Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Figyelő · / · Kürti Pál: Kettős bemutató a Vígszínházban

König György: Petrovics Elek

Petrovics Eleket ünnepeljük, a Szépművészeti Múzeumnak tíz év óta igazgatóját.

Ritka példája az ő esete annak, mily nagyszerű eredményekre vezet, ha alkalmas ember kerül a megfelelő helyre. Pedig kineveztetésének körülményei sokakban, még a szakemberek közül is, nem ezt a reményt keltették.

Mikor 1914-ben, Kammerer Ernő távozásakor a Szépművészeti Múzeum széke betöltésre várt, a művészi közvélemény aggódva leste, miként fog ez a díszes, magára a gyűjteményre nézve olyan döntően fontos, de egyszersmind az egykorú magyar művészeti életre irányító befolyást gyakorolni hivatott állás betöltetni? Súlyosbította a helyzetet az a körülmény is, hogy a hivatalos körök meggyőződése szerint ennek a helynek olyan férfival kell ékeskedni, ki társadalmi pozíciójával emeli intézete fényét. Ez a szempont sokszor veszedelmes, mert nagyúri dilettánsoknak biztosíthat előnyt rátermett szakemberek rovására.

Szakember? Ez a fogalom is nem egyszer már súlyosan kompromittáltatott kulturális intézményeink keretében. Hivatalos körök, vagy a szakma diplomásai hajlandók szakembernek csak azt minősíteni, aki hivatalos fórumtól pecsétes oklevelet kapott s mesterségét állandóan, főfoglalkozásként folytatja. Konstruálni kellene azonban a szakember ezen ósdi meghatározásával szemben egy igazabb definíciót. Ebben a definícióban aztán kifejezésre kellene jutni annak, hogy szakember az, aki lelkestül is benne él szakmájában, nem csak testestül, kinek számára szakmája minden eseménye élmény s kit szakmája minden fontosabb életnyilvánulásához valamely meggyőződés köt, nem csupán a hivatalnok köteles gondoskodása.

Könnyű volt ilyen felfogás mellett Petrovicsra ráfogni, hogy nem szakember. Hiszen nem a Múzeumban hivatalnokoskodott, nem doktorált egyetemen művészettörténetből, maga nem művész, sőt még művésznövendékek oktatásával sem foglalkozott. Nagyon kevesen, jóformán csupán baráti köre tudta róla, hogy lelkes műbarát, képkiállításaink lankadatlan megfigyelője, szerzője számos finom műkritikai cikknek. Ez a kis baráti kör nemcsak ismerte Petrovics műbarát voltát, hanem nagyra becsülte, s műítéleteit az igaz hozzáértő nyilatkozataiként vette számba.

Egy kis társaság forrón óhajtott reménysége, a nagy műélvező közönségnél azonban csak csodálkozás tárgya volt Petrovics kinevezése. A kis társaságnak lett igaza. Ma tíz esztendő után a nagy közönség sem ítélheti meg kedvezőtlenebbül az ő munkájának gyümölcseit, mint mi, kik kezdettől fogva hittünk benne.

A század első éveiben az irányító körök előtt a Szépművészeti Múzeum fejlesztése tekintetében csak két vonal látszott lehetségesnek. Az egyik volt a Múzeum már meglevő erősségeinek, így pl. különösen a spanyol gyűjteménynek még tökéletesebb kiépítése, a másik pedig az újabb modern generáció művei által történő kiegészítés a még ekkor is csak Piloty sarkában tipegő akadémikusok szellemében. A francia impresszionisták megbecsülése, de sőt csak elismerése is, ekkor még késett. Ma már, mikor ez az irányzat teljes győzelmet aratott a világ múzeumaiban, sőt mint diktáló hatás a mai művészetben némileg divatját múlta, kissé különösnek találhatjuk, hogy a nagy francia újítók minálunk csupán virágzásuk után vagy félszázaddal érvényesülhettek. Aki a műtörténet fejlődését figyelemmel kíséri, az tudja, hogy a nagy új irányokat mindig olyan úttörők kezdeményezik, kiknek a merevvé csontosodott, gyakran nemzedékről nemzedékre átörökített akadémikus művészet s a mindig csupán a megszokottban tetszelgő közönség kettős sáncait kellett bevenniök. A ma már általánosan elfogadott közfelfogás mellett azonban olcsó diadalt arat az, aki az alig egy-két évtizeddel előbb éltek és működtek szándékait maradiaknak pocskondiázza, mert hiszen nem minden művészi kezdeményt koronáz siker. Könnyű a győzelemnek örülni, de nehéz a győzelmet, még a jogosat és igazságosat is kivívni. Petrovicsnak is az a nagy érdeme, hogy egy a világot megváltó hatalmas reneszánsz előbb lelkes híve, utóbb felelős helyen működő előmozdítója lehetett.

Ne feledjük, hogy Manet, Monet vagy Renoir elismertetése Franciaországban sem következett be sokkal hamarább, hanem az igazi felfedezés érdeme itt is néhány kongeniális barátot s műértőt leszámítva tulajdonképpen külföldi gyűjtőket, műbarátokat és kritikusokat illet meg.

Minálunk a szépművészeti Múzeumnak a francia impresszionisták s az ezek nyomán fakadt újabb irányok szellemében való kifejlesztésére irányuló törekvés már Petrovics előtt is megvolt, hivatalos elismertetéshez és eredményekhez azonban csak ő alatta és általa jutott. Tudatos célkitűzését s törhetetlen energiáját az bizonyítja legjobban, hogy olyan politikai és gazdasági viszonyok között, amilyenekre eddigi igazgatói működésének jóformán egész ideje esik, számottevő külföldi művekkel tudta szaporítani a Múzeum anyagát. Két front ellen kellett harcolnia ezenközben, először is a nyomasztó és minden kulturális törekvést elsorvasztó pénzbeli nehézségek ellen, azután meg még azon álláspont ellen is, hogy a rendelkezésre álló anyagi eszközöket nem a helyes ideál megközelítésére fordítja.

Párhuzamosan azzal a törekvéssel, hogy Múzeumunkat a modern európai múzeumok fejlődési vonalába beállítsa, haladt Petrovics azon másik törekvése is, hogy a nagy franciák által megindított világáramlatba belekapcsolódó újabb magyar generációt is felkarolja s a Múzeumban lehetőleg tökéletesen képviseltesse. Ezen téren sem volt a Múzeum igazgatójának könnyű a dolga, mert ha látszólag nem a legnehezebb feladat is a Szépművészeti Múzeum számára a magyar művészet színét-javát kiválasztani, valójában nem így áll a dolog, mert nálunk minden kiállító művész az állam kötelességeként fogja fel a maga támogatását, s ennek elnyeréséért mitől sem riad vissza. A művészeti szempont kizárólagos érvényesítését, az ehhez szükséges pártatlanságot és fölényt aligha egyesítheti magában múzeumi igazgató tökéletesebben, mint ahogy azt Petrovicsnál egész működése alatt tapasztaltunk. Ugyanaz a céltudatosság, kitartás és hozzáértés, mint a kiállításokon való vásárlásoknál, figyelhető meg a Modern Képtár új rendezésénél is, ahol Petrovics a Múzeum meglévő raktáraiból hozott össze harmonikus, a maga művészi hitvallását művészi alkotásként kifejező egészet.

Szerencsés kézzel dolgozott Petrovics a Múzeum gyarapításán egyéb területeken is. Ő indította meg nehéz viszonyok között a Múzeum Évkönyvének kiadását, mely a Múzeum tisztviselőinek kutatásairól számol be s gazdagította a gyűjteményt azokon a határokon túl is, melyeket vázolni próbáltunk.

Az a férfi, kit az elmúlt napokban barátainak és tisztelőinek immár széles serege ünnepelt, mint ember is a legkitűnőbbek közül való. A műbarátok rajongása a művészet iránt rendszerint a gazdagság s a pompaszeretet egy nemesebb mellékhajtása szokott lenni, nála az aszkéta művészetimádaté és puritán szegénységé.