, és a következő pillanatban már odaugrott mellém, a fa mögé.

- Nahát, megzavartak a múltkor - szólt. - Most is félek, észrevesznek. Hát mondja, ma este kijöhet?

A diákok látták Kipkát, miben sántikál, és odakacagtak és integettek. Ez nagyon zavarba hozott. De tudomisén, talán nem is mi magunk beszélünk, mikor az ördög bennünk. Azt akartam mondani Kipkának: menjen most innen, nézze, látnak. És ehelyett azt mondtam:

- Nem tudom. Ma este ugyan nem lesznek otthon az úrék.

- Na de hány órakor? Kilenc felé, jó? Várom a kapu előtt. De kijöjjön legalább megmondani, hogy ne várjam potyába - nógatott.

Azzal visszaugrott a sorba. Én pedig hazamenet már nem is azon töprengtem, hogy kimegyek-e, vagy sem, hanem hogy mit mondok Ágnesnek? Úgy nem tehettem meg, hogy észre ne vegye.

Már bántam, hogy annyira ehhez a fruskához varrtam magam. És végül is legokosabbnak tartottam, ha kereken kirukkolok neki. De a legutolsó percre halasztottam.

*

A konyha épp a ház másik végében volt a kaputól.

Kilenc óra után, a vénasszony szerencsésen bement. És én vettem a kendőmet.

- Hova megy? - kérdezte mindjárt Ágnes.

- Ahh! - tettettem magam, mintha nekem sem volna kedvemre. - Egy ismerősöm ígérte, hogy ma este idejön a kapuhoz.

Láttam, hogy Ágnes egészen elmeredt erre. De rögtön megfogott:

- Nahát várjon. Itt hagy egyedül. Kihez megy maga? Ki az?

- Mit kell azt tudni magának? - szóltam bosszúsan.

- Tudja, hogy én félek itt egyedül.

Ez igaz volt. Nagyon félős természetű volt. Nappal sem mert magában felmenni a padlásra. De most azt hiszem, más is dolgozott benne.

- Hát ameddig nem voltam itt? Nekem ott nincs szükségem magára - szóltam rá.

De vette a kendőjét, és jött utánam. És így feleselve értünk ki a kapuba.

A kapu előtt már csakugyan ott várt Kipka.

Én kimentem hozzá a járdára. Ágnes ott maradt a kapunyílásban, és onnan méregette Kipkát, mint aki a kenyerét vette el. Láttam Kipkán is, hogy nem nagyon örül neki, hogy egy helyett kettőt is kap egyszerre. De nem mutatott bosszúságot. Én pedig azt gondoltam, Ágnes majd megunja és bemegy.

Csakhogy rosszul számítottam. Ágnes nem mozdult a kapuból. Nem szólt, de ott állt mögöttünk mint egy rendőr.

Kipka azt mondta, sétáljunk fel és alá. Elmondtam eközben neki a helyzetet. De Ágnes mihelyt egy kissé eltávolodtunk a kaputól, rögtön utánunk kiabált:

- Veron! Nehogy elmenjen. Én beszólok az uraknak.

Hiába szidtam, hiába mentem hozzá és kértem szépen, nem akart bemenni. s valahányszor elhaladtunk Kipkával a kapu előtt, folyvást siránkozott:

- Jöjjön be már. Kibeszélhették magukat. Itt kapnak az úrék.

Végre már csakugyan tarthattunk tőle, hogy hazaérkeznek a pesti nagyságáink. Ekkor Kipka így szólt:

- No várjon csak, kitaláltam én, hogy oldjuk meg ezt az ügyet. Ha kijön holnap este, elhozom magammal egy barátomat ennek a fruskának. Majd elszórakoznak, és mi meglátjuk.

- Hát jó - egyeztem bele. - De most be kell mennem. És holnap csak később, tíz, tizenegy felé jöhetek ki, mert itthon lesznek az úrék.

Kipka, mikor elment, láttam rajta, hogy befojtotta volna Ágnest a kanálislyukba. Én is éppoly dühös voltam rá. De Ágnes volt a legdühösebb.

- Mit állatott kinn annyi ideig. Ilyen ficakokkal akar kikezdeni? Nem szégyelli magát? Vőlegénye és gyermeke van.

- Semmi köze hozzá, taknyos! - adtam vissza neki.

Erre fenyegetett, hogy beárul az uraknak.

Még az ágyban is így veszekedtünk. És jól láttam, mintha valóságos féltékenység bántaná, hogy a diákkal kezdtem ki.

*

Másnap este, húztam-halasztottam a lefekvést, hátha elálmosodik. De ő is élt a gyanúval. És mikor kimentem, megint csak kijött velem.

A lámpát úgy hagytuk égve a konyhában.

A kapuban Kipka nem is egy, de két társával jelent meg.

Egyik egy Vastagh nevű fiú volt. Erről mindjárt megsúgta Kipka nekem, hogy épp úgy ragadt rá, mint rám Ágnes. De nem kergethette el, mert nála voltak kártyázni.

Kis, tömzsi alak volt, és úgy mozgott, zakatolt folyvást, mint a görgetett hordó. És folyvást mókázott.

Ahogy meglátta Ágnest, rögtön odaugrott hozzá, és mindjárt ölelgetni akarta.

Ágnes erre letakonypócozta, mellbe lökte, rávágott a kapukulccsal az orrára, és rácsapta a sarkára a kaput.

Mi hárman kacagtunk rajtok a járdán.

A Kipka másik társa egy vékony, de sugár és szép barna fiú volt. Kavodicsnak hívták. Ezt hozta Ágnesnek Kipka, és mondta, hogy a legjobb barátja. Úgy látszott, nagyon csöndes fiú. Hagyta Vastaghot okoskodni, és hagyott minket is Kipkával. Félreállt a kapu sarkába, majd leült a fal párkányára, s szívta egyik cigarettát a másik után. Csak néha nevetett ő is egy-egy nagyot Vastaghon.

Mert Vastagh azért nem hátrált meg. Orrát tapogatta, s odakacagott hozzánk. De ahogy Ágnes kinyitotta a kaput, már megint ott volt. Valóságos aranykapusdit kezdtek játszani.

- Menjen a keresztanyjába! - kiáltott rá Ágnes.

- Nincs hely ott a keresztapámtól - felelte Vastagh. De most meg a könyökét csapta oda Ágnes a kapuval, és úgy látszott, megelégelte az ostromot, mert odajött hozzánk:

- Hát mit akartok ezzel? Ez egy nőstény hörcsög - mondta, és Kavodicshoz fordult. - Nem mész ezzel te sem semmire. Nem jössz? Hagyjuk Kipkát. Én megyek. Nem vettem át egy betűt sem holnapra.

De Kavodics nem akart menni. És így Vastagh elment magában.

Eközben Ágnes megint kinézett a kapun. Persze engem hívott. De ahogy odaálltam hozzá Kipkával, ekkor odalépett hozzá Kavodics is:

- Jól tette - szólt Ágnesnek. - Jól tette, hogy szóba sem állott vele. Az egy hülye alak. Azt hitte, mindjárt rászédül magácska, ahogy elkezd szemtelenkedni.

Olyan udvariasan és olyan tartózkodóan állt Ágnes mellé, hogy Ágnes el is feledkezett róla, hogy vele is az elutasításon kezdje, és vissza-visszahúzódjék tőle a kapuba.

Kipka meg én vettük ezt mindjárt észre és összepillantottunk.

*

Volt nekünk egyszer otthon egy kis csízünk. Olyan szelíd volt, hogy ha benyúltam a kalickába, rászállt az ujjamra, és kopácsolta a körmömet. Egyszer a kalickaajtó kinyílott és kirepült belőle. De nem szállt messzebb a kerítésünknél, ott fütyült egész nap. És ahogy alkonyodni kezdett, visszarepült a kalickába. Nem is tartottuk volna a kalickában, engedtük volna szabadon a ház körül, ha nem félünk, hogy valami kóbor macska elfogja.

Hanem egyszer édesapám fogott egy tenglicet is. Nem volt több kalickánk neki. Be kellett tegyük a csíz mellé! De ez a tenglic olyan kis vad volt, hogy ha csak közeledtünk a kalicka felé, majd szétverte magát a pálcákon. Ez baj volt, mert a kis csízet is megijesztette, és ahányszor vizet vagy kendermagot raktunk be, attól féltünk, hogy a kis csízünket is megsérti bolond veszkődésével.

Hogy szoktattam meg? Először csak megálltam a kalicka előtt, és hagytam, hogy vergődjön. Ott maradtam, míg belefáradt, és ezután már nem vergődött, ha csak közelítettem. De aztán éppígy hagytam rajta a kezemet a kalicka ajtóján, mielőtt eleséget adtam be nekik. Már erre sem vergődött. Utoljára már ha benyúltam a kalickába sem. És legutoljára a kis tenglic is olyan szelíd lett, mint a csízünk.

*

Valahogy ez jutott eszembe, amint ott álltunk most négyesben a kapuban. És Ágnes, ha még durcásan is és kurtán is, de már felelgetett vissza egy-két szót Kavodicsnak.

Kipkával nekem már megvolt a tervünk.

Egyszer csak félretolom Ágnest a kapunyílásból, és azt mondom:

- Várjon csak, be kell menjek.

- Megyek én is, megyek én is - jön velem persze rögtön.

- Minek jön? - tartom vissza. - Csak a lámpát megyek lesrófolni, hogy ne égjen a konyhában.

Azzal otthagytam a kapuban a két diákkal.

De miután csakugyan bementem és lehúztam a lámpát, nem jöttem vissza a kapuba, hanem bementem a lugasba.

Egy reszketés voltam. Úgy éreztem, olyan forróságot lélegzem ki, hogy az orrom cimpái összetapadnak.

De csak pár percet vártam, már jött is Kipka a kapuból a lugasba.

Csak egyet mondhatok. Soha Jakabbal ilyen ölelésekről nem tudtam, mint ott, a diákkal a lugasban. Úgy terültem el utánok, mint akit mézbe és rózsavízbe fojtottak.

Jó ideig ott voltunk. Vagy kétszer hallottuk a sötétből, hogy Ágnes bejön Kavodiccsal az udvar közepéig utánam, de visszamennek.

Végül megint akkor jöttek befelé, mikor éppen kisimítottam a ruhámat és a hajamat, és ki akartunk menni hozzájuk. Örültem neki, hogy nem kell a kapuban, az utca lámpánál néznem az Ágnes szemébe a fiúk előtt. És ott búcsúzkodtunk el tőlük a sötétben az udvaron.

De Ágnes nem szólt egy szót sem, amint a konyha felé mentünk ketten. Csak mikor felléptünk a tornácra, ott fogta meg a karomat:

- Maguk ugye a lugasban voltak? Láttam, hogy onnan jöttek ki, ne is tagadja. Maguk azt tették ott.

- Na és ha úgy van? Hát... - rántottam meg a vállam.

Arra voltam elkészülve, hogy most kapom a becsmérléseket és szemrehányásokat tőle. De ehelyett egyszerre közelebb hajolt és úgy tetszett, szinte egész testén végigreszket a hang, mikor ezt kérdi:

- Jó volt, mondja? Milyen volt?

Csak kacagtam, s magamhoz szorongattam őt. Ebből mindent megérthetett.

Ezzel ki is engesztelődtünk a tegnapi haragból. És folyvást így faggatott.

- Hát megpróbálhatja maga is, szóltam. - Jobban megtudja. Ne féljen, hogy nem érti a másik is, aki magával volt. Na, feküdjünk le. Álmos vagyok.

Olyan voltam, mint akit puha párnával püfölnek el. Oly édesen nehéz volt minden tagom. Mindjárt vetkőzni kezdtem, és a pilláim maguktól estek a szememre, ahogy ágyba feküdtem.

- Na és mit kapott érte? - firtatott még mindig Ágnes az ágyából.

- Hát mit kapjak?

- Hát nem adott érte semmit?

- Hát mit adjon? Hogy gondolja maga? Na, aludjunk.

Ez volt az utolsó szavam. De mintha ezzel az utolsó gondolattal is aludtam volna egyhuzomban reggelig: "Hogy gondolja ez?" És valami furcsa megütközéssel jutott eszembe ez reggel is.

*

Igen, nekem a rosszaságról egészen az volt a fogalmam innen a falumból, hogy vannak némberek, akik kiárulják a testüket, de ebben épp az a csúf és a bűn, hogy ajándékért, vagy pláne pénzért teszik.

És mellettem, a megesett lány mellett, ez a gyermek, ez a szűz, egészen természetesnek találja, hogy megfizettessük magunkat azzal, akinek odaengedtük magunkat. Ő csak azt ítéli rosszaságnak, ha nem magunkfajta, hanem úribb férfifajtával is szóba állunk. De ha már megtesszük, akkor természetes, hogy nem ingyen.

Hát lássa, ez szembe fog jutni mindig, ha az életemre gondolok és a rosszaságról hallok.

Különben Ágnes nemcsak ilyen kapzsi volt, hanem egy kicsit irigy is. Tovább is éreztette velem, hogy ha akarna, tudna kellemetlenséget csinálni nekem. És emlegette Jakabot, meg az urakat. Pedig már arra, amiért engem féltett, ott volt már neki Kavodics.

Mert másnap este megint ott voltunk a kapuban. Én megint eltűntem Kipkával. De mikor aztán az ágyban fecsegtünk, Ágnes annyit beismert, hogy Kavodics tetszik neki:

- Szép fiú - mondta.

- Szebb bizony Kipkánál is - hagytam rá. - Mit is húzódozik annyira tőle.

- Én azt nem teszem meg soha - mondta. - Hiába beszél, nem valók hozzánk ilyen úri fiúk. Majd ezek veszik el az embert.

- Attól ugyan százszor férjhez mehet - mondtam. - A keresztapja nem adná férjhez úgy is? Maga mondta. Hát inkább egy ilyen vén emberrel lékeltetné meg magát?

- Hogyne, hogy észrevegyék rajtam!

- Ugyan-ugyan - kacagtam. - Lehet is azt észrevenni.

Erre elcsodálkoztam egy kicsit, hogy Kavodicsról ezt mondja:

- Különben ez nem is olyan fiú. Nem is fogdos, ne higgye. Egyszer csókolt meg. Azt is szépen kérte.

Megint a tengelice jutott eszembe, és alattomban nevetni jött magamban. Én jól láttam, milyen ügyes betyár ez a Kavodics. És úgy is volt.

Kavodics attól fogva estéről estére ott ült Ágnessel. Én pedig szinte magam fogtam volna le neki ezt a kislányt.

Tudom, ez csúnya dolog. De én azt hiszem, hogy ezzel minden asszony így van. Hogy más is elveszítse, amit ő már elvesztett.

És jól láttam, hogy Ágnes nem kerüli el a sorsát. Sokszor észrevettem hajnalban, hogy fekszik kitakarózva, mellére és combjai közé szorított kezével, és tátott szájjal, tüzelő arccal piheg álmában.

Ilyenkor szinte én magam is szenvedtem az ellenállása miatt.

*

Jó darabig akkor a gazdáinktól és Jantyiktól is nyugton lehettünk.

A városi öreg mérnök végre nyugdíjba ment, és kitűzték a mérnökválasztást.

Egy-két napig a ház olyan volt, mint a megzavart darázsfészek. Jöttek-mentek. Jantyik mindenütt korteskedett.

Csakhogy kárbaveszett minden. A városi képviselőtestület a fiatal Uborszki helyett egy vadidegent ültetett be mérnöknek.

Olyan csiricsárét is ritkán láttam, mint mikor ennek a híre megjött. Egy sírás, sápítás, káromkodás volt az egész ház.

De Jantyikot attól fogva egy darabig a ház tájékán sem láttuk. A vén Uborszkiné még Ágnesnek is a szemére hányta, hogy a keresztapja a nyakára bolondította a pesti rokonokat, hogy koldussá tegyék őket.

Kavodics mesélte el aztán egy este, miért nem választották meg a gazdánkat a városhoz.

Az a gimnázium, amelyikben a fiatal Uborszki végzett, akkor kapott hetedik és nyolcadik osztályt. Ez nagy ünnepséggel történt. Lejött a miniszter is rá Pestről, aki a város követe volt.

Uborszki volt az első kitűnő az új hetedik osztályban, és őt állították oda, hogy fogadja a kegyelmes urat, a város nevében, a vasútállomáson. Mögötte volt karéjban a diákság, a tanárok, az egész díszmenet.

A banda rázendít, mikor a vonat megáll, és a kegyelmes urat megállítják az üdvözlő beszédnek.

Ott áll vele szemben Uborszki. Várják, hogy kezdje rá a szavalatot. De csak áll. A kegyelmes úr nézi őt, és ő nézi a kegyelmes urat. De nem képes egy igét sem kiejteni.

Nahát mi lesz? Egy perc, két perc, még mindig csak állnak. Már látja mindenki, hogy az én gazdámból nem jön ki egy kukk, ha ott ereszt gyökeret álltó helyében.

Szegény, ő biztosan legszívesebben fává is változott volna, a nagy cégér elől. De a kegyelmes úr nem akart vele tartani. Végre is a vállára vert gazdámnak:

- Jól van, öcsém! Elhiheted, hogy ez a néma üdvözlet kedvesebb nekem, mintha egy órát kellett volna hallgassalak itten. Az érzés az, aminek nincsenek szavai. Hozott isten! Elég, ha ennyit mondasz.

De bizony az én gazdám még ennyit sem tudott kimakogni. Sőt azt mondják, hogy három napig aztán sem tudta senki szavát venni.

Hanem ott, egyszerre akkora kacagás lett a teméntelen ember közt, hogy a banda nem hallatszott ki belőle, amint rázendített.

Ezt mesélte el nekünk Kavodics. És persze így fejezte be:

- Na és válasszanak meg egy ilyen hülyét városi mérnöknek. Egy órát nem töltenék abban a házban, amit ő épít.

Persze mi is éppúgy kacagtunk szegény gazdámon. De a gazdáimnak világért sem lehetett olyan mulatságos a helyzetük.

Csupa kétségbeesés volt az egész ház. A takarék szorongatta őket a kölcsönökért. Már csak egyetlen reményük volt, a falumbeli templom építése. De egyelőre erre is még előlegezni kellett a költségeket. A plébános úr ragaszkodott a pályázati feltételekhez. És ezekben az volt, hogy csak akkor számolnak el, ha a templom tető alá kerül. Ha jött a plébános úr, inkább panaszokkal jött, hogy a toronyfalnak már nem is köpenyegtéglát raknak, hanem valami rossz romtörmeléket.

A vendégeskedés beszűnt a háznál. Még gyász is jött hozzá. Az öreg Uborszki meghalt. A mérnökné pedig most jutott másállapotba.

*

Mindez csak annál jobban kedvezett a mi mulatságainknak.

A diákokkal már rendes jelben állapodtunk meg estére. Egy nótát fütyöltek a konyha ablaka alatt, ha jöttek, s mi is visszafütyöltünk nekik.

Engem már túlzásba kezdett vinni a szenvedélyem. Mint ahogy éreztem, hogy nem állok meg az első lépésnél.

Kipka után következtek mások is. Kipka már a legtöbbet maradozott el tőlem.

Az első volt Vastagh. Ő még Kipka helyett jött el, aki el volt foglalva. És én, tele várakozással Kipkára, nem tudtam ellenállni az unszolásainak. Pedig igazán nem tetszett nekem. De férfi volt. És utána sorban jöttek mások is.

A diákok közt már egész híre lehetett a cédaságomnak. Mert még az apróbbak is rámkacsintgattak az utcán. De volt nálam már egy kereskedő segéd is.

Kavodics volt az egyetlen, aki nem ért még hozzám. Ő türelmesen kitartott Ágnesnél. És Ágnes sem nézett másra kívüle. Ezek valósággal szerelmesek lettek egymásba. De Ágnes még érintetlen volt tőle is.

Rendesen beszámolt nekem. Viaskodtak Kavodiccsal, de az utolsó megadásától Ágnes még mindig visszarettent.

Ők ketten rendesen elhúzódtak az udvar valamelyik sarkába. Én pedig ezután is a lugasba vonultam a párommal. A kaput bezártuk. De nem egy eset volt, hogy nemcsak a kapu előtt érte egymást a füttyszó, hanem a lugasban is így váltotta fel nálam egyik párom a másikat.

Néha már magam is meghökkentem magamon, hová vezet ez.

*

Azonban akármennyire szabadjára engedtem magam a rosszaságomnak, egyet nyugodt szívvel mondhatok, hogy azért sohsem felejtkeztem meg a kisfiamról.

Épp úgy raktam félre most is számára minden krajcáromat, és vettem neki mindent, a mézespogácsán kezdve a fakatonáig. Mert már nemcsak gagyogott ilyen korán, hanem már tipegett is.

Alig vártam mindig, hogy a mérnök kivigyen a kocsiján a faluba és összecsókolhassam.

Ha kárhoztató szó szólalt meg bennem rosszalkodásomon, csak a kisfiamért szólalt meg legtöbbször. Bár tettem szemrehányásokat magamnak Jakabért is.

Rendesen írtunk egymásnak, és mindig azon kesergett, hogy messze van az állomása, nem kaphat olyan hosszú szabadságot, hogy haza látogathasson.

Egy nap, mint sem sejtve, jövök haza a piacról. Mikor belépek a konyhába, hát ott egy katonát látok beszélgetni Ágnessel. Alig ismerem meg Jakabot.

Nagyon takaros volt az uniformisban. Megemberesedett, csak kissé soványabb volt.

Egyszerre öröm is volt, büszkeségem is volt, hogy láttam, de épp annyira aggodalmam is.

Az öregasszony elengedett egész napra Jakabbal a városba. Sőt mikor hallotta, hogy Jakab itt marad másnap reggelig, ő maga ajánlotta, hogy éjszakára a nappaliba telepítik át Ágnest aludni. Mert Jakab haza is akart nézni a faluba, és csak három nap szabadsága volt.

Az utcán azonban a Jakab első szava az volt hozzám:

- Mondjad csak nekem, miféle diákok járnak ide hozzád?

A lélegzetem elakadt. Tudhattam, hogy Ágnes vádaskodott rám. Csak azt nem tudtam: mennyit mondott el? És most: mit valljak be én is? Azt feleltem rá:

- Látom már, ez a béka pusmogott a fejedbe. Hát nem hordanak el előled a zsebükben, amiért egy-két szót váltok valakivel. Hallhattad az úréktól, hogy ki sem bújok a városba, és minden garasomat Gyurikának rakom el. Nézd meg ezt a ruhát rajtam. Most fordítottam ki.

Úgy tetszett, a védekezésem bevált neki. Ágnestől csak annyit tudott, hogy hancozunk a diákokkal, de bizonyára nem sejthette, mit érthet ez alatt. A gazdáim pedig csak jót mondtak rám.

- Hát jobb is, ha a gyermekeden jár az eszed, mint pláne olyan fickókon.

Ennyit morgott csak még rám Jakab. És ezzel abban is maradt. A városban senkit sem ismert, akivel beszéljen. Ágnes pedig nem férhetett többet hozzá négyszemközt.

Este a konyhában az öreg Uborszkiné velünk volt utolsó percig. Ő vitte ki magával Ágnest:

- Na, hagyjuk őt a férjével, több mondanivalójuk van nekik egymással - mosolygott ránk édesen.

Így ment meg szerencsésen a Jakab visszajövetele is. De Ágnesre azért dühös voltam. És Jakab elutazása után csúnyán összevesztem vele.

Mentegetőzött, hogy ő csak véletlenül kottyantotta ki Jakab előtt a diákokat. És megint a régivel torkollt le:

- Beszéljen akármit, ha nekem ilyen derék legény kedvesem és gyermekem volna, bizony nem is engednék magamra már majdnem az utcáról mindenkiket.

Én sem maradtam adósa ilyen tromfokkal. De azért magamban nagyon is igazat éreztem. Magamban meg is ríkatott a Jakab hűsége és az én elvetemedésem. És megfogadtam magamban, hogy többé nem nézek Jakabon kívül másra.

*

Másnap este hiában fütyöltek a diákok a ház előtt. Tettem magam, hogy nem hallom. Odaültem az ágyam szélére és varrtam.

- Hallja, fütyölnek - szólt Ágnes.

Nem is szóltam, csak varrtam tovább. Míg kis idő múlva Ágnes megint nem szólt:

- Legalább ki kellene nekik szólni, hogy ne csináljanak ilyen hangversenyt itten, mert fellármázzák az urakat.

- Bánomisén! - rántottam vállat. - Majd megunják.

Varrtam tovább. De közben jól láttam Ágnesen, hogy csupa nyugtalanság. Megismertem én is odakinn a Kavodics füttyét, és tudtam, hogy Ágnes kétszer menne ki, csak egyszer szólnék. De restelli tőlem, a tegnapi nagy leckéért. Ő is vett egy könyvet, de csak forgatta. És nem vetkőzött. A füttyre fülelt odakinn és rám-rám nézett.

Letettem a varrást, felálltam és nyújtóztam. Ágnes szemében mindjárt észrevettem a reményt, hogy talán csak ezt akartam bevégezni.

- Na, már tán utolsót fütyölt - szólt.

- Hagyjon nekem békét! - förmedtem rá. - Menjen maga, ha akar. Itt van ugye, ki olyan nagy szent!

- Nekem nincs eszemben - mondta. De láttam, milyen dühöseket pillant rám. S már keserveseket is, mikor látta, hogy csakugyan levetkezem és lefekszem. Aztán is hallottam, hogy veti ide-oda magát az ágyában.

Nem tudom, mennyire tartottam magam a fogadásomhoz. De valamit ez is megért nekem, hogy elégtételt vehettem Ágnesen. Hiszen mégiscsak furcsa, hogy egy ilyen szűz csábítson vissza engem a rosszra.

*

Így volt másnap is. Harmadnap este már füttyszó sem jelentkezett a ház előtt. De mintha nem lett volna nagy örömemre. A gonosz már kapirgált minden részemben.

Délután az öreg Uborszkiné valami asztalfutó mosást hagyott rám reggelre. De elfeledtem. Csak most jutott későn este eszembe.

Ágnes már vetkezett.

Kimentem az udvarra, hogy esővizet hozzak be a dézsából. A dézsa ott volt a csatorna alatt a kapu sarkában.

Amint éppen fogom a dézsát, egyszerre csak, valaki megkattantja a kapukilincset.

- Ki az? - kérdem.

- Én, Kavodics. Maga az, Veron? Mi van magukkal? Hiába fütyülök. Hol van Ágnes? - hallottam a kapu mögül.

- Már vetkezik - mondom. - Őtet hiába várja.

- Hát eresszen be.

- Nincs nálam a kulcs. Majd szólok Ágnesnek. Ámbár nem hiszem, hogy kijöjjön egyedül.

Erre nagyobb csodámra Kavodics így szól:

- Nem, hagyja csak. Ostoba béka. Meguntam már istenkedni neki. Maradjon itt. Várjon, bemászom a kerítésen.

Egy kicsit elleneztem. De az öröm bujkált a bőröm alatt. Ez a Kavodics mindig tetszett nekem. Épp azért, mert meg sem környékezett sohsem. Most történt első ízben, hogy mikor beugrott a kerítésen, a derekam után nyúlt. Elgyengülve dőltem rá, amint a lugas felé vitt.

*

Már ott hajolt rám a lugas szögletében. És ott pihegtem az ölelései alatt.

Egyszerre csak kicsapódik a lugas lécajtója. Persze, abban a pillanatban ellöktem magamról. És kapkodtuk össze magunkat a sötétben.

De annyira mégsem volt sötét, hogy meg ne ismertük volna rögtön Ágnest.

Olyan szégyen, bosszúság, kín, mindenféle jött rám egyszerre, hogy Ágnes, alig érkezett belépni, már mellette voltam és félrelöktem az ajtóból:

- Rosszabb egy spionnál, nyavalyás! - rivalltam rá sziszegve.

Azzal egyenest bementem a konyhába.

Mondhatom, alig tudtam csillapodni. Oly visszás emésztődés s ernyedések marták minden porcikámat. Ültem, bámultam. Kapkodtam ehhez-ahhoz. Egy-egyszer úgy rám esett a kívánkozás, hogy azt hittem, kirontok, elpenderítem azt a fruskát, és magamhoz rántom tőle Kavodicsot.

Ágnes azonban nem tért vissza. Végre is azt gondoltam, legjobb, ha becsapom magam az ágyamba.

Ledobáltam magamról a ruhát és lefeküdtem. Persze az ágy olyan volt alattam, mint a kígyófészek. És ha tegnapelőtt azt fogadtam magamban, hogy egy szeretőt sem engedek többet magamhoz, most azt gondoltam, ha tíz jön, mindet ott tartom.

Így fetrengtem már talán egy órájánál is több, mikor végre bejött Ágnes.

Éppen a falnak voltam fordulva. De vissza nem fordultam, csak így mondtam mérgesen:

- Na! Lám, ki beszél az úrfiakról. Talán most is, egy órája, egyebet sem tett vele, mint kergette el magától.

Ágnes nem felelt. Úgy tetszett, ott áll az ágy előtt egy darabig. Csak aztán kezd vetkőzni.

Mikor megfordultam, úgy néztem, sokkal sápadtabb, mint rendesen, és valahogy merően néz.

De abban a pillanatban fújta el a lámpát, és felmászott egy hang nélkül ágyába. Nem, gondoltam egyebet, minthogy Kavodics jobban megszorongathatta, hogy velem nekibuzdult.

Másnap este hallottam meg Kavodicstól, hogy a lugasban Ágnessel fejezte be, amit velem megkezdett.

Tudtam, hogy az döntötte el Ágnes utolsó ellenállását, hogy Kavodics hozzám pártol. De mikor Ágnest faggattam, hogyan történt, csak azt tudtam, kivenni belőle, hogy Kavodics nagyon erőszakos volt. Mikor lefogta, az Ágnes lába odaszorult a lugas padja alá, és jobban sikoltott azon, hogy a bokája kicsavarodott, mint hogy Kavodics hozzáfért.

De jobban elkacagtam magam, mikor a végén, valahogy keservesen így szólt:

- Elhiszi, hogy nem is voltam magamnál? Csak azt bánom, hogy megtettem. Én nem is tudom, mi olyan nagyszerűt mesélt maga az egészről.

- Na várjon csak, még meglássa, hogy mást is fog még tartani maga arról - kacagtam rajta.

És csakugyan, sokszor gondolkoztam magamban ezen. Hiszen a legtöbb asszony szinte csak azt tartja rosszaságnak, ha úgy történik vele ez, hogy ő is tudja és akarja. Ha meg nem, akkor meg azon bánkódik. Több komédiát csinálnak vele, mint amit az egész dolog megér. Vagy éppen azzal rontják el.

*

Hanem Ágnessel, ettől fogva, már nem volt takargatni- és szégyenkeznivalónk egymással.

Legfeljebb abban csak, hogy ha nekem aztán is cserélgetődtek a párjaim, Ágnesnek Kavodics maradt az egyetlen.

Tudom, hogy tulajdonképp én voltam az, aki elcsábítottam neki Ágnest. És ha talán másképp fordul emiatt a sorsa, talán örök lelkifurdalást szereztem volna magamnak miatta.

De így, ahogy majd megtudja, hát igazán, a rosszal tettem vele jót. Csak így mondhatom.

És magamnak inkább több keserűséget szereztem vele, mint örömet.

Azt hiszem, minden gyermekes asszony ismeri azt a félelmet, hogy már kevésbé kívánja meg férfi. Nekem is sok rossz órát szerzett, mikor láttam, hogy Ágnes sokkal kapósabb volna nálam, az én párjaimnak is, kivált mióta tudták, hogy már túlesett a keresztvízen. De ezzel csak kezdődött.

Hogy később mit műveltünk?... Sokszor négy diák is volt velünk az udvaron. Ott csipdesődtünk, vihogtunk. Ágnest táncolni tanította Kavodics. Egész tánciskolát tartottunk ott a holdvilágon.

Azon sem szemérmeskedtünk már, hogy közben el-elvonulunk. Volt, hogy a lugas egyik sarkában én, a másikban Ágnes lihegett a párjával. Sőt, megtörtént, hogy ha esett az eső, beengedtük a diákokat a konyhába is, és levetkőzve aludtunk velük.

Legföllebb egy-egy kacaj volt, amivel túltettük magunkat a dolog vaskosabbján.

Jantyik azonban, mint mondtam, a választás után sokáig nem mutatkozott.

Egy este aztán, láttam az ablakból, hogy az öreg Szitányiné és Vila elfogják az utcán.

Becipelték magukkal, és Jantyik ott maradt vacsorára is.

Ott terítettünk a verandán, és nagyon későig fenn voltak. A diákok hiába fütyölgettek nekünk az ablak alatt.

Mire Jantyik után bezártam a kaput, a diákok már eltűntek.

Mérges voltam és nem volt kedvem lefeküdni. Gyönyörű meleg kánikulai éjjel volt. A pesti nagyságáim is ott beszélgettek még a verandán.

Odaültem a veranda kőfala alá a pinceküszöbre.

Egyszer csak önkéntelen felfigyelek a Vila hangjára, amint bosszúsan is, kacagva is, így szól a öreg Szitányinénak és a mérnöknének:

- De hát az istenért, csak nem gondoljátok komolyan, hogy én egy ágyba feküdjek ezzel a bagós paraszttal, hogy keresztülköpködjék rajtam? Hát ezért ajánlottátok, hogy én mindennap leckéket adjak neki a kettős könyvvitelből?

Erre a másik kettő a Jantyik nyolc házán kezdve, egészen addig, hogy majd lakkcipőt húznak rá a csizma helyett, minden módon megpróbálták Vilát megnyerni a tervüknek, hogy elvétesse magát Jantyikkal.

Végre Vilának már nem volt ellenük semmi érve, azonkívül, hogy hiszem még Jantyikon is múlik talán, hogy akarja-e őt feleségül.

- Láthatjátok, hogy alig lehet idevonszolni erővel! - mondta.

Erre a másik kettő bebizonyította, hogy Jantyik bizonyára halálosan szerelmes belé, és ezer szerencséjének tartaná, hogy egy ilyen úriasszony feleséget kapa. De érthető, hogy nem meri ráemelni a szemét. Biztatás kell neki, és azt csak bízza Vila rájuk.

- Hát én legyek mindig a családom áldozata! - kesergett Vila, és ezzel bevonultak.

Nagyot kacagtam rajta magamban. És még jobban mulattam az Ágnes megrökönyödésén és bosszúságán, hogy a nagyságái maguknak halásszák el tőle a kereszttatáját.

De attól fogva Jantyik csakugyan minden uzsonnán nálunk volt. És aztán ott tanulta Vilától a kettős könyvvitelt. A konyhába, Ágneshez pedig többé nem eresztették a nagyságáim.

*

Nem sokkal erre egy levelet kaptam Jakabtól. Soká nem válaszolt már.

Az volt benne, hogy szerencsétlenség érte egyik csődörrel a meglovagolásnál. Kórházban feküdt. Már megoperálták, és túl van a halálos veszedelmen. Csak nagyon gyönge még. Most viszik felülvizsgálatra, és az orvos biztatja, hogy teljesíteni fogják kérését. Nem kell neki semmi ápolás, csak eresszék haza.

Megingtam a lábaimon, mikor ezt a levelet olvastam, és aztán sírtam, keseregtem, búsultam, éjjel-nappal.

De azt hiszem, akkor csakugyan vétkes voltam a szívem fenekén. Mert akármennyire sajnáltam magamban Jakabot és aggódtam érte, azért más volt, ami miatt összeszorult a szívem.

Megmondhatom őszintén. Jobban fájt, hogy ott kell hagyjam a várost, ha visszagondoltam a régi napjaimra itt ebben a hegyi pinceodúban. A sok szűkösködésre, durvaságra, amiben részem volt. A Jakab hazajövetelével pedig, tudtam, hogy el van végezve a sorsom.

Persze jó ideig a szerelmeskedésnek a gondolata sem kellett nekem. És lassankint a diákok füttye is elmaradt a ház elől. Csak Kavodics jött Ágneshez.

Én alig várta, hogy lefeküdjek, és az álom feledtesse velem szerencsétlenségemet.

De egy este csepergett kinn az eső. Kavodics fütyölt az ablak alatt, és Ágnes vette a kendőjét.

Aznap este éppen nagyon tele voltam bánattal. Olyan nehéz volt minden tagom, hogy levetkőzni is nehezemre esett. Ott ültem az asztalnál és bámultam a lámpába.

Hanem Ágnes visszajött és azt mondja:

- Hallja, Veron, Kavodics van itt. Be szeretnénk jönni, mert esik kinn az eső. Behozhatom?

- Bánomisén! - mondtam -, csak fújják el a lámpát. Én lefekszem.

Erre Ágnes közelebb jön hozzám:

- De itt van vele egy barátja - mondja. - Ott lesz náluk kosztban. Borzasztó gazdag fiú. Hallja, akármit adna nekem, ha vele lennék. Én nem akartam. De Kavodics mondja, hogy egyszer megtehetem. Hát mit szól? Nézze, itt hozta nekem ezt a klárist.

Ezzel elővett egy kis bársony tokból egy nyaksort és mutatta nekem:

- Ez arany, ugye, nézze?

- Tudomisén - szóltam. - Ez a maga dolga.

- Ugyan, maga is alábbhagyhatna ezzel a bánkódással. Úgysem segít magán - zsémbelt rám Ágnes.

Nem is vágy, inkább valami gyöngeség lepett meg. Ágnes háttal volt az ajtónak, és nem vette észre, hogy közben Kavodics bejött a nyitva hagyott ajtón. De mikor odatámaszkodott az ajtófélnek és szótlan csak a fejével köszönt nekem, rám, mint a részegesekre jöhet az ital után, olyanféle jött egyszerre, hogy odaadjam magam ennek a diáknak. Így felejtsem a gyötrődésem.

De közben Kavodics mögött egy másik, idegen fiú jelent meg, és Kavodics, úgy tetszett, rám int a szemével neki. Erre azonban jól láttam az idegen arcán, hogy nem tetszem neki. Valamit súg is Kavodicsnak és Ágnesre utal.

Most Ágnes is hátrafordult.

- Nahát - mondtam neki. - Várjanak, míg levetkezem és elfújom a lámpát. Aztán jöjjenek hát.

Míg vetkőztem, hallottam, hogy sepetélnek az ajtó előtt a gangon. De most már a hiúság mérge is motozott bennem, hogy majd kellek Kavodicsnak, ha a válogatós barátjának nem.

Alig bújtam az ágyba, még a lámpát srófoltam, Ágnes jött is az új babájával, és felmásztak az ágyba.

De Kavodics nem jött.

Olyan tikkadt emésztődés várt már rá bennem, annyira gyötrött már Ágnesék mozgolódása felettem a várakozásban, hogy itt-ott voltam, kiugrom az ágyból, és én hívom magamhoz. De Kavodics nem jött.

Egyszer észrevettem cigarettája tüzét az ajtóban. Na, most jön be! De nem! Ottmaradt a gangon.

Néha valóságos ájulások lankasztották le a fejem a párnára. De Kavodics nem jött.

Az idegen diák már mászott le az ágyból. Nem bírtam megállni, hogy ne súgjam oda Ágnesnek:

- Hát miért várt kinn Kavodics? Ha már itt volt, bejöhetett volna.

- Hát azt hiszi, hogy maga búsul - volt Ágnes jogos válasza.

Ezzel kikísérte a diákot, hogy kinyissa nekik a kaput. És hallottam kacagni őket az ajtó előtt és elmenni.

Úgy fájt ez a kacagás, mintha marólúgot csepegtettek volna a szívemre. Nem kellettem! Itthagy ebben a vágyban, kínban. Kinevetnek!

Ha vétkeztem Jakab ellen, azon az éjszakán az isten máris megbüntetett abban, amiben vétkeztem.

De már megindultam, mint a kő az omláson. Másnap már pótolta Kavodicsot más.

Kavodicsot nem is láttuk többet aznap este óta. Szeptember eleje volt. Pestre utazott az egyetemre.

Ágnes lecsirkefogózta előttem, hogy egy brossot ígért neki, de megugrott az ígéretével. Azért Ágnes nem búsulhatott utána. Hozott maga helyett másikat. És ettől az új diáktól, ajándékokból egy egész kis raktárt csalogatott ki néhány nap alatt Ágnes.

*

Hanem ezalatt, a háznál vettük észre, hogy egyre rosszabbul állanak a dolgok. Ott tartottunk már, hogy a boltokban is fejcsóválva írták be a vásárlási könyvekbe az újabb kontókat.

Legfőbb ideje volt, hogy végre egy nap a templom a falumban fedél alá került.

Egy vasárnap reggel az egész ház az ünnepségre készült, mikor megkondítják először a harangokat az új toronyban.

Három kocsi is várt ránk a ház előtt. Jantyikot és még egy másik városi ismerőst is kivittek magukkal a gazdáim.

Ágnes maradt csak itthon, a házat őrizni.

De mikor már indulnánk, Jantyik egyszerre az orrára üt az ujjával:

- Hopp! Hisz én nem mehetek, engedelmet. Hozzám eljönnek ma délelőtt a várostól, hogy átvegyem a tűzoltóraktár gerendáit.

Hiába volt neki a nagyságáim minden unszolása. Végre is abban maradtak, hogy ha Jantyik elvégzi a teendőjét, utánunk jön az ő kocsiján.

*

Mire megérkeztünk, itt volt már az egész falunk a templom körül.

Mondhatom, nagyon felemelő volt ez az ünnepség. A szegényeknek nagyobb az öröme, mert ritkán van.

A plébános úr, a templom lépcsőjéről alig tudott beszélni az emberekhez:

- Drága híveim! - mondta. - Hiszen tudjuk, hogy a mi jó Istenünk nem kívánja tőlünk, hogy hivalkodó pompával mutassunk be neki áldozatot. Eljön ő a kunyhóba is, hiszen minden kőtemplomnál kedvesebb hajléka neki a jámbor keresztény szíve. De nagy azért a mi örömünk, mint ahogy szent igéimet vettem az ószövetségből: hirdessétek harsonákkal és dobok hangjával az Ő nevének magasztalását!

Erre megkondították először az új toronyban a harangokat. A bércek messze visszaverték. Mintha énekre zendítenének örömükben. És a verőfény a hegyoldalokon olyan volt, mintha az egész völgy kacagna a boldogságtól.

A plébános úr sírt. Liza kisasszony is zokogva borult mellettem a mérnöknére. Az emberek köröskörül leborultak és sírtak ők is, mindenki sírt.

Ezután a plébános úr elszámolt gazdáimmal a pályadíjon. És utána nagy ebéd volt a plébánián.

Ott volt egy kanonok is a püspöki helynökségtől, az erdészettől, a kohóktól a tisztek. Alig fértek el két szobában.

Én persze a konyhában voltam, és tálalni segítettem még vagy négy-öt asszonnyal. Kemény munkánk volt, mondhatom.

*

Erre jött aztán a hadd-el-hadd.

Mikor a feketekávéval is végeztünk, kiültünk egy kissé kifújni magunkat a tornácra, egy hosszú padra, a konyha elé.

Az urak hangos jókedvvel koccintgattak odabenn. Egyik szobában a nagy kohó rezesbandája fújta nekik.

Előttünk, az égen, ott büszkélkedett az új torony.

Soha el nem felejthettem ezt! Egyszerre mellettem, egyik cselédtársam elsikítja magát:

- Jézus! A torony!

De abban a pillanatban rettentő recsegés, ropogás, omlás. A torony helyén, mintha az égből kavarodott volna lefelé egy roppant porfelleg.

A sikoltás is, a moccanás is belénk rekedt, mint az igézetekbe. De már megtörtént. Ahogy a porfelleg eloszlott, a tornyot nem láttuk már többé előttünk az égen.

A torony összerogyott. Csak gerendák meredeztek ki az omladék halmából az égre.

Ha én el tudnám mondani, mi kerekedett ott erre.

Egy rohanás, ordítás, rémület lett egyszerre az egész ház. Mire mi befutottunk az urakhoz, már mindenki felugrált és egymást lökdöste kifelé.

Legutolsó volt a mérnök. Az én gazdám csak bámult, még a poharát sem eresztette el, ahogy éppen kézbe fogta. Aztán támolygott ki bambán a vendégek után.

A dombon, a domb alatt, egy perc múlva ott volt az egész falu.

Szerencse, hogy a dombon, mikor ledűlt a torony, nem volt senki. Egy bádogos segéd maradt fenn. Az leugrott a torony ablakából, a templom hajzására, amint a torony elsőt ingott. És csodára, nem történt semmi baja.

A jóisten megőrizte annyi ártatlan ember életét, hogy addig állt a torony, míg megkondították a harangokat, és ott térdepeltek seregestül körülötte a falumbeliek.

A plébános úr rosszul lett. Ágyba kellett vinni. Liza kisasszony jajgatva futkosott körülötte, hogy vége van. Az öreg kanonok és néhány vendég állt körülötte.

Én is úgy futkostam ki-be a többivel.

Az emberek már összegyűltek a plébánia körül. Ahogy az ünnepre bepálinkáztak, kezdtek fenyegetőzni, hogy a mérnököt és az építőmestert a fára húzzák, a patakba fojtják.

A mérnök és a nagyságáim ott gyűltek össze az ebédlő sarkában, sápadozva, siránkozva, mint a megrettent juhok.

Akkor csodáltam meg, mekkora lélek volt a mérnöknében, ebben a kis szikár, eleven bábuban. Pedig hetedik hónapjában volt az első másállapotának. Más helyette talán korán szül ott, abban a háborodásban.

De a mérnökné volt az első, aki megfogta az urát és a másik két asszonyt:

- Gyertek! Most menni kell innét! Halljátok! Ezek a vademberek meglincselnek itt bennünket. Majd a városból lehet intézkedni. Nálad van a pénz? - tapogatta meg ő maga a mérnök tárcáját. És ahogy észrevett engem, rámkiáltott: - Fogasson be, Veron! Azonnal fogjanak be! Hát ne ájuldozzanak most! - rivallt erélyesen anyjára és Vilára. Azzal már az erdész mellett volt: - Erdész úr! kérem, hasson oda erre a részeg söpredékre. Kegyeskedjék, kísérjen el minket. Tekintse állapotomat.

Nem is tudom, ha az erdészünk, ez a hatalmas ember nem avatkozik közbe, mi lett volna gazdáimmal. Az erdésznek is a revolverét kellett ráfogni a feldühödt falumbeliekre:

- Tágítsanak innét! Vagy én is törvényt ülök rajta, aki maga mer magának törvénykezni.

Így csinált nekünk utat, gazdáimmal a kocsijainkig, és tartotta távol az embereket onnan, amíg felültünk.

A falumbeli emberek közül sokan hallottam, hogy rám is ordítoznak, apám is, anyám is:

- Szállj le! El akarsz menni azokkal az átkozottakkal? Szállj le!

De a mérnökné rám szólt, a másik kocsiból:

- Szükségem van magára, Veron!

Meg voltam nagyon rettenve, gondolhatja. Kapkodtam előre-hátra a fejemet, mit tegyek?

Az erdész úr lépett megint közbe.

- Kísérje csak el a gazdáit! - szólt rám, és aztán a falubeliekre kiáltott: - Majd visszajön, ha akar. Most mások fizetik. Hajts! - parancsolta a kocsisnak.

- Az istenért, erdész úr, üljön fel maga is velünk, legalább a falu végéig! - rimánkodott neki, már a kocsi indulása közben a mérnökné.

- Felülök a másikra, csak induljanak - hallottuk utánunk az erdész hangját.

Így indultunk el az emberek üvöltözése közben. De még nem voltunk túl a veszedelmen. Láttuk, hogy ahogy az út lekanyarodik a völgyön, sokan lekerülnek elibénk a patakon, és ott várnak meg. Minden útfordulónál újabb nép fogadott az útfelen.

- Városi tolvajok. Verjen meg az isten benneteket, akik meggyaláztátok a házát!

Így tajtékoztak, köpködtek ránk. A gyermekek meghajigáltak sárgolyókkal. Egy vénasszony éppenséggel a meztelen hátulját verte ránk, a kocsma előtt.

Mondhatom, ha így megyek el ebből a faluból, talán sohsem merek belé visszatérni.

Hanem egyszerre csak, épp az utolsó ereszkedő előtt, a falu végénél, meg kellett állítani a kocsinkat.

Ahol legszűkebb itt az út, mert a puszta sziklába vágták, ott találunk egy szekeret, de keresztbe hajtva elénk az úton. És körülötte egy csomó ember, a faluból.

Alig dermedünk meg a rémülettől, mit készítenek itt nekünk?... Egyszerre, uram ne hagyja el! Sohsem fogom ezt elfelejteni.

Az emberek közül, első pillantásra, csak úgy látom, valami idegen nyomorék biceg elénk, egy botra támaszkodva.

De amint közelebb ért, gondolja el, megismerem Jakabot.

Hiszen úgy volt, írta is, hogy talán a templomszentelési ünnepre hazaszabadulhat. De már nem vártam. És pláne, hogy éppen erre a szörnyűségre érkezzék meg. Hozzá még, ó, jobb, ha eszembe sem jut, milyen állapotban.

De, hogy mondjam előbb. Most már nem kellett rámkiáltani, hogy ugorjak le a kocsiról. Abban a pillanatban eléje futottam. Sírva borultam a nyakába.

Úgy tetszik nekem most is, mindig az isten keze intézte így a sorsomat.

Itt már a gazdáim sem szólhattak. A mérnökné ugyan hívott megint vissza a kocsira. De most már az erdész is így szólt:

- Nagyságos asszonyom, akármennyire is szüksége van a cselédjére, ez az ura itt, és nézze meg, ezt hagyja itt magukért? - mutatott Jakabra.

Látnivaló volt az embereken is, hogy talán rögtön befordítják a két kocsit a patakba, ha egy mukkot hallanak róluk. Örülhettek a gazdáim, hogy így is megmenekedhettek.

Így maradtam le itt a falumban, akkor, a Jakabék szekerén indulva vissza.

*

Már nem bántam semmit. Se a várost, se a nyomorúságot, annyira megesett a szívem, ahogy Jakabot néztem.

Alig lehetett ráismerni. Olyan fehér volt, szinte zöldes, mint a mész, s a hangja is olyan volt, mint egy rekedt gyermeké. Előregörnyedt, és a szeme is olyan lassan fordult erről-arra, mintha az is kínja volna. Csúf heg húzódott a bal arcán végig, s ott az egyik füle is hiányzott. Rossz volt rátekinteni, ha a régi csinos kedvesemre emlékeztem.

A ló vetette le, ugratásnál, és ráesett mindenestül.

Annyira zokogtam, hogy még ő csitított és vigasztalt engem ott a szekéren:

- Nem baj - mondta -, csakhogy az isten élve hagyott és megszabadultam onnan. A kapitány úrtól hozok írást, a felülvizsgálatról, hogy kegydíjat kapok, és mihelyt bírom magam jobban, akkor is betesznek kihordónak a kohónál, mert alkalmatlan vagyok a nehéz munkára. Még megsegíthet így jobban bennünket az isten. Most már itthagyhatod a szolgálatot és összekelhetünk.

Igaza volt talán neki, hogy még jobb is volt így, ahogy minden történt.

De elébb azért nem ment minden simán. Különösen az telt bele sok hónapba, míg Jakab összeszedte magát egy kissé.

Sok ápolásomba és türelmembe került. Az első hetekben olyan volt az egész ember, mint az eleven seb. Egyik percben ilyen, a másikban más.

Minden semmiségen felfortyant, és ilyenkor a szeme úgy forgott, mint a tébolyultaké, a másik percben már ő riadt meg magán, vagy mint a bambák, nem bánt semmit.

Így volt még azzal is, amikor másnap említettem, hogy ott van még a holmim a gazdáimnál a városban, és talán kitölthetném már a fizetésembe azt a pár napot, a hónapból, ami hátra volt.

Elsőbb a botot vette rám, hogy még betegyem a lábam olyan átkozott házba, és még arról sem akart tudni, hogy a motyóm visszaszerezzem onnan. De már néhány perc múlva belátta, hogy oktalanság, és aztán ő maga küldött, hogy leszolgáljam az időmet is.

*

Harmadnap aztán bementem az utolsó hetemre a városba.

Már az is megérte, amit láttam és hallottam alatta.

Persze tele volt az egész város a toronyrogyással. Az utcán még harmadnap is szembekacagtak engem az emberek, és idegenek is megszólítottak, hogy tudakolják tőlem az egész históriát.

Az öreg Uborszkiné otthon már csak egyet hangoztatott. A fia itt az egész életére cégérezte magát. Menjen vissza Pestre a régi állásába, és vigye vissza magával ezt a pesti boszorkahadat.

Pör, hatóság, kártérítés, koldusbot! Ezeket a szavakat lehetett csak hallani a háznál. Meg még, ha csak ilyeneket!

De a pesti nagyságáim nem adták meg magukat.

Utoljára megint Jantyik jelent meg. Beláttatta a vén Uborszkinéval, hogy fiát nem hagyhatja most a pácban, mert nemcsak anyagi felelősséggel tartozik, hanem börtönbe is kerülhet, ha vizsgálatra engedik az ügyet a köpenyeg téglával és az elspórolt fundamentummal. A kártérítéstől pedig ezzel nem menekedik még. Itt csak egyezkedni lehet a plébániával.

Ezt aztán Jantyik magára vállalta.

Mikor eljött a plébános úr, igazán az ember szívét facsarta, ahogy panaszait hallotta:

- Ó! - mondta. - Ha az isten választott épe előtt a pusztában kialudt volna a fényes felhő, csak ahhoz hasonlíthatom, hogyan vesztettem el hosszú életem reménységét és célját, hogy a híveim temploma leomlott.

De most már Jantyik olvasta vissza a plébános úrra a keresztényi könyörületet. És ő maga ment ki a falumba, és egyezkedett ki a plébános úrral új költségvetésben, amivel tavasszal újra kezdik a toronyrakást.

Az összeg így is akkora volt, hogy nem volt más mentség, az öreg Uborszkinénak túl kellett adni a házon. Jantyik vette meg ezt is egy füst alatt. Rég vásott rá a foga, hogy egyesítse telkét az Uborszkiékéval, és házaknak parcellázza fel.

Jantyik járt a legjobban a toronyomlással. És a napján még mást is elért.

Úgy tudtam meg ezt, hogy első este, amikor visszaálltam a gazdáimhoz, letölteni az időmet, hát hallottuk, hogy a diákok fütyölnek az ablak alatt.

Én nem akartam már közösködni többet velük, s meg is tartottam. De csodálkoztam Ágnesen, hogy ő sem mozdul. Egy kicsit zavarba jött, mikor faggattam, végre aztán jobbnak gondolta, ha bevall mindent.

Megtudtam tőle, hogy Jantyik miért maradt otthon a toronyomlás napján. Most is mulatok magamban rajta, ahogy Ágnes mesélte:

- Úgy nekem rontott itt, hallja, hogy így sem tudtam volna menekedni tőle, még a kiáltásomat sem hallották volna meg. De jól mondta maga, hogy azt nem tudhatja, hogy nem ő volt velem először. Ő abban van most is. Persze, azt elhiheti, hogy vackalódtam, még sírtam is és fenyegettem. A nyakkendője is a kezemben maradt. Kért, meg simogatott is aztán egy óráig, hogy kibékítsen, és mindent megígért a világon. De csak aztán - tette hozzá nekem -, elvárhatom magától, hogy nem árul el, mert akkor én is elmondom a maga dolgait az urának.

Ezzel már vette is a nagykendőjét. Mert úgy egyeztek meg Jantyikkal, hogy azontúl minden este átmegy hozzá, a kertelés két kijáró lécén.

*

Ezt láttam csak az utolsó napok alatt, amit ott voltam még.

A többit már rövidre foglalom. Különben is akárki elmesélné magának az egész környéken. Még a pesti újságokban is benne volt, mint hallottam.

Jantyik átvette a mérnöki irodát, és ennek a gatyás parasztnak lett az üzletvezetője az én okleveles gazdám. De ez még semmi. Hanem az, hogy az Ágnes szülei rámentek a lányukért Jantyikra, ha ugyan nem ez a furfangos kis lotyó beszélt össze velük. Elég az hozzá, hogy Jantyik elvette a keresztlányát. És most az én Ágnesem nagyságos asszony, és így a régi gazdái lettek az ő cselédei.

Ezt sem álmodta volna senki, még ő maga sem. És azt mondják, hazudnak a könyvek. Persze hogyan történt ez, azt csak én tudom, legfeljebb a diákok révén sepetélnek róla mások is.

Én nem irigylem tőle. Csak az jut néha eszembe, hogy csakugyan olyan a rosszaság és cédaság, ahogy ítélkeznek róla?

Hogy én meg vagyok itt elégedve a sorsommal? Hát istenem! Az uram felügyelő a kohóban, és én sem számíthattam ennyire sem. Neki is csak a balesete volt a szerencséje.

De ha lemegy reggel, nézze meg az új templomot. Ezt már Jantyik építette. De ő nem hurcolta magával ide ki a feleségét. Vagy tán Ágnes sem szívesen jött volna ki, hogy talán találkozik velem.

Azóta sem láttam többet.

*

Eddig tartott csinos Veronika története, amit igyekeztem itt hűen tolmácsolni maguknak.