Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és a Magyar esszé

Turóczi-Trostler József: Babits és a Magyar esszé
III.

Bármilyen szituációban jelentkezik is a Babits költészete, törvényszerűsége mindig a lírizmus és intellektus kiegyenlítésére irányul. Lírizmus az élmény zenei anyaga, amelyben ideaként, öntudatlan akaratként él a forma -, az intellektus pedig néma nézője az irracionális élménynek. Mihelyt azonban a zenei anyag tartalommá szűrődött, az intellektus tüstént beleavatkozik s konkrét, érzékelhető formájához juttatja. Babits esszéiben is meg van ez a kettősség, csakhogy ezúttal az intellektus nem szorítkozik az elementum farmans alázatos, másodrendű szerepére, a maga célja szerint nagyobb területen osztja meg s fogalmosítja az élmény tiszta zenei anyagát. Az eredmény itt is ott is megformált zene, plátói rend. "Add hozzá Komjáthy lelkéhez e tudományos lelkiismeretet, és Péterfy lelke lesz belőle" - olvassuk az Irodalom halottai-ban. Add hozzá Babits lírizmusához Babits intellektusát, s megszületik a Babits esszéje. Míg a lírában az intellektus maradék nélkül szívódik fel a formába, az esszében megfoghatóan s érezhetően uralkodik tovább, úgy, hogy néha "szinte tetten érhetjük" a kettejük küzdelmét, Babits minden szituációjának és problémájának, térhódításának és biztosításának megvan a maga kulcs-esszéje, amellyel résztvesz ebben a hódító és biztosító munkában.

Az első korszak ilyen kulcs-esszéje a Szagokról, illatokról szóló: intellektuális levél Irisz koszorújában. Akár tudományos értekezésnek nézhetnők, annyira meg van terhelve jegyzetekkel, idézetekkel. De mégsem az, hanem esszé. A megterhelés csak párja az első versek meredek zsúfoltságának. A lírizmus megfosztja az adatokat súly-jellegüktől s fikcióvá párologtatja bizonyító erejüket. Aztán egyesül az intellektussal, feloldódik benne. Érzékenység a Babits első élmény-szituációja s utópia az első lírai formája. Ez az esszé lényegében óda az érzékenységhez, az érzékekhez, ezért természetes, hogy az új magyar líra felszabadítóját, nagykorúsítóját Baudelaire-t választja kalauzul - s akár csak a lírában - az utópia erején próbál áttörni a bűvös körön.

Babits ösztönszerűen érzi, milyen veszélyt jelentene, ha lírizmusán felülkerekednék az intellektusa. A lírában nem kell tőle tartania, hiszen ott mindig élményközelben jár, de a lírán kívül állandóan maga mögött tudja ezt a veszélyt. Ezért arra törekszik, hogy intellektusát megóvja a mechanizálódástól, hogy ébren tartsa aktivitását és rugékonyságát. Érthető ilyenformán, hogy felszabadításnak, támogatásnak érzi Bergson intuitív filozófiáját, mely az élmény meghamisítását látja az élmény fogalmasításában s amely Németországban is körülbelül ugyanakkor kapcsolódik bele Dilthey-Windelband-Rickert pozitivizmus-ellenes mozgalmába (Bergson filozófiája). Érthető, hogy rokon, együtt érző szemmel követi Nietzschét s rekonstruálja azt az utat, mely a racionalizált görögségtől a deracionalizált görög világhoz, a tények megértésében, adatokban megnyugvó filológiától, a struktúra-összefüggések megértéséhez, a filozófiához vezet (Nietzsche mint filológus).

Ez a három esszé, hogy úgy mondjuk, inkább csak tárgya szerint az, mert Babitsot mind a háromban jobban érdekli a tárgy, mint a tárgy formája, a kérdés jobban izgatja, mint a felelet zenéje, s a tárgyak kiválogatásában jóval több része van intellektusának, mint lírizmusának, az elhárító felépítésnek több része mint a diadalmas birtokbavételnek. Ide soroznám fogarasi programértekezését (Irodalmi nevelés), ide korai s későbbi kritikáit, polemikus cikkeit, irodalmi, filozófiai állásfoglalásainak, alkalmakhoz kötött, alkalmak erején kiváltott s meghatározott körülírását.

Egy másik sorát Babits esszéiének azok alkotják, amiknek nem kérdések és feleletek, vagy a közöttük levő feszültség szolgálnak anyagul, hanem példaadó, rokon élet- és műformák törvényszerűségének felismerése. A formák kiválogatását a lírizmus végzi, míg a Babits rendjébe, szituációiba, panteonjába Babits intellektusának erején illeszkednek, Babits hősei, példái, kiválasztott alakjai kivétel nélkül a lírizmus és intellektus ikercsillagképe alatt élnek még pedig a meginduló, befejezéshez közeledő kiegyenlítődés vagy a tökéletes, küzdelem feletti rend és hazatalálás fokán. A kiegyenlítődés foka szerint minden esszé-hőse mást és mást jelent Babitsnak. Amit lírájában nem akar, nem tud elmondani első, egyszeri objektiválásra, azt most megszólaltatja a kettős objektiválódás. Az esszé formája is rendet hoz, de ez a rend az utópia, az asszimilálódás rendje, az álomé, ahol minden tökéletes, kerek és befejezett. S mindig akad egy-egy pont, vagy olyan helyzet, amikor nyilvánvalóvá lesz az utópia, az esszé Janus-értelme, amikor a költő lírizmusa kérdésessé teszi az idegen formákhoz való alkalmazkodását s önállósul, a költő másokról beszél, de hangjának lírai lejtése, halk de érthető figyelmeztetés, hogy önmagát is beleérti. Nem véletlen, hogy leglíraibb esszéinek hősei az intellektuális szépség, az utópisztikus teljesség, az intellektus-imagináció határán álló angol költők közül kerülnek ki (Swinburne, Meredith, Tennyson, Browning). Isten egében Rendben a világ - ez a két sor ott ragyog minden utópisztikus rend kapuja felett, Meredith a józanság ihletett prófétája. Amilyen egészséges mint filozófus, olyan lázas és ihletett mint költő. Browning a megfoghatatlant akarja megfogni, ezért egész élete küzdelem. Törvénykönyvének főparagrafusa, hogy egyensúlynak kell lennie (de ezen az egyensúlyon - mondhatnák R. Kassnerrel, meglátni az álom és a fáradtság harmatát), vagy Meredith, Swinburne vagy mindenekelőtt Dante nagy intellektuális rendje, s Isten egében mindig rendben a világ.

Csak mert maga is édes-gyötrő élménynek ismeri az utópiának álomharmatos, fiktív és éppen ezért csalóka rendjét, fedezheti fel Babits Vörösmarty klasszicisztikus felszíne alatt a romantika lázát, rendje, nyugalma alatt az elemi, a rendet megbontó nyugtalanságot, fejtheti szét Vörösmarty arcának tragikus kettőségét, amelyet csak Gyula iskolájának mindent kiegyenlítő, egyszerűsítő racionalizmusa kovácsolt eggyé. Csak mert maga is végigszenvedte a lírizmus és intellektus küzdelmének minden fázisát, csak mert tudja milyen mély fal és átláthatatlan szimbolikus jegyek mögött kell meghúzódnia a költő alkotó érzékenységének, hogy végre biztonságban érezhesse magát, csak ezért veheti észre Petőfi életformájának fiktív forradalmiságát s Arany arisztokrata konzervativizmusának féltve rejtegetett belső formáját, gyökereit, csak ezért élezheti ki a kettejük különbségét - jobban mint bárki más, Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában. (Az Aranyról szóló részek különben is mindmegannyi ablak, rés, amelyen bepillanthatunk nemcsak az Arany, hanem egyben a Babits forma előtti formájába, érzékenységébe). S az Irodalom halottai-nak, Péterfynek, Komjáthynak, Dömötör Jánosnak nyugtalanító feleletre váró problematikussága is csak a Babits álláspontjáról érthető meg teljesen, s csak az ő fogalmazásában redukálhatni ezt a problematikusságot a lírizmus és intellektus kiegyenlítetlenségének a problémájára. Babits persze ezt nem így fejezi ki, de ha azt írja: Komjáthyban olyan intelligenciát láttunk, mely a külső világ szépségei és benyomásai elől makacsul elzárkózik. Nos, Péterfy-ben hasonló elzárkózást találunk, de az ő elzárkózása nem intellektuális, hanem esztétikai jellegű. Ő nem zárkózik el a külső világ igazságai elől. Ő más menekvést ismer, más elzárkózást, a külső világot a szépség szempontjából akarja nézni, a távol élvező, nem az érző, szereplő szemeivel. Ez is elzárkózás, az elzárkózás azon neme, mely a tudós lelkiismeretével megfér, ha Dömötörnél morális zárkózottságot emleget, lényegében ugyanazt érti rajta, mint mi, mert Komjáthynál lírai, Péterfy-nél esztétikai, Dömötörnél morális funkciót végez az intellektus.

Csak mert maga is jól ismeri azokat a veszélyeket, amik egyfelől a lírizmus formátlan szétáradásából, másfelől az intellektus mértéktelen elhatalmasodásából származnak s áramlanak a kivívott rendre, nézheti s veheti körül annyi áhítattal a forma eposzát, melynek az a lényege, hogy az élmény zenéjét, a tartalom eredendő belső alakját csak neki megfelelő, érzékelhető forma közvetítheti. Arany János óta nem volt magyar költő, aki ilyen érzékeny füllel, ilyen fogékony a legaprólékosabb technika részletekbe, rímelésbe, architektúrába merülő szemmel tartotta volna számon azokat a sérelmeket, amik a lírai formák eposzát érik az által, hogy a külső forma nem alázatos zengő szolgája a belsőnek, nem képe, hanem alakja, nem teste, hanem árnya, nem zenéje, hanem virtuóz hangszere, az által, hogy független nyelvi élményként lebeg fölötte, önálló létet követel magának. Babits kritikáiból, bevezetéseiből, jegyzeteiből ki lehetne építeni a lírai forma etikájának rendszerét. S költőkről szóló esszéiben többé-kevésbé határozottan bukkan fel az a gondolat, mi a költő törvényszerűségének az értelme, mi a formája, milyen eszközökhöz folyamodik, hogy a tiszta eszme szimbolikus magasságába emelkedjék. Így szinte természetes, hogy Babits tesz talán első ízben kísérletet arra, hogy a nemzeti tartalmak s európai hatások világánál fejtse ki a magyar irodalom fejlődésének immanens útját és forma-törvényét. (Magyar irodalom). Nézőpontjával annyira elüt a szokásos filológia-történeti hossz- és keresztmetszetektől, hogy Erdélyi János tömör eszmetörténeti vázlatán (Pályák és pálmák) s Riedl Fő irányain kívül alig akad szintézis, amelyet az övé mellé állíthatnánk. Hogy Arany óta Babits az egyetlen, aki meg tudja látni az irracionális, el nem sajátítható, egyéni értékű ritmus s a racionalizálható álláspontjának.

Talán nem hajlítjuk el Babits fordításainak értékét, ha funkcióközösségbe állítjuk őket Babits esszéivel. S interpretációnkat megerősíti az a semmiesetre sem véletlen találkozás, hogy az esszéknek jórészt közös hősük van a fordításokkal.

A W. Chlegel berlini felolvasásainak egyik helyén azt mondja, hogy Dantéban olyan tökéletesen hatja át egymást a költészet és filozófia, mintha művét teljesen átfogná az örökkévalóság kör alakú kígyója, s aztán idézi a filozófus Schellinget, aki az infernót a nagy költemény plasztikus, a purgatóriumot festői, a paradízót pedig zenei részének nevezi. Amikor Babits boldogan indul "az Eszmék birodalmának meghódítására" (Gondolat és Írás. Előszó: 6) ragyogva kíséri útján a költészet és filozófia egyesülésének dantei formája. A Divina Comedia három része három ívként hajlik ennek az útnak fázisai fölé: a Pokol a legnagyobb, legmélyebb problematikusságra, a Purgatórium az új színekben derengő kiegyenlítődésre. ("A Purgatórium - az emberi léleknek szent lehetőségét példázza, fáradságos küzdelemmel felülemelkedni a földi szennyeken, melyek a Pokolba húznak alá, magas hegy, mely az egekbe nyúlik, tetején a Földi Paradicsom vár, az elveszett Ártatlanság helye, ahonnan a csillagokba szállhat a lélek"), a Paradiso az egyensúlyra és zenélő rendre ("A költő - mint a lélek - fokozatosan veti le az érzékek nyűgeit, hogy éterikus világba emelkedjék, túl már a színeken és történéseken is. A Paradicsom csupa fény és zene") A kiegyenlítődés és rend dantei ívei közé esik Babits utolsó kulcs-esszéje, a Szent Ágostonról, szóló. Ez az esszé is imponderabiliák története, vallomás, belső és személyes, mint Szent Ágoston "lélekrajza", amely kiváltotta, egymást éri benne a lírai rés és ablak, Szent Ágoston, antik forma és stílus christianus, lírizmus és intellektus unió misticája árasztja fényét. "Csupa fény és zene. De lelki fény és lelki zene, nem a külvilág képeiből, hanem a lélek saját elmélyedéséből szublimálva: Filozófiából és vallásból."