Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Lengyel Menyhért: Móricz Zsigmond, a drámaíró

Móricz Zsigmond nem tipikus drámaíró, nem az úgynevezett "született drámaíró", akinek a drámai forma életszükséglet volna ahhoz, hogy világérzését rajta keresztül kifejezhesse. Nála ez a világérzés olyan intenzív, olyan hatalmas hullámokban tornyosuló, annyira viszi és ragadja magával, annyi sok észrevenni és megvilágosítani valója van, hogy a drámának már időbelileg is kötött formája nem alkalmas arra, hogy egy-egy témáját kiélje benne. Mert ennél az írónál nem az elmondanivaló helyes beosztása a lényeges, nem az alakoknak csak éppen ökonomikus beállítása és felfejlesztése a fontos, nem a történetnek meghatározott cselekvésen belül való lezárása a döntő, hanem itt földalatti összeköttetések vannak, az ösztönélet legmélyéről jövő indulatok megnyilvánulásai keresnek kifejezést és ebből a szempontból apróságok, kis beszélgetések, lényegtelennek látszó epizódok, - megannyi sallang a színdarab építésénél - sokszor többet jelentenek, mint óvatosan kiszámított, pontosan felmért nagy jelenetek, melyek éppen szükségszerű kiszámítottságuknál fogva nem mindig igazi anyagból valók. Móricz Zsigmond tehát nem az a "született drámaíró", akinek ezen az elhatárolt területen biztos sikerekre lehetne számítani, hanem az a nagy író, akinek olykor a színpadon is remekbe sikerül valamelyik munkája, mert gazdag mondanivalója véletlenül éppen szerencsésen betöltötte ezt a formát, de akinek mindig nagy küzdelmei lesznek a színpaddal, hacsak mint Shaw a "Back to Methusalem"-ben egyszer szét nem robbantja ezt a formát és ciklusokba fogja színpadra dobni mondanivalói hatalmas anyagát.

Abból azonban, hogy Móricz Zsigmond nem az a drámaíró, aki ökonómiával és kellő számú jól elhelyezett ötlettel tudja felszerelni jeleneteit, nem következés, hogy nem-e éppen ő fogja azokkal a drámai remekművekkel megajándékozni a magyar színpadi irodalmat, melyek soha el nem avuló értékeink maradnak. Sőt, amint a példák mutatják, éppen az effajta írók tollából kerülnek ki a technikailag is tökéletes színdarabok. Gondoljunk a "Bor"-ra, Gárdonyi Géza darabjára, gondoljunk egy mindritkábban megszólaló érdekes magyar író, Szemere György "A siralomházban" című kis remekművére, de legfőképpen gondoljunk Gerhart Hauptmannra, aki szintén tipikusan sokkal több és sokkal kevesebb, mint az, amit jó drámaírónak nevezhetünk és aki nagyszerű oeuvrejében a sikerületlen színpadi művek tucatját bocsátja közre, de éppen néhány darabjában a legmélyebb drámaíró és éppen egy darabja, a "Biberpelz" az, amely technikailag és formailag is majdnem egyetlen tökéletes alkotása a világ színműirodalmának. Móricz Zsigmond is effajta drámaíró és neki is sikerült már az ő majdnem tökéletes remekművet megalkotni, a "Sári bíró"-t.

Ez hibátlan munka, gazdag benső élettel, a milieu tökéletes rajzával, soha el nem felejthető alakokkal, amint éles napsütésben és a maguk abszolút természetességében élik át előttünk kiseseményű, de egész életüket teljesen kimerítő történetüket. Mint egy nagy festőnek együltében odavetett vázlata, melynek nincs egy halott helye, egy szürke foltja. Igaz, hogy csak zsáner s az életről nem mond többet annál, mint amennyivel kimeríti ezt a szűk körű életábrázolást, - de ennek tökéletes, originális és olyan tősgyökeresen magyar, úgy együtt lélegzik a földdel, hogy benne nemcsak mi ismerünk a magunkéra, hanem rajta keresztül bárki idegen meg tudja majd érezni a magyar földnek, falusi embereinek jellemző sajátságait. Mikor legutóbb a Sári bíró-t a Belvárosi Színház felújította, gyönyörködve láttuk, hogy mint a finom bor, csillogóbb, érettebb, zamatosabb, ízesebb lett és lesz majd az évek folyamán. Nem eget-földetrázó dráma, nem valamely új kitalálása egy új formákat kereső küszködő léleknek, de olyan becses ajándék, amelyet hálásan helyez el kincsesládájában a magyar irodalom.

Mindez azonban nagyon távol van attól, ami valójában Móricz Zsigmond-i, ami nagy regényeiből csap felénk s amit ő igyekezni fog színpadon is kifejezésre juttatni. Mert hiszen a másik darabja, a "Pacsirtaszó" is alig más még, mint egy zsáner kitűnő alakokkal, ami Móricznál nem is különös dicséret, mert az ő emberei sohasem vérszegény elképzelt figurák, hanem gazdag ösztönéletet élő valódi emberek. Ami Móricznál haladást jelent és hatalmas sodrú regényeivel egy mérték alá vehető, az tulajdonképpen csak az utolsó színdarabja a "Búzakalász".

Itt már a színpadon is többet kapunk az ő igazi írói lényéből. Kapunk egy alakot, Árva Kis Endre polgármestert, aki úgy jelenik meg előttünk, mint egy új dráma új hőse. Ez az alak gazdag, parasztszármazása jellemvonásaival s a darabban van valami, ami elválaszthatatlan a kor szellemétől, mert ahogy Árva Kis Endre a paraszti sorból az úri rendbe emelkedett, ez már nem a béke lassú evolúciójának, hanem a háború és a háború utáni társadalmi rázkódtatásoknak és elhelyezkedéseknek eredménye. (Nem változtat a dolgon, hogy Móricz darabját a háború előtt játszatja.) A hős apja, még a földéhes és földszerző paraszt, "aki kint hál a mezőn a luval", húga iskolázatlan, falusi, még népi viseletben járó parasztlány, s a hős maga is tele van paraszti származásának összes erényeivel és hibáival és éppen azért olyan végtelenül érdekes, olyan újszerűen drámai, olyan megdöbbentően vad és szelíd, mert frissen nyilvánítja osztályának tulajdonságait, amint hirtelen egy másik társadalmi rétegbe emelkedve szemben találja magát a másik osztály embereivel és asszonyával, aki az ő gyötrelme, ellentéte, sziklás ellenakarata s örök szerelme. Hogy maga ez a helyzet, ez az új hős, a gazdag mondanivalók, összeütközések, ellentétek, kiegyenlítődések és vad érdekességek milyen kincsesbányája, annak Móricz Zsigmond a tudója és mestere, aki az ösztönéletet kutató költő intuíciójával érezteti - egy emberpár szerelmi viszályában - két különböző társadalmi réteg viharos súrlódását s kiegyenlítődését.

A Búzakalász második felvonása úgyszólván egyetlen nagy jelenet, egy szörnyű veszekedés a parasztszármazású polgármester és gentri származású felesége között. - A jelenetnek olyan feszültsége és ereje van, aminek párját a modern színműirodalomban csak Strindbergnél találjuk, azzal a különbséggel, hogy ott csak a gyűlölet szikrázik, míg Móricznál a rettentő szavak, sőt a testi egyberobbanás és szadisztikus önkívület alatt is a szeretet, a ki nem elégített szerelem izzik, ijesztően. Ez a házastársi civódás azonban nemcsak felnagyított mása minden házastársi civódásnak, nemcsak realisztikus és mesteri megfigyelése annak az indulatfolyamatnak, mely mint a tenger hulláma átcsap az emberek fölött, hogy egy látszólagos enyhülés vagy véletlen megszakítás után újból még nagyobb erővel tomboljon, amíg a paroxizmusban el nem éri kielégülését és lecsillapulását (hiszen ez az összeütközés annyira elementáris, mint a szerelmi érintkezés a legmagasabb hőfokán), mondom, Móricznál ez a felvonás nemcsak egy házastárs civódása, hanem az úri és paraszti osztálynak viharzó összecsapása, míg törés és szakadás árán a nő termékeny ölébe fogja fogadni a kínlódó, megalázott, de győztes férfit, a parasztot. És itt valami különös van, valami eddig alig kimondottat sejttetett meg az író, az egymást taszító, mégis egymásfelé vonzódó társadalmi rétegeknek szinte szexuális-jellegű érintkezését. És éppen ez a Móricz Zsigmond nagy írói és színdarabírói ereje, hogy túl az alakokon és túl a szavakon és azon a titkos alaprajzon, amelynek jeleit az ösztönélet, a vágykielégülés vetíti elő, ő még nagy gondolatoknak a hordozója is, feltörekvő tömegek titkos és nyílt szószólója, hatalmas energiák megmozdulásának szeizmográfja. Őbenne van valami, ami több mint írói, nem agitátori, amint némely oldalról ráfogják és nem egészen prófétai, amint másoldalról túlozzák, hanem az emberi együttérzésnek, termékenyítő jóságnak, forró részvétnek, az az életérzése, ami a magasabbrendű embert jellemzi és akikből, legyenek művészek, mérnökök vagy akár politikusok is, fog kialakulni az emberiség vezetőinek avant-gardja.

De ez már nem az írói jellemzéshez és a színdarabíró kritikai megítéléséhez tartozik, ez csak magyarázata és megokolása annak, miért éppen Móricz Zsigmond az, akitől olyan sokat lehet várni, az emberi együttmunkálkodás azon az elhatárolt s nem is legfontosabb terén, ami az irodalom. Színdarabírói fejlődésének vonala mint eddig, úgy valószínűleg ezután is, bizonytalan lesz. Kevésbé sikerült kísérletek mellett meglepő erőt sejttető, s a világ figyelmét magára irányító munkái lesznek. Regényei már reprezentálják azt a hatalmas írót és embert, aki Móricz Zsigmond. Legjobb színdarabjai azonban még megírásra várnak, vagy - ki tudja - talán már készen hevernek íróasztala gazdag fiókjában.