Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 6. szám · / · Réti István: Nagybányai művészek

Réti István: Nagybányai művészek [+] (Két halott és két élő)
I. Hollósy Simon (1857-1918).

Élete, szereplése régóta legenda már, bizonytalan fény és köd, rezgő káprázat. A szóhagyomány rajzolta, a képzelet színezte. Miként ha néznők mozgó, játékos víztükörben, egyre változó, rövidülő, megnövekvő, kuszált alakban, egy antipodus égben, meg nem szokott látószögben cikázik emlékezete még azok előtt is, akik személyesen és hosszabb ideig ismerték.

Zavarbaejtő feladat egyéniségét objektíven rajzolni meg a tárgyilagosság szenvedélyes haragosának, ennek a nagyösztönű, csupa ellentétembernek. Hangulatképet adni róla könnyebb, mint pontos adatokat, akár élete folyásáról, emberi természetéről, akár művészetéről. Könnyebb annak, aki rövid ideig ismerte s egy-két találkozás emlékét őrzi a müncheni műterem vagy kávéház füstfelhőjébe vesző alakjáról a tanítványok, hódolók udvara közepette elnöklő fejedelemnek, ennek a külsejében is jelentékeny, szép férfinak. Életében s halála alkalmával sok ilyen visszaemlékezést olvashattunk. Ami ezekben a hangulatképekben olyan nagy szerepet játszik, a mester "hollófürtű" romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszidása, legendás testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekmosolygása, csapongó fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választhatóak el attól a képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtizeden át ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt.

Szó sincs róla, a bohémlegendás, hangulatos világítás illik torzójához, illik fejére a kedves adomák repkénykoszorúja is. De sokkal komolyabb emberi és művészi értékek hordozója volt ő, hogy ne lenne a való adatok fényében alakja még érdekesebb, az őt körülburjánzó anekdotabozót kigyomlálásával még vonzóbb. Megérdemli, nyomozzák ki életének pontos történetét, kutassák fel művészetének szétszórt, töredékes, ritka kincseit. Hanem aki a pozitív adatokból - mintegy matematikai művelettel - véli megállapíthatónak értékét, egyéniségét, soha közel se jut az eleven emberhez, soha meg nem értheti ezt a csodálatos ösztönlényt, aki itt élte áloméletét, itt szenvedte át a valóságosat és passzív természete ellenére olyan hatólag kapcsolódott a magyar művészet fejlődésébe. Hálánkra tarthat majd számot az a melegszívű valódi író, aki eljövend, hogy intuíciója s művészete hatalmával újra életre keltse s egy emberélet terjengősségéből könyvbe tömörítse Hollósy igaz alakját. Lelkét megröntgenezni, sorsának és művészetének gyökerét ott megtalálni, megtalálni látszólag ellentmondásos egyéniségében az egységet, az összefüggést a vezető motívumot, a jövendő életíró e nehéz feladatához mindnyájunknak be kell szolgáltatnunk, amit róla tudunk, megfigyeltünk, megérteni véltünk.

A magyar művészetnek egy új fejezetét kezdik nevével, hozzáfűződik a nagybányai mozgalom megindulása. Mindez köztudomású. Azonban közelről ismerve őt, hogy mennyire fázott minden nyilvánosságtól, minden akciótól, minden változástól, érthetetlennek, természetével ellentmondónak tűnik föl ez a forradalmárvezér szerep. Hogyan sodródott ő ebbe?

Egész élete tele van hasonló kérdésekkel. Egész sorsa - a kereskedelmi iskola utált padjaitól kezdve, Münchenen és Nagybányán, örömön és bánatokon keresztül a técsői halálos ágyig - egy szomnambul réveteg vándorlása egy életen át, az akarásnak, az előre megfontolásnak teljes aléltságában. Valami misztikus szózat hívta, valamely ismeretlen vezető fogta kézen és irányította útját tudta nélkül, hogy betöltse rendeltetését. Ő csak engedelmesedett. Soha semmi akciójában a maga akarásának, kezdeményezésének semmi nyoma. Aggódó, jövőjére gondoló atyja az, aki a szigeti "kocsmaajtónyitogató", duhaj suhancok társaságából kiragadandó őt, mikor látja, hogy szeret festegetni, felajánlja, legyen hát festő, ha kedve van, kiküldi Münchenbe. Szinte megijed az ajánlattól, de elfogadja. Odakünt fiatalos, könnyelmű élete csodálatosan kedves epizódoktól tarka, de ugyanakkor mélyen elmerül a munkába is. Nem az akaraterő hajtja, hanem minden művészei tevékenység legtermészetesebb indító oka, a kedvtelés. Finom talentuma gyorsan fejlődik, rövid idő alatt akadémiai tanárainak a legfőbb büszkesége, iskolájuk dísze s vonzóereje lesz. Majd - s ez páratlan eset - szintén kezdeményezése nélkül, úgyszólván akaratán kívül, festőtársai, bohémbarátai önszántukból mesterükké választják, iskolát nyittatnak vele. "Professzor Hollósy"-hoz az akadémiáról is tódulnak a növendékek, komolyan szóbakerül a müncheni akadémiai tanárság, a dolog eléggé érett is, csak neki is kellett volna egy kicsit akarnia. Nemsokára az Izár partjára került magyar fiatalságnak ő a központja, a gyermekkori iskolakerülő: szellemi vezér. Akkor már mindannak, amit emberileg s festészetében előbb is reprezentált, lassan öntudatára jut és fanatikus hirdetője a természet, az érzés, a közvetlenség kultuszának, haragos ellensége a póznak, a hazugságnak, a haszonlesésnek. A művészi becsületesség papja.

Újságban még nem írnak róla, itthon nevét sem ismerik, azért egyre többen keresik iskoláját, ismeretségét, kedvét. Barátai, tanítványai bámulják, szeretik, rajonganak érte. Alávetik magukat kényének, az ő szemével nézik a művészetet, az embereket, az egész világot és ő jól érzi magát ebben az észrevétlenül kialakuló Hollósy-centrikus külön világban, külön atmoszférával, külön törvényekkel. De akkor még ő is fiatal, fogékony, van természetes kapcsolata a valódi élettel, tanítványai révén Párizssal tart fenn szellemi összeköttetést.

Szóbeli kontaktusa a nyugati fejlődéssel kihat munkásságára és tanítása irányára is. Ez a hatás azonban nem mindig szerencsés. Egyre kevesebbet fest. Kezdődik az ő beszélő szereplése. A természetnek való feltétlen behódolás evangéliumát hirdeti fanatikusan, a hangulat, az érzés mindenhatóságát, mint életprincípiumot és refrénként csendülnek fel valódi és képzelt sérelmei, indulatos kifakadásai a honi állapotok ellen. Lelkes, talentumos hallgatóság ad neki igazat, de őket nem elégíti ki ez az ősi magyar módra gravameneken rágódó, egy helyben ülő forradalmiság: tettvágyuk, szellemi telítettségük feszereje, a milleniumi földindulástól lökést kapva, a nagybányai akcióba pattan ki. Hollósyt magával sodorja az események s a hangulat ereje s a mozgalom élére állítja. A helyzet megmámorosítja, szelleme, temperamentuma fokozott fényben lobog, világít, gyújt. Ő az a tűzoszlop, mely az ígéret földjét keresők előtt imbolyog, de amikor az ígéretföldjére elérkezve, ennek megmunkálására kerül a sor, a tűzoszlop rendeltetését betöltötte. Amikor a hangulat helyébe a kitartó, produkáló munka princípiuma lép, ő, a változhatatlan, sehogy sem tud ebbe beleilleszkedni. Elmúlt az ünnep, haragszik a hétköznapokért. A tegnapot újra és újra akarja kezdeni ma. Az volt az ő vezérségének ideje, egyeduralmát megszokta, nem engedi többé s meg nem osztja senkivel. Erre a célra csak az iskola felel meg neki. Fiatalság mindig van és folytonosan áramlik feléje és a mai éppúgy rajong érte, mint a tegnapi és tegnapelőtti. Egészen körülveszik, valóságos Hollósy-kultusz fejlődik ki, amely elkülöníti őt a környező élettől és magától a tulajdonképpeni Nagybányától is, amely képeivel harcol. Ezt a képekkel való harcot ő már nem is érti meg, hajlandó maga ellen irányuló összeesküvésnek tartani. Ámbár a személyes jó viszony még fönnáll közte és társai közt, egy incidens mindkét részről elég, hogy külső szakadás következzék be. Nagybányára nem jön többé. A tűzoszlop újra elindul bizonytalan útján, határozott cél nélkül imbolyog gyérülő népe előtt s lassan eltűnik a nyilvánosság elől.

Mikor a körülmények s közvetlen környezete elszakította régi barátaitól, akiknek élén a magyar közönség először ismerte meg nevét, ritkuló új és újabb hívei, tanítványai szeretnének ernyesztő, melegházi atmoszférájában egyre hamisabban látja a körén kívül eső világot s ennek edző, természetes hidegével szemben elpuhult. Nem bírja. Utolsó éveiben mindinkább elvonulva, képzelt üldözöttségben, lelkében meghasonulva, keserű szemrehányással áll egy vadidegen világ közepette, amelytől - méltán érezte úgy - nem ezt a sorsot érdemelte.

Ez a változatos, szép és keserű élet záródott le Técsőn 1918. márciusában, ahova, müncheni iskoláját végleg beszüntetve, előző télen azért költözött, hogy egészen a festésnek adja magát. A befejezés végtelenül megindító, de összehangzó életével. Az álomjáró makacs küzdelme a valóság ellen véget ért, legyőzte. Föl kellett ébrednie, meg kellett halnia. Minden álom ébredése, a rettenetes való.

*

Hollósy itt vázolt sorsa lelki tulajdonságaival, emberi természetével állott szoros összefüggésben. Művészetét és nevelő hatását is csak ezen az alapon érthetjük meg s értékelhetjük helyesen.

Ő volt az abszolút természetes ember. Csak ösztön, csak érzés. A belátásnak, a logikus értelemnek nem volt ez ellen az érzésuralom ellen semmi ereje, épp ezért nem lehet nála szó - etikai értelemben - akaratról. Érzésének sodrával szemben tehetetlen minden külső hatalom, társadalmi kényszer, anyagi érdek és ő maga is. Alkalmazkodásra - még külsőre is - képtelen, ami aztán önmaga és elfogult környezete szemében a férfias hajolni nem tudásnak, az erkölcsi és szellemi függetlenségnek az illúzióját adta. Pedig hajthatatlansága nem jelentett egyebet, mint akaratának teljes passzivitását érzéseivel szemben. Ezek uralkodtak rajta egyre teljesebben, soha cselekvésbe belátása és akarata által nem lendült, külső - lelki vagy testi - hatásra való érzésreakció volt minden mozdulása. Amiként az inga maga-magától nem változtat lengése irányán, de ügyes kezek tetszésük szerint lendíthetik, úgy került aztán később egész sorsának medret jelölő, idegen akaratok rabságába.

Érzéseinek hullámzása, a hangulat, később formai igazolást is nyert öntudatában, életfilozófia alakját öltötte és az ő - már említett - külön világában szinte vallási dogma erejével bírt, ami természetesen nem nagyon engedte meg a céltudatos, kitartó akaratnak, a tervszerű munkásságnak, az organikus kultúra e legfőbb ható elemeinek kifejlődését. Innen ered az a tragikus szakadék, amely rendkívüli tehetsége és élete tényleges eredményei közt tátong. Innen ered, főként, hogy talentuma csak töredékesen fejeződött ki műveiben, másfelől egyéb szellemi értékei, képességei sem gyümölcsöztek eléggé sem az ő, sem, különösen, a magyar kultúrának javára. Mert ha ő nem tudott s nem akart természete ellen harcolni: nagy mulasztás történt az "illetékesek" részéről, hogy meg sem kísérelték őt olyan helyre és olyan módon állítani, ahol nagyszerű képességei, a kedvező körülmények közt, teljes virágjukba kibontakozva, neki megérdemlett nyugalmasabb, elégedettebb életet, a magyar művészetnek pedig temérdek hasznot eredményeztek volna. Így, hogy saját természete szerint élhessen, egész élete passzív rezisztenciában telt el.

Míg kifelé az abszolút ravaszságmentes ember sok keserű tapasztalata, zavara, megriadtsága mindenütt ellenséges indulatot sejtetett vele - és nála sejtelem és tény egyenrangú két dolog volt - az ő külön birodalmában, hívei közt, elragadta környezetét végtelenül kedves, gyermeki közvetlenségével, melegségével, meglepő, teljes nyíltságával. Mint az ingenuitás élő megtestesülése, nem ismert, nem tudott magában semmi hibát, rútat, tehát nem is volt semmi titkolni valója, se cselekedete, se érzése, se szándéka. A zárkózottságot másnál sem értette meg, nem respektálta, gyakran mulatságosan és kedvesen indiszkrét volt, bárkinek is rögtön a legkényesebb dolgát érintette, meg lévén győződve, hogy azt "úgyis az érdekli legjobban".

Az önzése is lelki jellegű, egyszerű, öntudatlan és ártatlan emberi egocentrizmus. Roppant természetesnek érzi, hogy minden körüle forog, az ő kedvéért vagy az ellen van teremtve és ő mindenre ellen vagy rokonszenvvel reagál, örül vagy haragszik, de soha nem közönyös semmi iránt. A közömbösség az, amit gyűlölt, amitől szenvedett. Ezért s nem hiúságból lázadoz az el nem ismertetés miatt és ellenségének érzi a saját életét élő, vele szemben közönyös embert. Ő egész szívét, minden érdeklődését adja tanítványainak, de cserébe szeretetüket ki is éli teljesen. Amint képtelenné öregednek a fiatalos, kritikátlan rajongásra, amint az önmaguk életére is kezdenek eszmélni, száműzi őket szívéből és környezetéből.

Hírneve a köztudatban mint a páratlan tanítómesteré él és való igaz, hogy tanítványaira rendkívül szuggesztív, hogy úgy mondjam: tehetségesítő erővel hatott. Pedagógusnak alig mondható ugyan, vagy ha mégis, az Ostwald szerinti romantikus típushoz kell őt soroznunk. Nem rendszeres, nem következetes, csupa egyenlőtlenség, hullámzás, de ihletetten, intuícióval tanít s egyéniségének varázsos hatalmával a fantáziát, a becsvágyat olyan mértékben izgatja, hogy olyan erőket vált ki még a tehetségtelen emberekből is, amelyek aztán soha többé nem mutatkoznak bennük. A müncheni akadémia professzorai nagyon szívesen vettek föl tanítványokat az ő iskolájából s aztán csodálkozva emlegették, hogy sokan közülük később nem tudnak annyit, mint kezdetben. Nem volt már bennük Hollósy lelke. Tanítását, szikrázó ötleteit, szelleme hímporát, mint tavaszi szellő szórta, hordta a pillanat, a véletlenre bízva: termő lélek kelyhébe, vagy sziklaágyra? Egyénisége közvetlen hatása alól nem vonhatta ki magát senki, emiatt inkább voltak utánzói, mintsem követői. Inkább csak úgy beszéltek, mint úgy festettek, vagy úgy cselekedtek. A tehetség eleven erejét ő sem tudta átplántálni senkibe, de igenis, ennek vágyát s illúzióját, mindenki művészebbnek, jelentékenyebbnek érezte magát hatása idején, az ő fényétől fénylett, az ő pezsdítő erejétől forrott. Mindenki életében a nála töltött idő a félálomszerű öntudatderengés, a nagy vágyak, nagy akarások szent korszaka, - olyan szép és olyan kihasználatlan, mint maga a fiatalság mindig.

*

Személyes varázsa több bámulót szerzett neki, mint művészete. Képeit rajongói is kevesen vagy egyáltalában nem ismerték, pedig mint művész is ama kevesek közé tartozott, akiknek művészetünk a világviszonylatban előkelő helyét köszöni. Panteonunkban a legérdemesebbek között áll szobra.

Nem olyan lobogó őstűz, mint Munkácsy zsenije, nem olyan sokoldalú és nagy koncepciójú, mint Székely, nincs meg benne Szinnyei belcantoja és pogány szépségereje, sem Ferenczy magas intellektusa és céltudatossága, de kedélyének és szemének érzékenységét, érzésének a részletekbe finomságokba elmerülő mélységét, melegét illetőleg páratlanul áll művészetünkben.

München iskolázta s ez megérzik művészetén mindvégig. Párizst csak tanítványain keresztül ismeri. Egészen fiatalon a francia naturalizmus acélozó hullámverésébe kerül s ez döntő fontosságú egész életére, művészi szerepére. De úgy ennek, mint minden későbbi kultúrahatásnak szűrője München, akár figurális műveit, akár nagybányai vagy técsői termését nézzük.

Művészetének hármas íve, három korszaka: a müncheni, a nagybányai és a técsői. Az első a fiatalkori a magyar népies életkép, a naturalizmus kora (1880-1895). A második, a nagybányai állomás (1896-1902), amikor az illusztráló, alakos kompozíciók foglalkoztatják főleg, s az utolsó, a técsői tartózkodás ideje - haláláig - amikor főprodukciója a tájkép.

Működésének, amennyire ma ismerjük munkáit, legfontosabb korszaka az első, a naturalisztikus festés ideje. Ebben érte el ő saját korának jelenét és európai színvonalát és bizonyos szempontból legjobbat alkotott. Magyar kortársai közül messze kimagaslik festői tudásával, képeinek finom természetigazságával, éppúgy mint nemesebb ösztönével, amely a genre keretében távoltartotta a korszak adomázó léhaságától. Törekvéseinek komolysága, művészi erkölcse kiemelte őt a nyolcvanas évek nemzedéke közül s az új korszak, a fiatalság élére állította.

Művészete eleinte a forma és anyag finom, elmélyedő visszaadásában excelláló valóságfestészet, a nyolcvanas évekbeli magyar paraszt-genre keretében. Naturalizmus, amely mindent fontosnak tart, mindent szeret, amit meglátni tud, inkább részletrajzos, mint színes, inkább elemző, mint összefoglaló.

A Szépművészeti Múzeumban levő nagy képe, a Kukorica-hántás (1885) ennek a korszakának a legteljesebb kifejezője. Semmi más műve ezen időknek nem demonstrálhatja szemléltetőbben ama naturalizmusnak művészi jellemét. Nem tanulmány ez a kép, a természetnek ez a megfigyelése nem eszköz - már a benne rejlő nagy szeretetnél fogva sem - hanem végcél, szent elmerülés, boldog fölolvadás a látványban. Mikéntha vaknak műtét nyitja meg látását, fölfedezi a valóságot, szeme érzékenyen tapintja végig a formák felületét, melegét, szövetét, színét s a funkció gyönyörűsége, a megismerés öröme tölti el. A motívum, amit választ, a szószoros értelemben közelfekvő, nem rejt térmegoldási, világítási vagy levegőproblémákat, nehézségeket, a kép belső terének határa kevéssel van hátrább a felületénél, az egész telibe világított szerény relief, de milyen gazdagságával a megfigyelésnek a részletekben és milyen nagy festői szeretettel a megoldásban! A megfigyelés pontos és aprólékos élességét föloldja a tónus leheletes lágysága, érzelmessége. A színek finoman követik a formát, az anyag minden változását s noha - amint az egyszerű világítás követeli - csupa lokálszín: gyönyörű tónusérzéke összefogja az egészet, még a nemesen megmunkált feketéket is a környező fehérekkel. Ezek akkor nálunk ismeretlen és soha és sehol sem gyakori értékek.

Budapesten az 1885. évi országos kiállításon észreveszik ugyan a képet, de aki festői becsét meglátja, megérti, nem akad senki. A jövő embereivel szemben csöppet sem szerencsés ítéletű kritikusunk, Keleti Gusztáv fanyarul dicséri meg "ügyességét", de kevesli a művész ambícióját. (!) Annál nagyobb a sikere Münchenben a fiatal művészek között, tekintélyét ez a kép alapítja ott meg. Bastien-Lepaget, Leiblt emlegetik, mint akiknek törekvéseivel azonosak az övéi. Valóban, rajzot, épp úgy mint Leibl és Bastien-Lepage, Holbeinhoz jár tanulni ő is, s amazoknál nem kevesebb értéket hoz ettől a tanítótól. És ha a francia mester a megjelenítés súlyával, egységességével, öntudatosságával, kultúrájával, Leibl pedig zord férfiasságával, érdes igazmondásával fölötte áll is, Hollósyban viszont több az ingenuitás, a közvetlenség s érzelmesség, - hajtóereje nem az elvi szándékosság, hanem a lefestés naiv, ősi öröme.

Ezen időből való művei, egy pár fejet, arcképet s a Kukoricahántást kivéve, mind kis méretűek s ennek megfelelő az előadásuk is. Többnyire egy, két vagy több alakos kocsma-interieurök s némelyikük technikai készségben, a festői megmunkálás zománcos finomságában a hollandus "kismesterek" legjava munkáit hívja emlékezetünkbe.

Ez az összehasonlítás azonban csupán technikai értékelést jelent. Mert témáiban és lelkében egészen magyar, a festői problémát illetőleg pedig saját korának nem elkésett gyermeke: a levegőt, a világítást, a látvány egységét, valőrösszefüggéseit tudatosan bevonja feladatai körébe. Ezek a feladatok az interiőr keretében a Münchenben akkor kedvelt ablak elleni élvilágítás (Randlicht) hatásainak kifejezésében jelentkeznek és gazdag alkalmat adnak szeretetteljes részletmegfigyeléseinek, tónusérzékenységének érvényesítésére. A szoba levegője, a háttérben levő világosságforrás, az ablak befolyása az alakok sziluettjére kínálja itt a festői témát. Hollósy nagyon finoman észre veszi ugyan az ablakon beömlő világosságnak a tárgylátás biztonságát zavaró erejét, az alakok elé kerülő levegőt, a formák élein lesikló, foszforeszkáló fény nyugtalanságát, anyagtalanságát, amint beburkolja, bizonytalanná teszi a sziluettet, de azért belelátni is igyekszik az árnyék mélységébe, homályába, a formát s anyagot tapintani igyekszik ott is, az ablak áttetsző függönyét, a parasztmellény pitykéinek elvesző csillogását, a huszármente szövetét. Szóval nem impresszionista, legalább is akkor még nem. A látványba elmélyedő megfigyelés az impressziót láttatja vele, míg szándéka a naturalisztikus mindentmegcsinálás. Ez az öntudatába nem jutott összhangtalanság szeme és szándéka közt küzdelmessé és improduktívvá teszi szorgalmas munkáját s lassan ellankasztja kedvét. Néha évekig nem ad ki kezéből és temérdek munkával befejezetlenül hagy egy-egy kisméretű képet. Másrészt viszont épp az impresszionisztikus és a naturalisztikus szem-beállításnak az összefoglaló és elemző szemlélési módnak ez a küzdelme naturalizmusának valami egészen különleges, part jelleget ad, játékossá teszi megfigyelését, érdekessé finomságait s képeit kiemeli kortársai fotografikus köznapiasságából. A Szépművészeti Múzeumban levő több alakos kocsmai genre-képe, a Mulató társaság (eredeti címén, Korcsmai tószt) 1887-ből legjava erejében képviseli őt s magasrendű megfestési értékeivel előnyös összehasonlítást kínál kora e nemű műveivel. Olyan finom s előkelő naturalizmust jelent ez, amilyen nálunk a genre keretében nem is honosodott meg soha. Előtte és utána következő állomásait az európai festészet fejlődésének kitűnő műnek képviselik művészetünkben, de ezen az állomáson Hollósy tartja a zászlót.

Színben talán egyhangúbb, de mindenesetre komolyabb, előkelőbb ez a képe, mint a Kukoricahántás, világítási és kompozícionális feladataiban pedig összetettebb. A két egymás melletti ablakon beömlő különböző fény, - az egyiken hidegebb, élesebb, a másikon függönyön szűrt, lágyabb, melegebb - finom egységbe foglalja a hosszú kocsmaasztal mellett elhelyezett alakokat, az élettel teljes fejeket a szeretettel rajzolt, kifejező mozdulatú kezek egész sorát és csodálatos gazdagságát a páratlanul megfestett csendéletrészeknek, aminők, a porlepte cimbalom, a festett széken fekvő hegedű, az ablak áttetsző függönye, a szűrők, ruhák, dohányzacskók, borosüvegek, poharak s más korcsmai rekvizitumok, az ivószoba ütött-kopott fala, összefaragcsált, bortócsás asztala és számtalan egyéb apróság, ami mindent csak a minden részletben gyönyörködő megfigyelés fölhalmozhat. Tipikus példája ez a kép a valódi naturalisztikus művészi szemlélődésnek, nemes össztónusával, levegősségével, érzékeny valőrfokozataival, emberi mondani valójának póztalan egyszerűségével, kedvteli munkája Hollósynak, múzeumunkban talán a legbecsesebb.

Egy időtájt életnagyságú arcképet is festett néhányat, köztük Liebig-nek, a híres vegyésznek képmását kétszer is, de e nemű műveiből csupán kettőt ismerünk a szépművészeti Múzeumban, amelyek, különösen a férfi arckép, ízelítőt adnak nagy erejéről és nagy finomságairól ebben a műfajban is.

Az ezernyolcszáznyolcvanas évek legvégén festette (1889-90) a Szépművészeti Múzeum két alakos, sok részletszépségben bővelkedő genreját: az Ország Bajai címmel, az újságot olvasó huszárt s a mellette könyöklő parasztlegényt. De ennél már beleszól, zavar a kép münchenies pertraktálásába Párizs. Barátai, volt tanítványai - Csók, Grünwald - hozzák onnan a félremagyarázott jelszót: "a természetben nincsen fekete" és Hollósy is leveszi palettájáról a fekete festéket, ami az úgynevezett "kobaltkorszak" évekig tartó, meddő küzdelmeit okozza. A plenair könnyű színeivel, kékes levegőjével akarják az interieurt megtölteni. Az árnyékot, a legsötétebb sziluettet is kéknek s világosnak akarják látni s Hollósy képeiből is kivész a mélység, az erő, a kontrasztok ereje. A színek a kobalt kékségébe bágyadnak. Ezen kobaltkorszak tipikus művének indult a Kártyavető lány deszkára kezdett képe, amelyen 1890-91 folyamán sokáig nagy becsvággyal dolgozik, sokszor lekaparja s végül is abba hagyja. Később - 1892-ben - a Párizsból visszatérő Thorma ösztönzésére, igyekszik színes erőhöz jutni, de a Mulató társaság egységes komoly tónusát, erejét képei vissza nem nyerik többé. Korábbi értékeiből érdekes foszlányokat ad s az erőtlen színességnek s a túltengő érzelmességű rajznak kitűnő példája ezen időben (1892) a Szépművészeti Múzeum egyébként finom kis deszka-képe: a Kereszttűzben.

Még egyszer megfesti az Ország Bajait, a múzeuminál nagyobb formátumban, ki is állítja 1893 végén a Műcsarnokban, de itt észre sem veszik, egy kis teremben a második sorba akasztják, ami a különben is nehezen s már keveset dolgozó művészt elkedvteleníti s két esztendeig alig veszi kezébe az ecsetet.

Ezzel a képpel le is zárult effajta műveinek sora, mert aztán Nagybányára és nagybányai hatás alá kerülve magyar paraszt-genre-t nem fest többet, sőt az eddigi értelemben interieurt sem.

Most lezárult korszakának témaköre, amint láttuk, ugyanaz ami a nyolcvanas évekbeli magyar festészeté legnagyobbrészt: a paraszt genre. Ez a műfaj nálunk irodalmi eredetű, az epigonok által kiélt népies költészetnek a festészetbe való kései áttétele volt. Munkácsyt kivéve - aki a hatvanas években alkotta hatalmas, komor drámaiságú genre-jait s akit itthon még utánozni sem bírtak és megemlítve még Ébner Lajost, aki párizsi tartózkodásából hozott a magyar népéletfestésbe franciás és - főleg Jules Bretonra emlékeztető - festői értékeket, Hollósy az egyedüli, aki ebbe a léha, adomázó, irodalmias népszínműfestészetbe az európai művészet festői problémáit és holbeini rajzértékek komolyságát vitte bele.

Képeiben különben is kedvesebb az anekdotikus elem, mint ahogy abban az időben nálunk ezt kívánták. E képek emberi mondanivalója mindvégig egyszerű, saját lényének megfelelően természetes és közvetlen, póz és fitogtatás nélkül való. Amint hogy ő maga inkább kontemplatív habár kedélyileg nagyon reagens természet: képeiben sincsen valami mozgalmas cselekvés, de viszont alakjai sohasem közömbös festői objektumok a kitűnően megfestett csendélet közepett, miként amaz említett hollandus kismesterek képein annyi esetben, hanem mindig élénken és mélyen kifejezik létük állapotát és környezetükkel való lelki viszonyukat. Bensőleg érezte alakjait, mintegy résztvéve állapotukban vagy cselekvésükben s ezen intuitív közvetlenség útján jut képeiben szerephez még fizikai egyénisége is, ami nem ritka eset a művészetben. Aki ismerte őt rájön, hogy ő hallgat, ő könyököl, ő fogja a poharat, gyújt pipára, az ő keze, az ő lába mozdul vagy pihen, az ő póztalan pózai élnek a képein. Festői kvalitásaiban és hiányaiban pedig belső énjének, lelki konstrukciójának rejtett analógiáit nyomozhatjuk. Lénye feminin finomsága például mennyire kifejeződnek rajzának részletező érzékenységében, beszédjének ideges nyugtalansága megtalálható itt is a részletek közti összefüggés meg-megszakadásában, egyik rész túlzott kidolgozásában, a másik elejtésében, elrajzolásai megfelelnek értelme logikai botlásainak és gondolkodása és képei konstrukciótlanságáért kárpótol az érzés, a tónus összefogó ereje. Nyerseség, az erő erőszakolása sohasem található nála. Soha nem hangosabb festőileg, mint amennyire hangja természetes ereje engedi. Későbbi festői korszakának pleinair kísérleteiben ösztönszerűleg kerüli is az erős fényhatásokat. A festőtől s az embertől épp olyan távol áll a szándékos nyerseség, miként a szenvelgő finomkodás.

Tipikus fiatalkori művének - a Tengerihántás-nak - látszólagos objektivitása tulajdonképpen - az általa elfogadott festészeti ideál jegyében - nem egyéb mint passzív szenzibilitás a természettel szemben, szerető maga alárendelés, egyebet mondani nem akarás, kedvtelő elmerülés a kézimunkában - mind csupa feminin vonás. Az ifjúság idején, főleg művészek közt, nem ritka jelenség ez, hiszen maga a fiatalság általában feminin jellemű, hajlékony, befolyásolható és bájos. A kor, az élet, az öntudat, az akarás, a harc férfiassá öregíti a nőt is.

*

Hollósy művészete - később - részben elvesztette azt a nőies függést, megnyugvást, hogy csak azt mondja, amit ura és parancsolója, a természet. Vágyott alkotni, nem csupán érzékeléseit, de érzéseit is kifejezni. Nagybányai és Nagybánya utáni művei jelzik a küzdelmes fejlődésnek, átváltozásnak ezt az útját.

A korai Nagybánya művészeti érdeklődése megoszlott az ember és a tájkép között, az utóbbiban is inkább az emberi, a kedélyi momentumra, a hangulatra helyezve a fősúlyt, nem a külső, a festői elemekre. A belső mondanivalónak ez a feszültsége jellemezte akkor a többi nagybányai törekvéseit is. Hollósy ebben egy Nagybányával, csakhogy ő az ottani gyönyörű külső természetet meg se látja, a tájkép előtt közönyösen áll, tekintetét egészen a belső ember köti le, ennek a kifejezését tartja a művészet főcéljának. "Az nem tehetség, aki nem érzi, hogy mi reszket a másik emberben" - mondja egyszer valakiről beszélve s egész festői készségét a lelki és hangulati tartalom szolgálatába állítja. Ekkor keletkezik (1895) a Rákóczy-induló koncepciója, amellyel haláláig foglalkozik és ekkor kezdi illusztrációi sorát. Kiss József s később Petőfi költeményeihez, mely utóbbiak reprodukálásra - sajnos - nem kerültek.

Ezek a kicsiny, többnyire monochrom festmények s rajzok kitűnő alkalmat adnak benső átélőképességének s festőiségnek kifejtésére s egynémelyikben valóban rembrandti mélységűvé válik szellemisége, kifejező ereje. Kiss József "Előttem semmi, mögöttem semmi"-jének öregembere - a Szépművészeti Múzeum tulajdonában - megdöbbentő átélése egy üres, sivár életalkonyatnak. Ennek a víziószerű öreg fejnek a vigasztalan múlt és jövő közt révedező tekintetéhez foghatót keveset mutathat fel művészetünk.

Ekkor már előadása is szabadabbá, könnyedebbé válik, ecsetje az élet remegésével siklik vásznán, kedvteléssel időzve egy-egy kifejező részletnél. Így vannak festve a Tüzek hóesésben előretörő, vad toprongyos emberei is, - ez a töredékes, de sikerült parafrázisa az ő tragikus sorsú Rákóczy-indulójának.

A Rákóczy-induló életének legnagyobb művészi vállalkozása, legmegindítóbb küzdelme és bukása. Soha el nem készült, ideájának csak foszlányait bocsátotta néha a nyilvánosság elé. Első vázlata fejezte ki ötletét legérthetőbben, legmeggyőzőbben. Ezt még Münchenből hozta Nagybányára, hogy ott megfesse és húsz éven keresztül vissza-visszatér a tárgyhoz, több példányban újra és újra nekipróbálkozik. Hogy a Rákóczy induló tengerkorbácsoló, mindent elsöprő erejét kifejezze, genrealakjait vonultatja föl. Az első vázlaton még a tömeget megfélemlítő előre áramlásban, a későbbi példányokon már csak egyes embereket, egyenként néha kitűnően, nagy erővel jellemzett alakokat. E népies genrealakok nem szolgálják eléggé a heroikus lendületet, amely idővel mindinkább ki is vész a kompozícióból. Lassanként maga a téma is megmásul képzeletében s inkább valami proletárinduló szimbólumává alakul át. Részletek s irodalmias elképzelés letérítik a festői megoldás útjáról.

Az eszme lelkéből fakadt, de hiányzott egyéniségéből az építő, értelmi elem, a konstrukció képessége, a tervszerű fejlesztő munka, ami egy nagyobb kompozíció megoldásának elengedhetetlen föltétele. Az érzés adja bele az élet fluidumát, de részletekből élő organizmust, ami a kép is, összerakni nem lehet.

Ez a tévedés, ez a disszonancia, egy rendkívüli művésztehetség lélekölő küzdelme féléleten át a képességeinek idegen feladattal, volt az ő tragikuma. Ez a kép ránehezedett egész életére. Becsvágya üldözött vadként úja és újra visszamenekül erre a csapásra, be nem váltott ígéretéhez. Minden egyéb próbálkozása, tájképei, egy-két önarcképkísérlet, mind mellékesek neki. Soha többé nem bírta tehetségét valami egyébre teljesen összeszedni.

Tájképkorszaka Nagybányán kezdődik, de enemű produkciója csak Técsőn bontakozik ki teljességében. Ismerjük ugyan egynéhány mélyen átérzett, rendkívüli értékű tájképét (a Schuler-gyűjteményben például), de mégsem ez volt az ő igazi területe. Műterem-naturalizmusa nem adott neki használható művészi eszközöket a szabad természet gyorsan tűnő jelenségeinek a megragadására, tudás fegyverzete túlságosan nehéz a portyázó festészet feladataihoz. Ezen feladatok optikai természetével szemben mindvégig öntudatlanul áll, ellentétben az igazi impresszionistákkal és miként festői mondanivalója, úgy kifejezési módja, technikája is bizonytalanná válik. Messze eltávolodik, elmarad a nagybányaiaktól.

Külső sikerei sincsenek ezzel a festészettel, hogyha nagyritkán kiállít Budapesten. A világ már másutt tart. A neoimpresszionizmus harsogó, zűrzavaros lármája tölti be a tereket, Hollósy halkszavú melankóliája elvész benne.

Többnyire kis vásznak, hervatag, sivár tájak, egy mostoha természet kietlen darabkái: ma együttlátva, értékük megvilágosodik előttünk. Egy magára maradt a fejlődés világútjáról letévedve bolyongó, fáradt ember réveteg, örömtelen meglátásai ezek a képek, egy elalkonyodó kedélyi sors bánatos dokumentumai.

Fiatalkori művészete az egészséges, életvidám ember természetes, objektív világszemléletén nyugszik. Élete későbbi szakában egyre elvontabb lesz, a látvány nem érdekli, csak annak belső tartalma. Az abszolút festőiség idegen dolog számára. A tájkép egyetlen célja nála a hangulat, ez sem annyira optikai mint lelki magyarázatban. Valami bizonytalan metafizikai köd borul művészi szemléletére, a fegyelmezetlen elme túltengő, csapongó filozofálása, tanítói, művészet-apostoli tevékenységének káros fejlődménye. A zavart növelik a neoesztétika szólamfoszlányai, amelyek tanítványai, férfi és női "intellectuelle"-ek közvetítésével kerülnek be az ő zárt, külön világába, amely különben is telítve volt Dosztojevszkij-Gorkij-féle világszemlélettel és az emberi magasabbrendűséget csak a szegénységgel s nyomorral kapcsolatban képzelte el. És ennek a művészeti és világfelfogásnak a legfőbb művészi képviselője Hollósy és köre számára a Jugend és a Simplicissimus, szóval München, ahol, miután évekig vergődtek a festékkel való visszaélés brutalizmusában, a grafikai nyerseség lépett annak helyébe, amely összetévesztette a kifejezést a karikatúrá-val, az egyszerűséget a modorossággal, a zsenialitást az ízléstelenséggel. Nem becsülték és elfelejtették, amit valamikor megtanultak félig. Hollósy is lassanként egészen szembekerül ifjúkorával, a közvetlen látás, a festve-festés egészséges princípiumával.

Művészete a közönség előtt a legutóbbi időkig majdnem teljesen ismeretlen maradt, magyar sorsának emlékét pár év óta melegen karolta föl a Szépművészeti Múzeum, mikor - főleg Nagybánya előtti korszakából - legjobb műveinek egész sorát megszerezte.

Második és harmadik korszaka azonban még feltárásra, bemutatásra vár.

 

[+] Részlet a szerzônek készülôben levô hosszabb tanulmányából, amely a művészeti Nagybányáról szól s talán könyv alakban is megjelenik majd. A tanulmány elsô része Nagybánya címen a Műbarát II. évf. 10-12. számában már megjelent s a nagybányai művésztelep eseményeit, külsô történetét mondja el. A második részbôl, amely a nagybányai művészeket óhajtja egyenként ismertetni, való az itt közölt részlet. A nagybányai művészetet, ennek elveit, fejlôdését, jellemét, jelentôségét tárgyalja a harmadik rész, amelybôl a Nyugat szintén fog közölni egyes fejezeteket. A negyedik rész pedig mintegy függelékként, az adatokat, forrásokat közli majd, s olyan részleteket, amelyek nem voltak szervesen beilleszthetôk az elôbbi három rész tárgyalásmenetébe.
A Hollósyról szóló ismertetô tanulmány már megjelent a Nyugat-ban (XI. évf. 11. sz. 1918. június 1.), itt most részben átírva s jelentékenyen kibôvítve újra hozzuk, mert szorosan kapcsolódik a tanulmány egészébe.