Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 8-9. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz -
2.

Vagy félóra hosszat állhattam a szederfának nekitámasztottan, mikor az anyám kiszólt hozzám a konyhából:

- Gyere be attól a fától. Mit szól hozzá, ha valaki meglát ott?

Átmentem a konyhán, be a szobába s az egyik sarokban letettem a kutyaól alól előkapart könyveimet és a bizonyítványt. Vártam, mi fog történni ezután. Valami rossz? Attól nem féltem. Mindenre el voltam készülve és a részemre az lett volna a legkínosabb, ha most nyugodtan békében hagytak volna. Éreztem, hogy harcra kész vagyok és éreztem a nagy körmeimet. Csak az anyám fejét ne látnám olyan fényesen és szomorúan ingadozni a teknő fölött. A sűrű levegőben hol jobbra, hol balra rándult és néha egészen elsüllyedt az opálos ködökben. Szerettem volna kimenni hozzá és mondani neki valamit, de minek? Bizonyosan csordultig van könnyekkel s ha csak hozzáérek, csak a hangom meghallja, kibuggyan belőle a fájdalom.

- Gyere ki, itt van egy kis leves, egyél!

- Köszönöm - mondtam nagyon szelíden. Jó akartam lenni, de nem tudtam, hogyan mutassam meg magamat ilyennek.

- Gyere, edd meg! Nem tudom, ha apád hazajön, mi történik. Sajnállak te szegény gyerek, nagyon sajnállak.

- Köszönöm, nem vagyok éhes - de odamentem a tűzhelyhez, kezembe vettem a tányér levest, hogy a konyhaküszöbre vigyem, leüljek és megegyem. - Nem vagyok éhes - mondtam még mozgás közben is, de már csak azért, hogy mondjak valamit, hogy ne kelljen a csöndet hallanom, aminek hangja, színe és súlya volt az anyám körül. Éreztem, hogy anyámmal szemben jóvá kell tennem valamit, akartam, hogy a hangom, a szelíd megadó hangom simuljon hozzá és ebben a pillanatban - nem tudom miért - kiesett a kezemből a tányér, csörömpölve eltörött és a zsíros leves szétfröccsent a már kimosott ruhán.

- Hát így adod vissza azt, hogy még mindig jó vagyok hozzád?!

Nem tudtam válaszolni.

Végre kibuggyant belőle a keserűség, hosszan és panaszosan sírt. Lassan mozgott, mintha álmos lett volna és beszélt, beszélt és újra szedett levest, odavitte a küszöbre és közösen ettünk a tányérból.

Hallottuk az apám köhécselését.

Bejött a kapun.

Anyám közelebb húzódott mellém a küszöbön, hogy hely maradjon az átjárásra.

Mikor az apánk hozzánk ért, felkeltem és kezet csókoltam. Engedte. Ez annak a jele volt, hogy a bizonyítványról még nem tud semmit. Anyám is nekibátorodott, mosolyogva köszönt.

- Alásszolgája! - mondta az apám és mindjárt tovább az ő tótos zsargonjában, amelyben mindnyájunkat megázott. - Az a lebo kérem szépen, nincsen maguknak asztal? Micsoda dolog az kérem szépen, mint a koldus cigányok?

- Vártunk rád - felelte az anyám, aztán bementünk a szobába. A tálalás közben, amíg behordtam a tányérokat, megint majdnem sírva beszélt nekem az anyám. - Ha apád előhozza a bizonyítványt, kérd meg szépen, hogy ne haragudjon, majd megint jobban fogsz tanulni. Ha megüt, ne nagyon kiabálj, mert akkor véged van.

Alig hallgattam rá. Valami fullasztó hőségben botorkáltam ide-oda. Nem féltem, de már nagyon túl szerettem volna lenni mindenen. Úgy éreztem, ha ma történni fog valami, az komoly, nagy dolog lesz. Tíz éves elmúltam és még egyszer sem ütött meg az apám. És ez nem azért volt így, mintha én vagy két lánytestvérem, akik különben is nem a legcsöndesebb természetű gyerekek voltak, még egyszer sem érdemeltük volna meg a nádbotot. Más családban enélkül a szerszám nélkül nem lehetett volna boldogulni a gyerekekkel. Nálunk azonban elég volt, ha apánk csak ránk vetette a szemeit. Egyszerre meghunyászkodtunk, félresomfordáltunk s csoszogó menésünkben benne volt a megbüntetett kutyák bűnbánata és szívbéli alázatossága. Előretolt tartással nézett ránk esztendőknek ható pillanatokig, a szemei szinte kijöttek a fejéből s ha mi tehettük volna, a legnagyobb boldogsággal süllyedtünk volna el nézésének ettől a részünkre megmagyarázhatatlan súlyától. A legszörnyűbb haragjának ismertük eddig, ha az asztalra csapott, hogy ökle körül összecsörömpöltek az edények s nikotinos bajusza alól, mint valami tüskés állat, kibújt a káromkodás:

- Krucifix! Herrgott miatyánk!

Ha nagyon erősen és gyorsan akart kimondani valamit, akkor egészen rosszul tudott magyarul s ezért, ha elült a vihar s ő elment hazulról, sokszor színházat csináltunk a legfélelmetesebb pillanatok emlékeiből is.

Ma még senki sem tudhatta, mi fog történni.

- Az a, hol vannak a többi gyerekecskéi?

- Át vannak a szomszédban.

- A, mindig a szomszéd! Mindig az a szomszéd, kérem szépen! Nekem ez a dolog nagyon nem smakkolja.

Az anyám kezes volt, mint a bárány:

- Menj fiacskám hívd őket haza!

- No, no! Maga maradjon csak itt kérem.

No most. Most kezdődik a világ vége. A tányér fölé hajoltam és oldalt kilestem az apámra. Ő is úgy tett, mintha nyugodtan kanalazna. Találkozott a tekintetünk.

- No?!

Anyám az asztal alatt meglökte a térdemet, aztán fölékelt, kiment, hogy behívja a lánykákat.

Ketten maradtunk. Apám letette a kanalat, kér tenyerét szélesen a térdére fektette:

- megkapta kérem azt a bizonyítványát?

Hallgattam.

- Nem tud beszélni, kérem szépen?!

Előhoztam a bizonyítványt és az asztalra tettem.

Apám lassan érte nyúlt és közben állandóan rám nézett. Ez nagyon kényelmetlen volt. Mintha az egész testem üvegből lett volna, bizonyos, hogy még a gondolataimat is ki akarta nézni a fejemből. És valószínű, hogy már mindent tudott is. Álltam előtte, de alig bírtam el saját súlyomat. Mért nem ütött már agyon, gondoltam minden rémület vagy félelem nélkül, akárha csak valami semmiségre gondolnék.

Az udvarról behallatszott az anyám hangja:

- Mariska! Terka!

A papírlapot egészen maga elé emelte az apám, belevetette a szemeit és egyszerre mintha késsel beleszúrtak volna:

- Mi? Mi?!!

Összeszorítottam az ökleimet és fogaimat, hogy el ne vihogjam magam. A testem remegett, nem bírtam magammal.

- Hát megbukta maga! Gazember, csirkefogó, megbukta!!!

Egészen közel álltam hozzá és az asztal sarkánál. Láttam, hogy fölemelkedik, szörnyű magasra fölnyújtózik s a szájából kiugrik a nevettető káromkodás.

- Krucifix! Herrgott miatyánk!!

Felém ugrott, felkapott a padlóról s magasba, a feje fölé emelt. Nem kiáltottam. Alsó testem csüggedten hullott lefelé, mozdulatlan lábaim valahol egészen közel a szemei előtt lógtak. Egész tisztán tudtam és éreztem mindent. Számítottam, hogy most a földhöz fog csapni s aztán minden jó lesz.

Lassan, mintha üvegből lettem volna, visszaeresztett a padlóra.

- Hát megbukta, svindler, csirkefogó!

Aztán őrült csattanással sűrű, forró levegő csapódott a fülembe. Egy pillanatra nem tudtam, mi történik velem, csak a kályhához ütődött fejemet éreztem fájdalmasan.

A többiek is bent voltak már a szobában, a lánykák rémülten sikoltoztak, az anyám hátulról belekapaszkodott az apám nyakába:

- István, az istenért mit csinálsz?! István! István! Véresre vered a saját gyereked!!!

- Ajajjajjj csirkefogó lett a maga gyere. Csirkefogó, csirkefogó, csirkefogó...

Rekedt volt a hangja, mint valami kínlódó állaté. Aztán egyszerre összecsuklott. Visszaereszkedett a székre és hangtalanul sírni kezdett.

Az anyám egy nedves ronggyal megtörülgette a fülemet, amely vérzett a pofontól. Aztán a nagykés lapjával vissza próbálta nyomkodni a púpot, mely a bal halántékomon bújt ki mint valami zöld dió.

Semmi szó. Az ebéd ott maradt jóformán érintetlenül.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, egy könnycsepp nem esett ki a szememből. Szinte diadalmasan nézelődtem. Nem lehet világesemény, ami most hatni tudott volna rám. Egészen magamé voltam, mint győző fölötte éreztem magam a tárgyaknak és személyeknek. Az apám néha felém fordította a fejét, de észrevettem, hogy a szemeivel nem lát el hozzámig.

Félkettőkor felkelt a székről, már fején volt a kalap, jobb kezét a nadrágja zsebébe dugta és megállt előttem... Nézegetett, mintha kicsit ismerős lennék neki.

- Az a lebo kérem szépen, majd meglátjuk, mi lesz magából!

Két krajcárt vett ki a zsebéből, letette elém az ablakdeszkára és kiment.

A lánykák szokás szerint kezet akartak csókolni neki, de nem engedte.

Köhécselve végigment az udvaron s a kapuajtót nyitva hagyta maga mögött.