Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és a Magyar esszé

Turóczi-Trostler József: Babits és a Magyar esszé
I.

A magyar esszé története tisztább képét adja a magyar intellektus sorsának, alakváltozásainak mint az intellektuális próza legnagyobb formája, a történetírás. Sehol sem látni olyan világosan a külföldi hatások lassú felszívódását, mint itt, sehol sem éleződik ki annyira a felszívódott s kikristályosodó szellemi tartalmak harca a magyar intellektus két legveszedelmesebb ellenfelével, a politikai pátosszal és a retorikával.

Soha annyi meghonosodásra váró szellemi tartalom nem áll a magyar lélek és élet nyugati kapuja előtt, mint a XIX. század negyvenes és ötvenes éveiben. De a készületlenség, a politikai válságok láza egyelőre lehetetlenné teszi a gazdag anyag teljes meghódítását. Távlata szerint rendszer, monográfia, formája szerint felemás-töredék, ez a magyar esszé jelentkezése első idején. A disztanciák aránytalansága azonban nem az egyetlen s talán nem is a legnagyobb baj, az írókat annyira kimeríti a meghódított töredékek formai biztosítása, hogy ezt a kezdetleges formát már kialakulása közben kiszolgáltatják a magyar szellem ősi ellenségének, a retorikának. Így történhetett meg aztán, hogy a magyar esszé későbbi sorsában sokáig a retorika látja el azt a szerepet, amelyet a struktúrája szerint is esszében az élmény zenéje, lírizmusa szokott betölteni. Innen van, hogy még ki sem szakadhatott teljesen a szakszerűség levegőjéből, már is érzi a retorika deformáló hatását. Az első esszék többé-kevésbbé leplezetlen értekezések, a későbbiek jól-rosszul álcázott szónoklatok. ("A regényíró, értekező, történetíró egyaránt szónokolt." Gyulai, Emlék. 3, 203). Az esszéforma tehát e retorika gyámsága alatt izmosodik, s addig is, amíg elég erősnek érzi magát arra, hogy ne a felszín alatt, hanem a felszínen indítson harcot felszabadulásaért, kompromisszumos megoldásokkal kell beérnie. Egy ilyen megoldás formája az irodalmi beszéd és emlékbeszéd, amely valamivel előbb már Kölcseynél, utóbb Eötvös Józsefnél jelentkezik, hogy aztán átszűrt (Greguss Ágost, Gyulai Pál), racionalizált pátosszal (Beöthy Zsolt) idejét múltan éljen tovább vagy az irodalmi ódára ruházza át funkciójának egy részét.

De a maga erején talán még az ilyen kompromisszumos megoldásra is képtelen lett volna a magyar esszé, ha - s itt újra Gyulai Pál a tanúnk - nem jő segítségére, mint már annyiszor a magyar szellemi élet régebbi történetében s egyéb területein idegen formák diszciplináló beavatkozása. S éppen a kompromisszumos megoldásra jellemző, milyen óvatosan, válogatva, tudatosan történik ennek a beavatkozásnak levezetése és meggyökereztetése. A magyar esszé első úttörőinek, Henszlmann Imrének, de még inkább a merev, Herderen kezdve Hegelig, Bolzanóig s Darwinig mindent befogadó, minden ízében intellektus Erdélyi Jánosnak a hangját még teljesen befuttatja az idealizmus nagy rendszereinek a fénye. Most azonban a német szellem, főleg a Hegel iskolája, továbbfejlesztői vagy elhajlítói, legfeljebb ha anyagot szolgáltatnak, formát franciák és angolok diktálnak, s közülük is csak olyanok, akik nem veszélyeztetik a kompromisszum értékét. Nem Sainte-Beuve a maga ragyogó szintézisével, hanem a Revue des deux Mondes másik kritikusa, Gustave Planche, akinek programját nyugodtan vállalhatja e kor rendszerező intellektusa, Gyulai Pál: A lángész kétségtelenül becses adomány, de bármilyen formában nyilatkozik, egyeznie kell a józan ésszel, az ízléssel s az igazsággal, ha ezeket elhagyja, elfajul s neve megváltozik (Angyal D., Gyulai Pál 1912, 56). Nem a romantikus, áradozó, félreérthető Carlyle, nem Emerson új miszticizmusa, hanem főleg és mindenekelőtt az ötvenes és hatvanas évek, Kemény, Deák Ferenc, Csengery Antal, Erdélyi János, Gyulai Pál történetíró-eszménye, a zeneietlen, ezért félreérthetetlen, férfiasan józan, határozottabb Macaulay "aki sohasem írt le egyetlen homályos mondatot" (Morley). Ezeknek a formáló hatásoknak s egy tagadhatatlanul erős kultúrakaratnak a kereszteződéséből születik meg Kemény Zsigmond, az 1858-ban alapított Budapesti Szemle, Csengery Antal, Gyulai Pál, Salamon Ferenc esszéformája (idetartozik Baráth Ferenc és Imre Sándor is), amely Gyulai Pál fogalmazásában "a könyv és hírlapi cikk, az értekezés és bírálat között foglal helyet, a tudománytól kölcsönzi eszméit, az irodalomtól formáit s éppen úgy szem előtt tartja a szakértőt, mint a művelt, nagyközönséget".

A pátoszba vagy kompromisszumokba zárt esszé-formát nem válthatja meg, csak az a lappangó lírizmus, amelynek ugyan nincsen önálló hangja, de éppen elég erős arra, hogy kész mű- vagy életformák erején szólaltassa meg a maga némaságát. Ez a magáramaradottságában néma lírizmus sohasem vonhatja ki magát az intellektus ellenőrzése alól. De viszont éppen ez az intellektuális ellenőrzés óvja meg a szétáradástól, ha pedig kultúrdiszciplináltsággal együtt jelentkezik, a formátlanságtól. Ezt a lírizmust nem periférikus, hanem centrális találkozások, nem egy-egy könyv véletlen ürügye, hanem elemi rokonság bírják csengésre. Ez a lírizmus lehet másodrendű, lehet negatív, a csengése mindig pozitív, ezért lemondhat a tiltakozás, védekezés, a polémia gesztusáról, még akkor is, ha a kritika álorcája mögött lappang. A lírikus esszéíró a legeszményibb olvasó. Törvénye az asszimilálódás és élvezet, s abban különbözik minden más olvasótól s élvezőtől, hogy nem marad meg a passzív elfogadásnál, a csengésnél hanem objektiválja élvezetét, csengését. Ennek az objektiválódásnak a formája a lírai esszé, amely külön is válhat megszólaltató élményétől, sőt túl is élheti, föltéve, hogy önálló röppályát hódít magának. Ilyen eszményi élvezője-olvasója Goethének a két Schlegel, Schillernek Carlyle, a platonikus íróknak Emerson, Lessingnek Dilthey, a nagy angol költőknek R. Kassner, Arany Jánosnak Riedl. E lírizmus szimbólumalkotó ereje igen szűk területet fog át, a nagy műformák, amikben maradék nélkül oldódik fel az élmények homálya és kétértelműsége, jobban vonzzák, mint az életformák a maguk félreérthető gazdagságukkal. Ez az intellektualizált lírizmus tompítja már Kölcsey, Eötvös emlékbeszédeinek pátoszát, ellensúlyozza Gyulai kemény kriticizmusát, de másfelől a lírizmus hiánya az oka annak, hogy Gyulai legtöbb kortársának esszé-formája fárasztó s idegen tőlünk, legfeljebb ha az írók modern nézőpontja, egy-egy hibátlan értékelése miatt érdekel. Ez a lírizmus teremt magának Sainte-Beuve, Taine, részben Emerson s mások felszabadító hatása alatt formát Péterfynél, Riedlnél, s jóval később más horizontokkal, más törvényszerűséggel A lélek és a formák írójánál. A lírai esszé-formája nem választott -, nem ürügy - nem véletlen forma, hanem az egyetlen, amely megfelel a líra-intellektus struktúraközösségének, az egyetlen, amely a balladán kívül elviselheti a kettős színhelyű cselekményt, a novellán kívül a relief-technikát. Egyéni törvények, az intellektus-líra viszonya módosíthatják, de funkcióján nem változtathatnak. (Nem említettük az Arany János nevét. Szándékosan tettük. Az ő esszé-formájának más a genezise. Írói arcképeiben önállóan teremti meg, minthogy önállóan teremtette meg a Buda halálában a modern eposz egyetlen lehetséges formáját, a balladait.)