Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Laczkó Géza: Móricz Zsigmond helye köztünk és köztük

Az Arany-Petőfi népies nemzeti iránynak, különösen a Reviczky-féle kozmopolitizmus "pesti költészet"-té válása után, egyik fontos irodalomtörténeti következménye az volt, hogy a nép már nemcsak nyelvet, hangulatot, témát és fölfogást adó bányája volt a magyar irodalomnak, hanem tengellyé és mintaképpé erősödött. A népies nemzeti irány hogy úgy mondjam, belülről nézte a népet, vagy ami akkor egyértelmű volt vele: a parasztot. Ezt a felfogást csak segítette a népszínmű "vasárnapi" hangulata. E kettős elindulás egy útba torkollott, egy eredményben futott össze, a nép orom-emberré emelésében. Csak a nép egyszerű gyermekei éreznek igazán, valóban lovagias lélek csak a falurosszák közt lelhető, akik lakkcsizmát, tiszta inget, vasalt kalapot viselnek nemcsak a színpadon, hanem az életben is. A nép mondatai az igazi dontövi magyarságok, a nép dalai, az abszolút magyar dal.

S érdekes, hogy a paraszti világnak ez a helikonítása épp akkor ment végbe, amikor a nemzeti élet egy új s már akkor is fontos, később még fontosabbá való, eddig hiányzó alkotó eleme támadt létre a magyar, művelt, városi középosztályban, a lateinerségben. (Maga a "lateiner" szó is 40-es 50-es évekbeli születésre vall.)

Volt azonban a magyar irodalomban már egy állomás, amelyen a jövő vonatára a paraszt csak valahol hátul szállt föl a harmadik osztályú kocsikba, a Kisfaludy Károly kora. Kisfaludy parasztjai nem kevésbé magyarok, mint Aranyéi, csak van rajtuk valami komikus vonás, szóval, olyan jellemző tulajdonság, amelyet csak kívülről szemlélő vehet észre. Igen. Kisfaludyék kívülről, kissé fölényesen, nem nemesi, hanem kultúr-fölényesen nézték a parasztot, akinek jellemző vonásait nyomban fölfedezték s a gondolkodásuktól elütőket ki is figurázták.

A XX. század eleje már úgy köszöntött ránk, hogy az irodalmi köztudat új paraszt-típust formált, ennek az új típusnak, amely szegényszagú, fösvény, földéhes, furcsán kegyetlen, legfőbb kialakítója Maupassant volt a normandiai novelláiban.

Már most Móricz a népies nemzeti irány fölött visszanyúlt Kisfaludyhoz, a vasárnapitól a hétköznapi paraszthoz s Kisfaludy humora maupassant-os realizmussal kapcsolódva lépett elénk Móricz paraszt-történeteiben, nem mintha Móricznak köze lenne Maupassant-hoz, neki csak ahhoz az irodalmi köztudatban kialakult új, reális szemmel nézett paraszthoz van köze, amely például Ludwig Thomá-nál is megtalálható s amelynek első és legfőbb megmintázója Maupassant volt.

Ludwig Thoma, Maupassant s az új irodalmi köztudat kívülről nézi a parasztot, ugyanúgy, ahogy Kisfaludy Károly. Ennek a kívülről nézésnek aztán Móricz minden levonható következményét levonta, igen szép példájául a magyar irodalom történetében gyakran megismétlődő ama jelenségnek, hogy új irány úgy támad, hogy a magyar író a közvetlen előtte való generáció felfogását túlhágva visszanyúl a magyar múltba, amelynek eredményeit és tanulságait egész modern külföldi irány átvételével új eredménnyé gyúrja. Ugyanígy tettek Arany és Petőfi is, akik Kazinczy németesen klasszikus feje fölött visszamarkoltak Dugonics és a debreceniek népi kincsesházába, amelynek gyöngyeit, drágaköveit az új, viktorhugói romantizmus eljárásai szerint ötvözték bele új s mégis magyar násfákba.

Mi lesz a sorsa eztán Móricznak, a "parasztíró"-nak, az nagyrészt attól függ, meddig és hogyan marad meg a naturalizmus uralkodó irányul, nem támad-e, az előre kiszámított fejlődést megcsúfolóan, új tehetség, amely egészen más fogalmazását adja a parasztnak, a regénynek, sőt magának az irodalomnak is. A versírásban diadalmas szimbolizmus, misztikusság már jelentős területeket nyert a naturalizmus fölött, teszem Fiume újsütetű grófjának D'Annunzió-nak, Gabriel ille Nunciusnak regényeiben... S ne feledjük a drámaíró Paul Claudelt sem!

A Móricz előtti generáció, amely igen kiváló értékei mellett is, epigon, miután jó ideig szenvtelenül, majd ellenségesen nézte irányunkat, amelyet volt szíves e folyóirat nevéről, nyilván csak mint gyűjtőhelyéről, nyugatosságnak elnevezni, utóbb kiemelte körünkből Móriczot - egy paraszti pántlikánál fogva s magához csatolta, ha csak külsőségesen is, utóbb mégis meggondolta magát. Tétovázásával, utolsó gesztusával is csak azt bizonyítva, hogy igenis, ha tetszik, ha nem, mi mégis új fejezetet voltunk bátrak kezdeni a világ legizgatóbb menetű, csodás hézagokat és csodás, Európát megelőző kezdéseket mutató irodalomtörténetében.

Mikor Móricz megindult, generációnk vezérbotja már keményen feszült vékonyabb végével Ady csipejének, - úgy ahogy régi magyar buzogányos vezérképeken látható. De természetesebb is, hogy a lírai költő, aki gyorsan rázengő hárfája a jelennek, legyen a vezér. Az epikus a partról nézi az események sodrát, amelynek legrohanóbb árjával együtt úszik, csatázik a lírikus.

Hogy Ady eltűnt, vezér nélkül maradtunk. Mózesünk, Kossuthunk, Petőfink távozott el benne... S úgy érzem, nem Kánaán-szerző Józsuára, a császár keze alá békélő Görgeyre, hanem egy új Arany Jánosra van szükségünk, aki azzal követte Petőfit, hogy délibáb-csalogatást kerülve, maradék nélkül, kiteljesítve adta régi önmagát.