Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Balassa József: Babits Mihály nyelvéről

"Aki valamely költőt legmélyében megérteni akar, annak elsősorban a nyelvét kell tanulmányoznia" - mondja Babits Ady Endre költészetéről szólva. (Gondolat és Írás. 281. l.) S igaza van, az igazi költő titkos műhelyébe, költészetének belső alakulásába csak nyelvének tanulmányozásán keresztül hatolhatunk be. "A szavak egymásutánja - folytatja Babits - a képzetek egymásutánjának felel meg, s ez nem egyéb, mint az asszociáció, a fantázia. A nyelv tanulmányával meg lehet állapítani az asszociáció alaptermészetét, azt, ami benne öröklött és tanult, tetten érni első merészségeit s fokozatos bátorodását, kinyomozni az érdeklődés és megfigyelés sajátosságait, az olvasmányok és látványok hatását a fantáziára. Titkos összefüggéseket lehet felfedezni, furcsa visszatérését képzetkapcsolásoknak, melyek a fantázia fejlődését vagy változatlanságát, egyszóval a költői alkotás lélektani kulisszáit illusztrálják." Szándékosan idézem csonkítatlanul Babits érdekes fejtegetését, hogy rámutassak, mennyire tudatos nála, a fontossága, mennyire tudja azt, amit a legtöbb költő csak érez, hogy a nyelv és gondolat együtt születnek s az igazi költői alkotásban a szó nem puszta tükörképe a gondolatnak, hanem egymást teremtő, ébresztő, alakító, megújító és megvilágító elemek. Gyakran a költeményben a maga helyére legjobban illő szó teremti meg a gondolatot, máskor a gondolat keresi az odaillő szót. Mint két egymásba vágó fogaskerék hajtja a költői alkotást a szó és a gondolat és nem mondhatjuk meg, melyik vezeti, irányítja a másikat.

Ha írók, költők nyelvéről van szó, rendesen egy általános jelzővel, gyakran frázissal intézik el, az egyik költő nyelve magyaros, a másiké régies, vagy népies, az egyik színes, a másik pongyola stb. Az ilyen általános ítéletek nem mondanak semmit, mert hisz minden költő nyelve - csakis igazi költőkre gondolunk - tárgyához és gondolatához simul, népies vagy régies ott, ahol ilyennek kell lennie, színes, ha tárgya ezt kívánja. Az, ami ezenkívül az író és költő nyelvében egyéni, egész nevelésének, költői tanulmányainak, vérmérsékletének, vágyainak és szenvedélyeinek eredménye. Babits minden írásának nyelvén meglátszik, hogy klasszikus és modern költők munkáin nevelkedett. Nem egyoldalúak sem ismeretei, sem érdeklődése, épp ezért költői gondolatait is a tárgyhoz illően tudja kifejezni. Az ő nyelvére nem alkalmazhatjuk egyik megszokott frázist sem, nyelve nem népies, nem régies, nem színes, nem képekben bujálkodó, nem újító és nem maradi, ha általánosságban akarjuk jellemezni. De mindegyik tulajdonság megvan benne ott, ahol szükséges. Régies, ha tárgya ezt kívánja, színes, ha a költemény hangulata ezt követeli. Nem ijed meg újítástól vagy merész nyelvtani alaktól sem, ha a vers ritmusa megkívánja. Pl. ...szentebb zamatokkal tell most, ibolyával rozmaring-illattal... (Pávatollak 98.) Szomító selyem ajkak és bársonybőr kacsók. (Egy dal.) Az Ady nyelvére annyira jellemző merész szóösszetételek csak elvétve fordulnak elő az ő nyelvében, mint például: "Ő forgatta a Mindegy-buzogányt" (Az óriások költögetése). - Ugyane költeményből idézünk néhány példát arra, a nála már gyakoribb stílusjelenségre, midőn meglepő jelentésátvitelek vagy találó színes jelzők teszik nyelvét merészebbé és élénkebbé: "...mióta lajhár éveken át csúf hályoga hangos szememre verődött." - "Mikor kel ki vak szemhéjaitok nehéz gubójából az isteni Látás?" S másutt is: "...az ábrándokba burkoló, álomharanghúzó, bíborszagú, tömjénszagú, szó." (Szitál-e lassú mérgeket?)

Prózája gondos stílusérzékre vall s mindig tárgyához alkalmazkodik. Tanulmányaiban mondatait gondosan szerkeszti, hogy világosan tárja elénk mondanivalóját. Nyelve regényeiben és elbeszéléseiben is a tárgyhoz simul, a Kártyavár léha társadalmának rajza megengedi a pongyolább stílust, míg a Gólyakalifa és a Timár Virgil fia finom lélekrajza gondos, csiszolt nyelven tárul elénk.

Babits igazi nyelvművészetét költeményeiből ismerjük meg. A szavak és gondolatok összefogó vagy egymást legyűrő harca mellé társul nála a szavak zenéje. Nemcsak az odaillő gondolatnak megfelelő szót keresi, hanem érezzük, mint sorakoznak nála egymás mellé a szavak, zenei összhangjukat, összeillő csengésüket keresve. A szavak hasonló hangzását s az alliterációt is e zenei törekvésének szolgálatába állítja. Gondoljunk csak a "Két nővér" c. költeményére: "A holt szerelem lányai ők, galambszínű hollók, és kínál borral a Bánat és kínál vérrel a Vágy." A "Csipkerózsa", a "Haláltánc", a "Mindenek szerelme", "Egy szomorú vers", hogy csak egy-két legjellemzőbbet említsek a sok közül, csupa zene, a szavak zenéje. Emlékeztetőül álljon itt a Haláltánc néhány kezdő sora:

Ha a pusztán zug a tél
és kopogva hull a dér,
fázó farkas éhen ordít,
a hideg fogat csikordít,
köddel rémes a határ
s száll a téli vad madár,
mikor megfagy mind a vágy
s meleg vacok édes ágy
s künn a köd fehér tejébe
aranytojást ver a hold:
akkor ébred régi rémem,
mint a sírból kel a holt,
lepedősen és fehéren.

A szonettek hangja egészen más. A költészetnek e régi formája, zárt alakjával másfajta zenét kiván, nyugodt, higgadt hangot, kicirkalmazott formát.

"Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuozitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás."

S ha kell, Babits tud a kimért, hideg hang virtuóza is lenni.

Nyelvművészetének tág tere nyílik költői fordításaiban is. Ő is műfordításnak nevezi a költői művek fordítását, pedig a "Pávatollak" előszavában védekezik a műfordítás elnevezés ellen. Megmondja, hogy előtte "a magyar vers volt a fontos, nem az angol vagy francia. - Sokszor megváltoztattam a szöveget, egyszerűen azért, mert valami nekem - a magyarban - máshogy jobban tetszett." Ez a költői elv vezeti minden fordításában, a magyar nyelv zenéje, a magyar nyelv gondolati tartalma irányítja a fordított költeményt, éppúgy mint az eredetit. Babits Dante-fordítása az ő fordító művészetének legnagyobb alkotása. Igaz, hogyha sorról-sorra összevetjük az eredetivel, azt találjuk, hogy igen gyakran mást mond vagy nem úgy mondja, mint Dante, de ha az egyes énekeket az eredetit félretéve elolvassuk, egy nagy költői alkotás hatását érezzük. A tizenharmadik század olasz költőjének hatalmas alkotása átszűrődve a huszadik század magyar költőjének lelkén. Az idegen gondolat és idegen forma óriási akadály az ilyen költői mű fordításában, de Babits nagy nyelvművészete és költői készsége ezen is győzedelmeskedett és egyéges költői alkotásban adta nekünk Dante remekét.