Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és a Magyar esszé

Turóczi-Trostler József: Babits és a Magyar esszé
II.

Hogyan illeszkedik Babits ebbe a sorba, mi a helye benne? Általában, milyen funkciót lát el az esszé-forma a költőnél, akinek nem az az egyetlen kimerítő formája, hanem csak egyik formája a többi mellett, aki nem szorul rá arra, hogy idegen formák szólaltassák meg a némaságát, aki lírai élményét nem kerülő utakon, függetlensége árán, hanem szuverén fölénnyel objektiválja? Az esszé itt csak kettőt jelenthet. Megesheti, hogy a költő egy-egy szituációja, problémája nem önállósulhat maradék nélkül ritmusos testté, csak relációkból táplálkozik s ezért kiesik a lírai objektiválódás köréből s belekerül az intellektus szférájába. Itt is líra és intellektus egyesül közös funkcióban, de a líra disztanciájával s élmény előtti vagy élmény mögötti, nem pedig az élmény síkjába eső nézőponttal. Ez az egyik eset. A másik eset akkor adódik, amikor a lírai szituáció, probléma olyan határozatlan, bizonytalan, hogy a költő nem érheti be az intellektus objektiváló támogatásával, hanem példák, hasonló problémák megoldásának formájához folyamodik támogatásért. Ilyenkor az esszé - mindegy, kritikai-e, objektivált élvezet-e, tudatos vagy tudattalan találkozás-e -, az intellektuális megerősödés, a bizonytalanságból kivezető út, a bizonytalanság s a vele járó feszültség levezetésének a formája. Itt is, ott is az intellektusnak jut a vezető szerep, itt is ott is lírai a disztanciája, de míg ott élmény előtti vagy élménymögötti a nézőpontja, itt egybeesik az élményével.

A költőt nem fokozati különbségek választják el a többi embertől. Nemcsak alakban különbözik tőlük, hogy érzékenyebb, hogy van alkotó fantáziája stb, hanem hogy neki az alkotás, a formálás olyan vitális törvénye, mint nekik a vegetatív élet, hogy élete költészetté válik, nem mert érzékenyebben éli, fantasztikusabbnak látja, hanem egyszerűen, mert éli, látja. Az alkotás aktusa (nem formája) szempontjából mindegy, hogy a költő Robinson szigetén vagy a világ fővárosában él. (Ez a gondolat foglalkoztatja H. Hefelét Das Wesen der Dichtkunst. Stuttgart, 1923 c. szép új könyvében). - Minthogy pedig minden megnyilatkozása kifelé csak vitális törvényszerűségének megfelelően történhet, azaz formákban, esszéje sem követhet más törvényszerűséget, mint egyéb formái. A költő esszéje tehát nem visszhangok, visszfények, álcázott lírizmus formája, hanem a lírával egy disztanciájú, csakhogy egy másik, intellektuális fokon jelentkező, ezért érzéki jegyeiben, szimbólumaiban megfogható önálló forma. A német, az angol romantika és neoklasszicizmus költőinél ilyen az esszé értelme és funkciója. S ilyennek látjuk a Babits esszé-formáját is.

Milyen a Babits költészetének plátói zenéje, s milyen e zene intellektualizált formája? Amikor először megszólal, nincs benne forradalmi gesztus, híján van a partraszállás diadalmas biztosságának. Idege, szépség-élménye olyan érzékeny, olyan idegen azoktól a formáktól, amikbe beleszületett, hogy előbb meg kell hódítania ezt a világot, hogy új levegőt kell teremtenie hozzá, új akusztikával, ahol nem veszhet el a zenéjéből semmi, ahol tisztaságát nem szennyezheti sár és genny. A hódítás, az akusztikaépítés ideje alatt Babits versének nincs csak belső akusztikája, minden versének ő a hangja, visszhangja, nyilvánossága s éppen ezért ritmusgömbjének aránylag nem nagy az átmérője. Féltve őriz minden valóságrészt, amelyet már meghódított. Börtönében mágikus elégtétele van, a gömb belseje tömör, nincsen benne holt hely, árva hézag. Még nem felejtettük el első verseinek súlyos rímeit, szigorú architektúráját, meredeken, izgatottan fel-felsugárzó képességét, homályos derengését, zsúfolt illatát, sűrített, fátyolos fényét. Ilyen nehéz képességgel, ilyen szokatlan sötétséggel talán Vörösmarty óta nem vakítottak magyar szemre. Babits azt mondja első verseiről, hogy kevésbé fölényesek a későbbieknél, ez talán csak körülírása annak, hogy a horizont-tágítás és hódítás első fokán szinte egyetlen élménye a passzió, az elfogadás, egyetlen akciója a csengés, lelke csak egy keskeny valóság-korridort tud befuttatni a fényével. Atmoszférájában még sok a sötétben maradó zúg, szeme nem hat el mindenhová, Feketeország rejtelmeit csak a fül, a hallucináció közvetíti. A valósággal együtt a valóság szimbolikus jegyeit, a nyelvet is meg kell hódítania. Ady a valósággal együtt birtokába vette, áttüzesítette, magába olvasztotta ugyan a hozzátartozó nyelvet is, de vannak ennek a valóság- és nyelvkomplexumnak olyan rétegei, amiket érintetlenül hagyott, amik parlagon hevertek a középkor, a XVII. század óta s nem ébredtek semmiféle költögetésre. Babits zenéje rokon mélységekből tör felszínre, s e zenének érintésére akcióba lépnek, ezek a néma rétegek is, a misztikus áhítat és sejtelem nyelvi jegyei, miket halottnak hittünk, most ők is részt vesznek a költő világának megszilárdításában s ezzel újra bekapcsolódhatnak a magyar nyelv élő vérkeringésébe. Babits első verseiben a lélek és a természet, a lélek és a valóság, az út iránya és út célja között ott áll a vágy közvetítő, sugártörő kristálya. Egész világa, szépsége csak messzeség, látomás, s a nyelve is csak ilyen zenével telt, párolgó valami, megtestesítő, megjelenítő s megváltó ereje inkább csak a vágyé meg az álomé, közelítés helyett távolít, megvalósítás helyett denaturalizál, súlytalanít.

Abban a pillanatban, amikor akcióra válik a lélek passziója, amikor a nyelve meg tudja nevezni, s ezzel birtokába veszi, újjá teremti a tárgyakat, véget ér a vágy közvetítő s egyben távolító, elhomályosító szerepe, a lélek haza talál, atmoszférája tág, horizontja tiszta-kék, akusztikája mélyebb és öblösebb. Babits érett, fölényes versei már ebből a lelki síkból születnek. A végzetes szigetsors, abszolút, eredendő magányának Prospero-melankóliája ugyan még most is ráveti árnyékát életére, szimbolikus jegyeire, de minden melankóliájuk mellett is megérezni rajtuk a felszabadulás, a szublimáltság fényét, az új távlatok remegő boldogságát. A költő biztosabbnak tudja magát, hiszen mindenfelől a maga hangjának visszhangját hallja. Most már betelhet borral, letéphet minden kék virágot, minden vágya az isten szava, most már nem tanítványa, de ura a nyelvnek, a természetet nem madártávlatból kell néznie, hanem életközösségbe került vele. Most hogy szilárd földet tapos a lába, betöltheti küldetését, mely törvénye s egyben végzete - ennen törvényem lenni végzetem, - olyan istent imádhat, akit az unió misticában hódított meg, egy olyan világban, amelyet képzeletének plátói anyagából épített magának.

Babits végzetes küldetéséhez hozzátartozik, hogy teremtő fejlődésében útba kell ejtenie, zengésre kell bírnia kultúrkomplexumunknak azt a rétegét is, amely ugyan az iskola szerint sohasem lobbant ki, mindig eleven része volt a magyar szellemi életnek, valójában azonban csak a diszciplináló, formáló szerepedt látta el benne. Értem az antik réteget. Filológiai adattudás nem merítheti ki, hiszen ha ez elég lenne, a Hölderlinek szégyenkezve süthetnék le a szemüket minden klasszika-filológus előtt, akinek van "erudíció"-ja, - a sóvárgó szem, a kiterjesztett kar itt nem elegendő ahhoz, hogy valaki visszataláljon az eleven görögséghez, bármilyen mély is az a vágy, amely mögötte ég. Belső rokonság híján allegória, romantikus hiábavalóság minden megújító kísérlet, minden klasszicisztikus forma. A magyar költészetben csak néhányszor ér össze a két világ partja, Berzsenyinél, aki belső nyugtalansága s a német közvetítés ellenére is szimbólumokat teremtő erővé fokozza antik élményét, Ungvárnémeti Tóth Lászlónál, ahol viszont éppen a német közvetítés veszi vérét az eredendő antik élménynek, Arany Jánosnál, aki előtt új szépségeket ragyogtat fel. (De már Vörösmartynál ellentmondás, mert klasszicisztikus formája csak antiplasztikus zeneiségét leplezi.) S ezt a sort zárja le Babits Mihály. Az ő görögsége nyárutó, sziget, aktívvá éledt, de egyénien színezett görögség, mint a Leutholdé, Swinburné, de mindenek fölött a Stefan Georgeé és Mörikeé. Az antik rétegről újra lemállik a por és rozsdafolt. A formák visszakapják régi funkciójukat, architektonikus értelmüket. A Babits görögsége nem menekülés, oltalomkeresés, mint pl. a Péterfyé, hanem hazatalálás. A Danaidák alvilága nem fikció, hanem - valóság, a Laodameia nemes pátosza vibráló, forróbb görögség, hiszen modern ember lírizmusa táplálja, de valóság, a sorsgondolat nemcsak három órára idéződött föl, mert formája erején itt marad közöttünk. Babits görögségének nincsenek örvényei, de zátonyai sincsenek. Nincsenek határtalanságai, de Theokritos pásztorai tanyát üthetnek a fái alatt...

Akinek új harmóniák fényével telt be a szeme, az lemondhat a súlyos jelzők, a szökőkút-formák, a rím-kataraktok támogatásáról. Hangja egyszerűvé válik, mint az az érzékeny, finom, de megjelenített szépség, amely heroldul küldi ezt a hangot maga előtt. Babits kései verseinek szabadabb formája csak velejárója ennek az új lírai állapotnak, az élmény maga olyan tiszta, folttalan és zárt, hogy hosszabb objektiváló folyamat híján s fékek közé szorító forma nélkül is megtartja formáját. (Babits szabad verse nem a szabadosság és bizonytalanság formája, hanem ellenkezően a legbiztosabb megszilárdulás, amely elbírja a teljes szabadságot is). Innen van, hogy a Recitatív-ban s a Nyugtalanság völgyé-ben állunk a legközelebb Babits érzékenységéhez, mert érzékenyebb a szavak, szimbólumok pallója s kapuja, amiken át beléphetünk hozzá.