Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 11. szám
Áll a tetőn: a naplementét nézi.
A hallgató völgyekben, ott alant,
Már rég lement a nap.
Valami régi bűvölet igézi
Ott azt az egyet, hogy egyre áll,
Figyel és egyre vár.
Őr a hegyen. Magányos, mint az Isten.
Alatta a föld egyre dobban, -
Mindegy, harang szól, puska robban -
Ő és a föld: más semmi, senki sincsen.
Kiáltson?... intsen?... Miért? - igézet áll
Fölötte némán, mint alant a táj
...S a hallgató völgyekben, ott alant,
Kisálmú népek túrják a földet,
Melyet megölnek,
Ám marad a rontás s marad a hant.
Azt ott... sohasem. Észre minek vennék?...
Áll a tetőn, s nézi a naplementét.