Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám

Révész Béla: Vallomás

Bírálatok a legutóbbi könyveimről, még mindig figyelmeztetnek, tudom-e azt - "iskola" van körülöttem?

Személyes mondanivalókkal mindig hallgatag voltam és ha most először hajlok a beszélgetésre, azért tenném, mert a vallomás eltávolodik önmagamtól és ha szubjektív jellegű is a felelet a kérdésre, mindenkiért, mindenről gondolkozik. Tehát kérdik, tudom-e, hogy tanár lettem és nebulók rajzanak körülöttem? Úgy is magyarázzák írói munkásságomat, hogy én vagyok az, aki "az expressionizmus eszközeit a legelsők között használta az európai irodalomban", az egyik írói csoport pedig egyenest proklamálja az atyafiságot, hogy én lennék az "ősapjuk" - lehet-e, szabad-e, a fiadzott sokaságban szótlanul venni, az unszoló zsivajt?

Igen, tudom, látom őket...

A szaporázó könyveiket és folyóirataikat, amiket teli írnak az én megszólt szavaimmal, háborító formáimmal, elszabadult képeimmel. Az őszülő kortársakat is, akik máról-holnapra átnyergelnek és hetykén szorgalmatosak s ha itt-ott, kihagyó munkakedvvel majd én is írok, talán már én utánozom őket - magamat.

A redakciós asztalomat is évek óta elöntik a kéziratok és küldik a dübörgő zsengéket, az én hangommal ágálókat, valamint ilyesmiről panaszkodnak a más redakciók is.

Ezt a fövenyes sokaságot azonban már másként lehet elszemlélni. Erősen valószínű, hogy ez már a nemzett nemzedék. Van köztük sok idétlen, izgatottan kapkodó, besurranó svihák, de a tehetségeseket közülük szívelni kell, szeretni is lehet, érteni pedig őket, messzibbrelátó kötelesség. Ezek a sorok, értük is tisztogatják a látóhatárt.

*

Elgondolkoztat, hogyan van az, hogy az utóbbi években szaporodtak el az írók és költők, akik művelik az írásfajtát, amivel már húsz év előtt, ékes-éktelenek a megjelent könyveim. Az utánzók kisded, de makacs csapata jött mögöttem, már egészen fiatalon, de más a mai jelenség. Az sem helyes megállapítás, hogy az "érvényesülés" idejére volt szükség, amíg a vegetáció a nekibuzdult zsendüléssel megmutathatta magát, másutt az igazság.

Csak utánzók, hirtelen forduló, változó írótársak nem számítanak.

A legfrissebb nemzedékkel, melynek gondolatformái, stílusproblémái, képzeletének művészi jelei olyanok, mint az enyémek, más a viszonyom. A magányos, hosszú bolyongás után, találkozom velük. Erről bontogatnám a gondolatot.

Azt hiszem én húsz-huszonöt év előtt megtaláltam az írói külön világot, amely most megismétlődik és a legújabb nemzedék elé is tárul. Én szocialista író vagyok és írói vérség számára, a szocializmus horizontját, messziről mozduló levegőjét, sajátos káprázatait, hitbeli sugdosásait rokon olyan matériának tartom, mint amilyen végzetes különösséget, ez a mai világ kínál. A Verelendung, tíz év medrében összezsúfolt vagy száz esztendőt és a hivatott, most induló író, ha nem is szocialista, kénytelen az élet spontán válságáról, a megrohant lélek új ábráiról, a jelen forgó káoszáról, a kibontakozás víziójáról, ugyan úgy képzelődni, sejtelmezni, reagálni, ahogyan az író megtermékenyült, ha a lelkével, szenzibilitásával, a talentumával vált szocialistává.

Pontosan érzem, ha azelőtt a magam képzeletvilágában társtalanul fogadtam a fantomokat és titkos izgalom volt, amit sejtettem, láttam, a mai összedőlt mindenség, ugyanúgy dönti elém a fantasztikumokat, ugyanúgy verik, alkotásra ugyanúgy hajszolják az írói érzékenységemet, mint ahogyan egészen fiatal koromban mozdult a teremtő vágyam.

Nem azt mondom, hogy vágtatva, de elébe érkeztünk a szocializmus rendcsináló idejének (bár csak vele látszik a jövendő), az se a problémám, hogy az írók színezetét vizsgáljam, mert tőlem a legszembenállóbb tájékokról jöhet a jövevény, ha művész, csupán arra akarok rámutatni, hogy a sujet: írói lélekzés számára ez a komprimált minden azonos, ha huszonöt év előtt a szocializmus gondolatvilága ébresztett engem munkára, ha a fölserkent mai írók, a ma miliőjében találják meg az írnivalójukat.

A szocializmus az előrehajtó képzeletet már belepte a látomásokkal:

a zugolyt elhagyva a tér emeli fel végtelenségét,

jelzett rengések a kataklizmát fölvarázsolják,

az ember felejti első önmagát és sajgó atomjává alakul az emberiségnek,

a megnyilatkozás: a kikiáltás vágya új szavakért, más szavakért vajúdik,

a reménység, nem az egyed nyugtató sátora, firmamentuma a közösségnek,

a gondolat, amint emelkedik, fürkész, romok között lehető szerpentint kutat: a mindenki gondolata,

ugyanúgy, ahogy a mai fölhányt, sorsa előtt veszteg zavarodó élet, rezzenti-husángolja az idehivatott, induló írót.

Kellett, hogy az én hangom mindenfelől meghangozzék, ha olyan lett a sujet, amilyet én valaha magányosabban éreztem.

Verhaeren, Maeterlinck már az eltakart miliőből zendülnek, de a szocializmusnak kevés a művésze, mert a mozgalom még mindig a nyers fundamentálásért küzd. Erősen valószínű, hogy az időjárás rajban fogja meghozni a szocialista művészeket is, mert, akik ma versengve, de kénytelenül növelik az "irányok" lüktető és kifejlődő zenebonáját, azok az új embert érző ösztöneikkel, olyannak sejtik a jövendő életet, amilyennek a szocializmus kijelölte.

Talán nem szocialisták, nincs színezetük és nincs pártállásuk, de itt vannak, írók, talajforgató a szavuk, más szándékú az akaratuk, átzúdulnak szabályokon, forradalmas formáik a szűz fegyverekért törnek, mert el akarják mondani a kimondhatatlant mivel rajtuk ütött az Összeomlás, a Föltámadás...

Találkozom velük és értem a viharzásukat...