Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 5. szám · / · Havas András Károly: Árnyékok

Havas András Károly: Árnyékok
- Regény -
IV.

Aznap délben megint temetésről jött az egyházfi. Zavaros szemekkel nézett szét a szűk, gerendafalú szobában és levágta magát a padra, hogy az hatalmasat reccsent és egyik lába kitörött. Alexej Oszipovics nagyot káromkodva kelt föl a földről, ahová lefordult és a pad kitörött lábát a kútról visszatérő Anna Mihajlovnához vágta.

- Nesze, te kutya, - ordította magánkívül, - majdnem elharaptam a nyelvemet. Te törted el ezt a padot, pokolfajzat, hogy a nyakamat szegjem.

Azzal dühösen kiköpött és megroppant derekát tapogatta.

A kitört láb nekivágódott az asszony karjának s a vederbe pottyant. A kifröccsenő víz az éppen belépő Lénára loccsant, de jutott belőle az alvó Vánjának is. Ez felriadt, nagy kínlódással felült és ijedten sírni kezdett.

- Ne bőgj, te naplopó, - förmedt rá dühösen Léna és arcát szárítgatta, - nem elég a nyögésedet hallgatni éjjel, nappal, most ordítasz, mint egy kölyökkutya.

- Lénácska, galambocskám, - próbálta csitítani a megriadt Anna Mihajlovna.

Szálas alakja egészen összegörnyedt, csoszogva ment Vánja felé, mint egy hatvanéves öregasszony. Megviselt arcán redőket vont a nélkülözés és a fiáért való rémület. A férjével már régen nem törődött, teljesítette parancsait és szótlanul tűrte, ha az részegségében megverte. Lénát nem tekintette gyermekének, a hatalmas, egészséges leány már két éve szövőgyárban dolgozott, de keresetéből nem sokat juttatott szüleinek s emiatt állandó civódásban élt az apjával. Anna Mihajlovna nem törődött Lénával, a macska is elhagyja kölykét, - gondolta - ha az maga is egerészni kezd. Szívének minden szeretetével már évek óta Vánja felé fordult. A vézna gyerek mindig szívesen ült az anya szoknyája mellett és hátborzongva hallgatta a történeteket, amiket az az öreg birkásnéval, anyjának egyetlen társaságával, felváltva mesélt. Vánja legtovább maradt gyermeke anyjának.

- Maga is csak védi ezt a kölyköt, - mondta dühösen Léna, - ahelyett, hogy ráparancsolna, ne dögöljön egész nap a kemencén.

- Ne szídd szegényt, galambocskám, - csitította az asszony, - hiszen látod, már alig lélegzik. Ma itt volt Varvara Filipovna és azt mondta, szárazbetegsége van és hivassam el a pópát. Meg azt mondta, hogy az Isten bünteti meg Alexej Oszipovicsot! Már arra is gondoltam, hogy a német orvost megkérem, jöjjön el, - tette hozzá félénken.

- Ne karattyolj az Istenről, te állat, - mordult rá dühösen az egyházfi, - persze, hogy megbüntet... Nem is az én kölyköm, amelyik folyton a kemencepadon rothad, az én fajtámból senkinek sem volt szárazbetegsége.

Ma csodálatosan jól megértették egymást Léna meg az apja.

- Adjon enni inkább, - mondta Léna, - az ember hajnaltól töri magát a gyárban, a torkom kiszárad és mikor hazajövök, azt a lusta kamaszt takargatja, ahelyett, hogy enni adna. Lökje le a kemencéről, az kell neki, nem német orvos.

Anna Mihajlovna sóhajtva nyitotta ki a kemenceajtót és kivette a főtt burgonyát, amelynek tetején tenyérnyi darab disznóhús szerénykedett. Mind a hárman a szentképekkel teliaggatott sarok elé léptek, imádkoztak és sűrűn hajlongva egyre-másra vetették a keresztet. Aztán asztalhoz ültek és szótlanul szedegették a mázas, kerek fakanállal a főtt krumplit a tálból. Anna Mihajlovna a pópára gondolt, aki majd el fog jönni, de nem beszélgetni vagy az urával veszekedni, mint máskor, hanem hivatalosan, hogy Ványuskát beszentelje.

Lehajtotta a fejét és letette a kanalat az asztalra. Hang nélkül sírt aztán kitört belőle a fájdalom és jajgatni kezdett:

- Uram irgalmazz... szánj meg!

Alexej Oszipovics dühösen csapta le a kanalat és kiáltott:

- Hallgass! - ne jajgass, ne kiabálj mindig, jót mondok... Még a püspök is hozzádvágná a tálat, annak is elfogyna a türelme... Beteg leszek már a jajgatásodtól...

Hosszú, nyomorban, rettegésben és szenvedésben eltöltött esztendők után először lázadt fel Anna Mihajlovna. Megvénhedt arcán karikába szaladtak a ráncok, mint a körhinta festett falovacskái, száját kitátotta és a sötét barlangból barna, töredezett tuskók meredeztek elő. Nyelve nehezen forgott és idegenül zördült a hangja. Rekedten, nem is emberi hangon tört ki belőle a zokogás és a szavak egymást megelőzve, egymásba botolva zúdultak ki belőle, mint a rabok, ha a hirtelen kitárt börtönajtón beszökik a napsugár.

- Nem hallgatok, az állat is bőg, ha a kölykét elviszik... én sem hallgathatok, ha a galambocskám, a Vánja elpusztul a te Istenkáromlásod miatt. Mondta Varvara Filipovna is... hogy te gyilkolod meg a szegény ártatlan galambocskámat, te részeg gyilkos, te sintér, te hóhérunokája... Ó, hogy estem volna el, mikor a templomba vittél, hogy fajzott volna el a magzatom, amit hordtam... bár lezuhannál reggeli harangszókor a toronyból, te hóhér... Örülj, te temetési bogár, temetés lesz nemsokára, a fiamat fogjátok temetni, akit én szültem, én neveltem, a számtól vontam meg a falatot, mert te nem kerestél ránk, csak a szomjas torkodra, meg a céda lányod...

Egy hatalmas ökölcsapás véget vetett a szóáradatnak. Anna Mihajlovna ordítva ugrott fel és a vért törölgette arcáról, aztán hirtelen elhallgatott és tágranyílt szemmel bámult a kemence felé...

Vánja hörgő lélegzése elnémult, hirtelen felült, az arca olyan kékre vált, mint a halászok templomának csillagokkal kivert boltozata, feltátotta a száját, mintha nagyot, iszonyatosat kiáltana és szétvetett karral visszazuhant fekvőhelyére.

Az ajtóban pedig megjelent a pópa száraz, szikár alakja...