Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Földi Mihály: A költő a regényíróban

Földi Mihály: A költő a regényíróban
4.

Ilyen egységes lelkű költő-írónál mély jelentősége van a formának, amelyben megszólal. Babitsnak nincs formaproblémája, egyszerűen azért, mert minden ilyen kérdés eleve megoldódott nála, ám a forma vizsgálatából újabb szempontokat kaphatunk a lényege megértéséhez.

Triviálisan azt mondhatnám, hogy Babitsnál újra feléled a közhasználatban tetszhalottá vált beszéd, szó. Minden tehetséges költő hatásának egyik nagy titka, hogy új zengést tud adni az elkopott szavaknak s a beszéd szürke utcáját az érzés friss napjában füröszti. Babitsnál ez a folyamat különös élénken figyelhető meg s ezzel együtt a költői hatás keletkezésének egyik módja is.

Sokan vannak ma nemcsak pszichológusok, hanem filológusok is (így dr. Hans Sperber), akik a beszéd kialakulását a nemek elkülönülésének idejére teszik. Az őseredeti első hang talán abban a pillanatban szakadt ki az asszonnyá szűkült emberből, amikor legyőzetve, zsákmányává vált a férfinek, - az asszonyból, aki csak erre a legyőzetésre várakozott s akinek a passzív várakozás izgalmában felgyűlt energiái most kéjes fájdalmas kiáltásban könnyebbültek meg. Ezt a kiáltást igyekezett talán mindig utánozni a férfi, ha csalogatni akarta asszonyát. Később differenciálódott a hang túltelített indulatok, mozdulatok, majd egyáltalán érzések kifejezőjévé, az érzés szóba ömlött, az indulat szavakban vezetődött le, a hang a szó lelke. A szónak a dinamikus jelentőségétől széles út vezet a primitív művészetig s ezzel egyúttal a művészet gyökeréig. Az ősember számára a szó: varázs, melynek kimondása egyértelmű a tett elkövetésével, ennek az érzésnek ma is nyoma van átkozódásainkban. Az elgondolásnak ez a túlértékelése az alapja nyilván a mágikus jeleknek is, amelyekből viszont minden valószínűség szerint a képzőművészet fejlődött ki. Miként a primitív ember azt hiszi, hogy megsebzi vagy megöli az ellenségét, ha megnevezi nevét ("Isten nevét hiába ne vedd ajkaidra") és ártalmára van, ha képét átszúrja, a vadász is azzal biztosítja zsákmányát, hogy a féltett állatot lefesti a falra, amiről tanúságot tesznek a kőkorszak meglepően hű, naturalista falrajzai ("Az ördögöt a falra festeni"). A lelki erőknek ez a túlértékelése egyre csökkent, majd többé-kevésbé megszűnt a természettudományos felismerések hatása alatt, elmenekült azonban a képzelődések birodalmába, az álmokba és a művészetbe, amely visszaadja a szónok tabuját, szimbolikus értelmét, játékos erejét egyszerűen azzal, hogy hisz benne.

A szónak, sőt tovább menve: a hangnak ez az értékes visszaértékelése nem minden írónak sikerül, Wellsben, aki a mai írók közt a legöntudatosabb, már teljesen ismeretlen. Költőnek kell hozzá lenni, varázslónak, Babits e varázslók közül való, visszaadja a szavaknak babonás jelentőségüket, visszaviszi a beszédet dinamikus állapotába.

Ez azonban még csak az eszközök bölcselete, de hozzá szorosan kapcsolódik a forma filozófiája, amelynek vázlatos megrajzolására Babits Mihály kitűnő alkalmat ad.

A forma a dolgok elrendezése, beosztása, értékelése, harmonizálása, újjáteremtése, - illetve Babitsnál, aki par excellence belső világot fejez ki, maga a mód, ahogyan ez a világ megszületik és megszólal. Végül is mindez csak elmélet, de én azt hiszem, hogy a forma a fájdalom szülötte.

A költő itt bölcs. Fájdalmait az én, a te - mindenki fájdalmai gyanánt énekli meg s válságain azzal könnyít, hogy képzelt alakok, az egész világ tragédiáját zengi el bennük. Gyöngeségeiről és hibáiról azt érzi és mutatja meg, hogy az ember alaphibái, melyeknek feltárása hozzásegít az embernek és sorsának megismeréséhez. Elhárítja magától ezzel a felelősséget, a bűnt, amely nyilván mindnyájunk örökölt Nessusinge. A forma-adás titkát sejtem itt. Személyes konfliktusainak megnyilatkozásait sajátságos átdolgozással olyan formába önti a költő, amelyben mások számára is megismerhetőkké, sőt élvezhetőkké válnak, - élvezhetőkké éppen azért, mert az olvasó is úgy érzi, hogy az egész emberiség megosztja véle szenvedéseit. (Innét van egyébként a művész nárcizmusa, túlértékeli jelentőségét, mert saját konfliktusaiban az egész világ tragédiáját szólaltatja meg.) A költő szenvedése! Nem kell annak éppen reális, megtörténő fájdalomnak lennie. Nem azért alkot a költő, mert boldogtalanul szerelmes, hanem éppen azért, mert - narcisztikus konstitúciója miatt is - a reális szerelem és annak céljai sohasem tudják teljesen kielégíteni. A meglévő világ sem. Minden igazi költő egy-egy Bolyai, Babits verse értelmében, "a semmiből alkottam új világot, mint pókhálóból sző kötélt a rab. - Új törvényekkel túl a szűk egen, új végtelent nyitottam én eszemnek, király gyanánt, túl minden képzeten."

Imaginárius világoknak ez a vajúdó fájdalma az a könnyfacsaró, sajgató porszem, amely miként a közfelfogás szerint gyöngyök elválasztására bírja a kagylót, formaalkotásra, megszólalásra indítja a költőt. E forma célja: általánossá tenni a költő fájdalmát s úgy csoportosítani fájdalma okait és megnyilvánulásait, hogy a másik ember önmagára ismerjen s az emberiség tükörben lássa magát, ha bele néz. A forma maga jelenti a szabadulást a fájdalmaktól, jelenti a visszafojtott vágyak szabad röpülését jelenti az utat az öröm felé. A forma a művész menekülése önmagától, menekülés az általánosba, a mindenkibe, s a forma: meggazdagodott visszatérése önmagához, - meggazdagodott, mert hatott s önnön hatásába megtermékenyült. A forma a művész s az emberiség legitim házassága.

Ezért nem találunk Babitsnál sohasem üres formákat, főként akkor nem, ha - amint ezt minden helyes esztétikai értékelésnek tennie kell - költészetének legmagasabb csúcsait nézzük. Nem is lehetnek üres formái. Érzésben az érzés őselemeiből épül fel a legátfogóbb emberi öntudatig, formában a hangok babonás primitívségéből nő ki mindenki megszólaltatásáig. Gyökerei a legmélyebbre nyúlnak, koronája a mai kultúra legmagasabb szintjén ragyog. Forma és tartalom nála elválaszthatatlanul egy.

Poéta, mert ősi, doetus: mert él benne az emberi öntudat.