Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Figyelő

Révay József: A Római irodalom kis tükre
Sebestyén Károly könyve

Valahogy úgy érzem magam, mintha Quintilianus professzor úr előadásán ülnék, éppen colloquium előtt s megkapnám a témát, "Jó-e vagy rossz Sebestyén kollégám könyve?" A kérdés természetesen pro és kontra kidolgozandó, először az érvek zuhatagával bebizonyítandó, hogy rossz, aztán formás kis szónoki rögtönzésben igazolandó, hogy kitűnő. S mindkét beszédemnek egyformán jónak, formásnak és meggyőzőnek kell lennie.

(Egyébként bölcs dolog volt ez a kétkulacsoskodó szónoki gyakorlat, hiszen az ember sohasem tudhatja, hogy a felperes vagy az alperes ügyét fogja-e képviselni, ha meg bíró lesz, éppenséggel jó iskola az ilyesmi. Kár, hogy divatja múlt. Ha nem sokára megalapítják a Gyakorlati Politikusokat Képző Főiskolát, ott okvetlenül be kell vezetni ezt a módszert.)

Hát Sebestyén könyve különösen alkalmas tárgy ennek a módszernek a bemutatására. Mert olvashatom mindenekelőtt a laikus közönség vagy az ifjúság szemével (az ifjúságnak van ajánlva a könyv) s akkor arra a megállapodásra kell jutnom, hogy az iskolában tanult szokványos latin irodalmi anyagot a vaskalapos iskolai irodalomtörténeteken messze túllendülő frissességgel, elevenséggel, színes stílusban, találó világirodalmi analógiákkal fűszerezve s minden tanáros nagyképűsködés nélkül írja meg. Meg kell adni, hogy könnyű és élvezetes olvasmány s a latin irodalomtörténetben ötven évvel ezelőtt közkeletű (s az iskolában persze még ma is őrzött) értékítéleteket s ténybeli megállapításokat magyar nyelven virtuózabb ügyességgel s megvesztegetőbb eleganciával még senki sem írta meg. S valahogy ne adjak okot félreértésre, ezt komolyan mondom s a könyv komoly érdeméül említem. Azt hiszem, hogy ezekkel a tulajdonságaival a kis könyv széles körökben fog híveket hódítani a latin irodalomnak. Sajnos, nálunk, ahol nyolcvan évvel ezelőtt még latinul beszéltek, még ma is nagy szükség van erre a captatio benevolentiae-re. Bizonyos, hogy annak a közutálatnak felidézésében, amelynek minálunk a latin irodalom örvend, nagy része van a gimnáziumnak. Talán Sebestyén könyve, épp az említett tulajdonságai révén, közelebb hozza most a magyar élethez a latin irodalmat. Quod faxit Deus.

Amolyan szálláscsinálónak képzelem ezt a kis könyvet s remélem, hamarosan jön utána az igazi magyarnyelvű latin-irodalomtörténet, amely aztán a legújabb adatokat s a legmodernebb módszeres kutatás legfrissebb eredményeit és értékeléseit hozza s megadja azokat a szempontokat, amelyekből eleven élet árad a holt anyagba s nem kiszáradt, vértelen, porszagú múmiákként fognak az olvasó képzelete előtt ellebegni a latin irodalom úgynevezett nagyjai. De, amint méltóztatnak látni, már a második beszédemben vagyok. Tudom, hogy a könyv nem tudományos célokat szolgál s ezért nem akarom (nincs is jogom hozzá) tudományos szempontból kimutatni kétségtelenül nagy fogyatkozásait vagy apró-cseprő hibáit és hiányait. De néhány elvi jelentőségű dolgot okvetlenül fel kell rónom. Sebestyén a Kr. u. II. század elejéig viszi a latin irodalomtörténetet, mintha Fronto, Tertullianus, Lactantius, Augusztinus, Ambrosius. Prudentius, Boethius, Cassiodorius s még annyian mások sohasem éltek s nem latinul írtak volna! Ezt csak az mentheti, hogy nálunk szinte beidegződött a tanári köztudatba a latin irodalom terjedelmének ez a rövidlátó megszorítása s hogy ezen a ponton egyetemi és egyéb professzoraink javarésze is tüzetes felvilágosításokra szorulna. - Másik, lényegbe vágó kifogásom az eidografikus módszer ügyetlen alkalmazására vonatkozik, ez a módszer jó de nem jelenti azt, hogy pl. az epigramma egy fedél alá kerüljön a szatírával s mind a kettő a "Líra" című fejezetben szerepeljen, még kevésbé azt, hogy Plinius levelei vagy Seneca Apocolocyntosis című szatírája az "Értekező próza" rovatába kerüljön. - Következő és pedig igen élénk ellenvetésem az ellen az ósdi és konok babona ellen tiltakozik, mintha a szatíra eredeti római műfaj volna. Nem az. A szatíra is görög eredetű s Geffcken kutatásai már az adatok tömegével támasztották alá ezt a fölismerést. Azonban elismerem, hogy itt is előbb a tudós professzorok felvilágosítására volna szükség.

Hát sok baj van még. Kifogásolnom kellene a forma-kérdés döntőfontosságú problémájának s a próza-ritmusnak teljes mellőzését, Varro és a menipposi szatíra ignorálását, az antik biográfia-séma nem-ismerését, Norden Vergilius VI. énekéhez írt hatalmas kommentárjának elhallgatását, amely pedig feleletet adhatott volna Sebestyénnek Vergilius teológiai forrásaira vonatkozólag - és még sok egyebet, de mindezt mellőzöm most. Felhívom ellenben az olvasók figyelmét néhány egyéb tollhibán (Aesiona, Satyrae) kívül a Seneca tragédiái közt szereplő rejtélyes "Oetaeuras". Ez így javítandó: "Hercules Oetaeus". Értelemzavaró sajtóhiba a 43. lapon "mumus", e. h. mimus.

Most már befejezem ezt a beszédemet is és még csak egy igen súlyos tárgyi tévedést s egy hibás értékítéletet kell helyreigazítanom. Súlyos tárgyi tévedés még ma is tabu-ként emlegetni a római "gravitas"-t, elfogult és egyoldalú beállítása az antik embernek az olyasmi, hogy a rómait csak komolynak, méltóságteljesnek, szónoklónak szabad elképzelni. Nem, a rómaiak is éppen olyan emberek voltak, mint mi, s aki ismeri a feliratok graffitok, Platus, Martialis és Petronius emberi humorát, nem fogja a rómaiakat kothurnusban járó és szavaló elvont állami vagy politikai "egyedek"-nek képzelni. Éppen az olyan könyv, mint Sebestyéné, lett volna hivatva kiirtani ezt a mélyen meggyökeredzett babonát a köztudatból. - A hibás értékítélet pedig egyenesen nem méltó a kis könyv emelkedett irodalmi felfogásához: Plautus némelyik darabját "aljas"-nak, "alacsony"-nak, másikat pedig "tisztességes"-nek, "felsőbbrendű"-nek mondani még akkor is kezdetleges és hogy úgy mondjam öregpapos értékelés, ha a hétszer szent akadémikus esztétika "niedere und höhere Komik" című szemüvegén át nézi is valaki az irodalmi alkotásokat. Pedig efféle vaskalaposságot Sebestyénre igazán még rosszakarattal sem lehet ráfogni.

Én örülök Sebestyén kis könyvének, mert előadásmódját, szuggesztív stílusát s nagyjában elfogadható latin irodalmi tájékozottságát alkalmasnak tartom arra, hogy érdeklődést keltsen a latin irodalom emlékei iránt. Ha a közönség érdeklődését sikerül szélesebb vonalon magára vonnia, akkor két irányban jelentkezik majd a kis könyvnek jótékony hatása: egyrészt ugart tör az eljövendő magyarnyelvű latin irodalomtörténetnek, másrészt pedig erőteljesen rátereli a figyelmet a latin irodalom nagy értékeire - és itt elsősorban nem a kanonizált és agyonunt iskolai auctorokra gondolok - s így talán sikerülni fog modern fordításokkal és tanulmányokkal annyira közel hozni őket, hogy szellemi életünknek közvetlenül termékenyítő tényezőivé váljanak. Ha a magyarságnak ezt a régi mulasztását egyszer helyreütjük, akkor majd Sebestyén kis könyvének is jogos része lesz a sikerben.