Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Földi Mihály: A költő a regényíróban

Földi Mihály: A költő a regényíróban
1.

Hebbelt, Flaubert-t, Ibsent nem elégítette ki az írás. Különösen Ibsent nem. Drámai epilógusában bátran és mélyen szurrogátumnak nevezi s azt érezteti, hogy az a - pótszer, ami a művészi munka, elégtelen az élő, a valóságos élettel szemben.

Shakespeare sohasem tett ilyen kijelentést, Moliereben sincs nyoma. Homeros költészete egyértékű az élettel, Sophokles maradék nélkül ki tudta fejezni önmagát s korát a tragédiáiban. Goethe panteizmusa zavartalan egységbe fogja össze az egész életet, melynek harmonikus része az ember és aktív ereje az ember minden munkája. A klasszikus irodalomban seholsem bukkan fel a költő kicsinylő ítélete önmagáról s művéről, az ember seholsem emelkedik a művész fölé. A modern művészetnek egyik megrázó jelensége az embernek és költőnek ez a tragikus kettéválása, melynek értékelésében elbukik a költő és megfoghatatlan nosztalgiába süllyed az elpazarolt ember. Ám a modern irodalomnak is csak részleges jelensége az öntudatnak ez a megdöbbentő uralomra jutása, hiszen ha Rimbaud el is merül az élet végtelen szürkeségébe, miután szinte átmenet nélkül eldobta a művészet véges ragyogását, Jókai sohasem fáradt el a mesemondásban, Wells pedig a jobb jövő meghódításának egyik aktív és nélkülözhetetlen eszközét látja az írásban.

Nemcsak a regényalakoknak, a regényíróknak is megvan a pszichológiájuk s a műfajok történetével legalább is egyenrangú érdekességű volna az a pszichológiai biográfia, mely az alkotók lelki életét tárná fel a kezdetektől napjainkig. Nem különös, hogy Sappho gondtalanul dalol, míg Schiller már "naiv" költőknek nevezi a klasszikusokat s szentimentálisoknak önmagát és társait, akikben kettéhasadt az érzés, hogy emberi és művész öntudat kristályosodjék ki belőle, két önálló kristállyá, mely többé már sohasem egyesül? Az írásnak, a költésnek is megvan a maga külön lélektana s minden pszichológiák közül ez a leghomályosabb, legfeldolgozatlanabb, legszegényesebb. Pedig milyen változatos és rejtelmes a témája! Itt találná a lantosokat, akik városról városra járnak verseikkel s itt zárná el előle szemérmesen ajtaját Flaubert, aki hátat fordít a világnak s melankóliáját gyógyíthatatlanul, a megkönnyebbülés cseppnyi balzsama nélkül jegecesíti a remeteség hosszú kínzó esztendőin át forró szenvedélyek hűs szavaiba. Hebbellel, akit nem váltott meg a legnagyobb siker, még könnyebben boldogulna a leglelkesebb lelkek kutatásának ez a tudománya, de mennyi izgató munkát adna neki Maupassant, aki kétszeresen élte át saját és kortársainak életét, hogy végül emberi és írói csömörének torkát borotvával vágja el! Zola szakadatlan optimizmussal építi köteteit, a Goncourtok megváltásukat fedezik fel az alkotásban, Tolsztoj pedig kiátkozza az irodalomból Shakespearet és megtagadja saját műveit, hogy utoljára az ész világosságához apelláljon az érzékek zavaros sötétsége helyett.

Az alkotó öntudatnak mily korszakos átalakulása s a mi korunkban mily rendkívül sok irányú változata tárul elénk már az első pillantásra! Milyen természetű ez az alkotó lélek, amely Ibsennel csődöt vallat be, Maupassant a csömör tébolyáig hajszolja, Flaubert-t megjegecesíti melankóliájában, Tolsztojjal átkot mondat önmagára, míg Zolát megerősíti optimizmusában, Goethét végtelen panteizmusában, Jókait örökkévaló mesemondásában, Dantet üdvözítő isteni útjában - s amelynek egysége érintetlenül épp a költészet első mestereinél egészen a középkorig?

A fejlődés kezdetleges fokán az ösztönök célja a külvilág meghódítása volt. Az embernek az a hódító hadjárata ma még befejezettnek sem mondható s máris új, épp olyan izgalmas okkupációs útra indult a megerősödött öntudat, reális működéseinek elvégzésén kívül a lélek benső és legbensőbb világának feltárására készülődik. A lélek e meghódításának célja világosnak látszik: megszabadítani az öntudatlan befolyásoktól s az ösztönöket a belátó értelem hatalmába hajtani. Minden tudományos fejlődés ezért csúcsosodik ki bölcseleti rendszerben, minden népmozgalom ezért tolul a vallásos dogma felé s a művészetek fejlődése ezért törekszik olyan formákra, amelyekben a költő egyéni konfliktusai az emberiség küzdelmeinek hű tükörképeivé válnak. Amit Schiller a naiv és szentimentális költészetről szóló fejtegetéseiben érzett, valóban mélyreható válságot jelez: a kulturális öntudat benyomulását az emberi és írói ösztönéletbe. A fejlődés olyan, mint a szabályosan szálló és táguló füstkarika, vagy mint Dante poklának tölcsére, amely egyre szélesedő körökben bővül, formája zárt és állandó, de szélesül és felfelé száll. A primitív népeknek is megvan a bölcseleti rendszerük, vallási dogmájuk és saját emberiségüket egybeérző költészetük, sőt mai emberre mai szemmel nézve csak nekik van meg, nekünk hiányzik. A mai kultúrvilágnak nincs egységes filozófiája, nincs egyesítő vallása és nincs egyént-embert összefogó költészete. Szállunk a füstkarikának egy magasabb körébe, útban vagyunk: a régit elhagytuk, az újat még nem értük el, és taszít az erősödő öntudat.

Vannak írók és költők, akikben ez az öntudat már teljesen hatalmába kényszerítette az ösztönöket. Olyan világos értelemmel, olyan racionális pontossággal írnak és költenek, hogy eszközeik már szinte tisztára tudományosak. Az öntudat írói ezek, akik azáltal jutottak el a felsőbb karikába, hogy léghajójukból kidobták a fejlődés múltjának podgyászát: az örökségképpen rájuk szállt ösztönöket, öntudatlan befolyásokat. Kevesen vannak, de ebből a forrásból merített Zola, ennek boldog tulajdonosa Wells és késői éveiben bevallottam ide törekedett Tolsztoj. Írói erejük töretlen, írói hitük csorbítatlan. Ám vannak, akik egész súlyával érzik az átmeneti állapotok válságát: akik öklükben szorongatják ösztöneiket s mialatt a költészet öntudatlanságának idegei fulladoznak a tragikus birkózásban, látó és boncoló, nyílt szemmel akarnak álmodni új világot. A tizenkilencedik századbeli racionális kultúra szívbajosai ők, szemük kidülled s a szívük vérzik. Flaubert kiküldi Maupassant-t a mezőre, álljon ott addig, míg alkonyatában olyan színeket nem vesz észre, aminőket még senki sem látott meg, ezek az új, egyéni színek lesznek leírt világának igazi értékei. Flaubert is, Maupassant is leírták és elemezték a regényben, Ibsen a drámában saját és koruk életét, a leírt és ízeire szedett világ pontos, szép és szomorú, amilyen az életük volt, mely az egyiknél az embermegvetésnél, a másiknál a borotvánál, a harmadiknál a csőd bevallásánál ért véget. Művük minden hatalmas értéke mellett is írói és emberi életük csalódás volt, torz volt, tragédia volt. A megtagadott ösztön tragédiája ez, az értelem kísérteties lobogásában.

A harmadik csoport életében ismeretlenek ezek a vajúdó problémák, - akár azért, mert fel sem merültek, mint Homéroszéban vagy Jókaiéban, akár mert sikerült a megoldásuk. Sikerült Goethének, aki sohasem írt értekezést a naiv és szentimentális költészetről s aki a Werther, főként pedig olasz útja után örök, ritka szerencsés példaképe az ösztön és értelem harmóniájának, külső és belső, ember és emberiség boldog házasságának a siker, a diadalmas önzés, a mindvégig forró szív és átható ész napja alatt. Jókait a mesélő ösztöne mentette meg a világosságot és pontosságot kereső, racionális öntudat problémáitól, Goethét - szerencsés goetheisége.

Mi menti meg Babits Mihályt, akiből szintén hiányzanak e válságok, - mi őrizte meg az ő regényírásában az ösztön és öntudat töretlen egységét?

A költőisége.