Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám · / · Figyelő

Fenyő Miksa: Lehr Albert

Tegnap tettük örök nyugalomra Lehr Albertet, az ágostai hitvallású evangélikus gimnázium nyugalmazott professzorát, az Akadémia tiszteletbeli tagját, a nagy Toldi kommentár, a kis magyarázatos kiadás szerzőjét, nekem pedig atyai barátomat a magyar nyelvben. Talán nem is illő, hogy ezt a példásan egész, s nem közönséges gazdagságú életet a magam életén, ennen fejlődésemnek botorkálásain keresztül nézem, de valahogy éppen azon a lebilincselő hatáson, melyet reám gimnazista koromban, de egész életemre döntően gyakorolt, tudom legjobban lemérni jelentőségét. (A nyelvészet művelőire vár a feladat, hogy ugyanezt tegyék nyelvtudományi munkái alapján.) Lehr Albert volt az első ember életemben, a ki tudásával, lelkessségével, egész lényének szuggesztív erejével azt az érzést keltette bennem, hogy íme kivételes szerencsében van részem: egy kivételes ember bűvkörébe jutottam. Nem a pedagógiai tudása volt az, mellyel ezt az érzést bennünk felkelteni tudta, mert hiszen Lehr Albert nem is volt valami kiváló pedagógus. Hiányzott belőle az a disztingváló, minden egyes tanulónak lelki életét külön tanulmányozó és megértő képesség, mellyel a jó pedagógus a maga tanulóit karonfogja s mindegyiket a maga külön útján elkíséri. Ez az érdeklődés Lehr Albertben nem volt meg, de meg volt egy nagyszerűen lelkes érdeklődés a maga tárgya, a magyar nyelv, a magyar nyelv lelke iránt és ezzel a képességével ragadott bennünket magával és alakította elhatározóan érdeklődésünket. Pedig nyilván nem sokat jelentettünk számára akkor, ha jól feleltünk nem okozott valami különös örömet neki, ha rosszul feleltünk, nem vette túlságosan szívére, ürügyek voltunk pompás monológok elmondása számára, a lírai költészet lényegéről, az epikai hős karakteréről, Vitéz Mihályról, Himfy szerelmeiről, a Vén cigányról, Petőfiről és mindenekfölött Aranyról. Azt mondják, magam is tapasztaltam, hogy azok a költői művek, melyek iskolakézre kerülnek, valahogy elvesztik hitelüket a tanulók előtt: Homeroszt, Vergiliust jórészt az iskola végezte ki. Lehr Albert azt a csodát művelte, hogy a magyar ifjúságot megnyerte Arany Jánosnak, a Toldi-trilógia számunkra izgató olvasmány volt s tizenötesztendős korunkban komolyan megértettük és méltányoltuk Buda halála sűrűvérű szépségeit. Mi volt a titka ennek a szuggeszciónak nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a mi szépségre felnyitotta a szemünket, azt ma is fellebbezhetetlenül szépnek ismerjük. Bizonnyal az a nagyszerű tudás, tudásnál is több csalhatatlan megérzés, mellyel a költői művek lelkét azok anyagán, a nyelven keresztül közelítette meg. Ura és szolgája volt a magyar nyelvnek: soha nem képzelt gazdag kincseket bányászott belőle s tette mintegy önmagából teljesebbé, a költészetnek mind finomabb, gazdagabb, simulékonyabb anyagává. A mi szépséget mások sejtésen, érzésen, léleklátáson keresztül éreznek meg a költői művekben, azt Lehr Albert a magyar nyelven keresztül érezte meg és tárta fel tanulói előtt. Arany műveit nyelvezetén keresztül analizálta szét s fogta aztán össze - most már a felfedezett rejtett kincsektől egész valójában foszforeszkáló egységes remekművé. Móricz Zsigmond geniejét éppen nyelvén keresztül érezte meg és fedezte fel, olyan időben, mikor mi esztétizáló kritikusok még megkérdőjeleztük írásait. S minden szépséghez a magyar nyelven keresztül jutott el, melyet nálánál senki e magyar földön jobban nem beszélt s meghatóbban nem szeretett.

S mégis ez a tudás nem jelentett számára korlátolt begubózást valami speciális ismeretkörbe. Az a mód, ahogy ő a magyar nyelv lelkén át Aranyba hatolt, képessé tette arra is, hogy Goethéhez is eljusson s szellemébe igaz megértéssel behatoljon. Mert azok a titkok, melyeket ő a magyar nyelvből ellesett, ezek kitárták előtte idegen nyelven írt költői művek szépségeit is s ha a Hermann und Dorothee fordítása nem is egyenrangúbb fordító munka, annyit mindenesetre bizonyít, hogy a fordító előtt Goethe házának kapui kitárulnak. Filológia gondolom az olvasás kedvelését jelenti: Lehr Albert példája valóban filológusokat nevelt belőlünk. Lelkességével, melyről már mondtam, hogy hogyan ragadt magával ellenállhatatlanul, szellemességével, mellyel előadása tárgyát mindig vonzóvá tudta tenni és azzal a lélekretapintó csalhatatlan érzékkel, mely a tudóst már az alkotó művészek sorába emeli.

Arany János sírjának szomszédságában vásárolt magának sírhelyet s ott pihent le örök nyugalomra.