Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Lengyel Géza: Tündérkert

Móricz Zsigmond Tündérkertjének alakjai úgy elevenednek meg szemem előtt, mint Bruegel s németalföldi festőtársai vásznainak népe a bécsi művészettörténeti múzeum kincsesházában. Lélekbevésődő figurák tarka sora ez. Arcuknak szinte kitapintható grimaszain, ruhájukon s egész lényükön csak úgy világít különös, erősen élő, inkább groteszk, mint harmonikus mivoltuk. Az egyiken kegyetlenség, a másikon irigység, kapzsiság, a harmadikon a halálnak irtózata s megsemmisülés, összeomlás az ismeretlen túlvilági hatalom súlya alatt. Legtöbbjén pedig olthatatlan kívánság étel, ital, asszony - vagy férfi - után, szörnyű méretű falánkság, majd ennek minden kegyetlen következménye, piszkos csömöre. Arcok, alakok s a jelenetek felépítése is közel jár a karikatúrához. A soványnak mintha egyebe se volna, mint vékony bőrrel bevont csontja, a kövér, pórusaiból zsírt izzad, a gazdagra rá van aggatva minden aranyhímzés, amit egy inkább kispolgári fantázia elképzelhet, a szegény condrái szinte hűtlenek a vászonról. Rémítő, hogy mennyit esznek össze a parasztlakodalmon s hogy dülled a szemük az ételért, bár egyik-másik társuk már a túlfűtöttség irtózatos harcát vívja saját bendőjével. Hogyan korbácsolja őket elvadult táncra a bor és az asszony, s a parázna vágy, mozdulataikon s szenvedő és vigyorgó arcuk elhúzott vonásain hogyan jelentkezik, milyen hangos, rikoltó, századok óta változatlan s nemzetközi nyelven beszél. A mesemondók mosolygó s kegyetlen elfogulatlanságával festik világukat, jót és rosszat kevernek össze, ártatlan idillt s a Megfeszített megrendítő szenvedéseit. Vadászaik nagy csizmákban vidáman tapossák a ropogó havat. Szinte közéjük kívánkozik az ember. Katonáik bőszítő kispolgári kötelességteljesítéssel mészárolják sorra a betlehemi kisdedeket. A fájdalom üvöltő kitörésének kifejezése meredt az anyák arcára, s a jelenet előterében faruk felől odafestett - dehogy, odaportretírozott - katonalovak, vidám naturalizmussal vászonra vetve. Mulatók, táncolók, szeretkezők, verekedők, Krisztust siratók, sírásók és halotti éneket zengők töménytelen alakjára emlékszem vissza e vásznakról s mind-mind portré, mind egykor bizonyára élt s mozgott, olyan elevenen hordja a maga külön lelki és testi tulajdonságait.

Képeskönyv, meséskönyv, Tündérkert. Mintha e Bruegelek, Geertgenek, Valkenborchok képeinek tarka vásárját keltené életre Móricz Zsigmond regénye is.

Micsoda színek, milyen arcok, ruhák, szagok, hidegek és forróságok, zord, kietlen puszták és zsírtól, bortól csöpögő életet lihegő lagzik. Milyen óriás paletta. Hogyan festi meg a verekedő, szerző, zsoldért harcoló, marhát elhajló s az otthon hagyott sovány legelőért, éhező asszonyért, gyerekért reszkető hajdút! Fekete szűrforma mente a vállán, "hidegtől, melegtől feketére perzselt arca, mint a kordovány, nem ártott neki se szél se jégeső, víz nem érte, csak ha eső verte, szemérem nem pirította, csak ha korbácsütés érte"... Elszánt és óvatos, dicsekvő és panasszal teli, csakúgy otthonos a bajban, mint zsákmányolásban, "még a vasszeg is megreszketett, amerre néztek..."

Micsoda kísérteties képet fest a szegénységről! "Megfúlunk a füsttől... meghalunk a büdösségtől... nincsen tüzelőfánk... nincsen ennivalónk... ebeket s macskákat rágnak a gyerekeink... kenyeret nem láttunk ősz óta... fakéregből csinálják a sütők a lepényt... Van már, akik hitvány sarujukat s cipellőjüket megfőzték s megették... kiszedjük a ganéjból nagyságos uram a hitvány sarutalpat és dirib-darab régi hitvány rohadt falat bőröcskéket, megmossuk, megfőzzük s esszük..."

Mennyi tömérdek lágy és halk, hangos és rikoltó színt tud Báthory Gábor fiatal fejedelemnek olthatatlan vágyairól s az asszonyokéról, akik ez önmagát is emésztő láng felé rohantak: "A fejedelem az asszonyokat nézte s nyitott buja ajkai, mint a vadat álló ebé, lefittyentek s szagot álltak, orrlikai tágultak s a szeme nedvesen izzott, négy új s gyönyörű fiatal asszony volt előtte... Sorra megfogta a kezüket, szót se tudott szólni, csak nézett s egész testében, arcában, feszült, lecsapó, ragadozó mozdulásában benne volt a leső sólyom készsége, aki a levegőben egy pillanatra megáll, kóválygás után, hogy melyre hulljon le az alatta kerengő galambocskák közül... Az asszonyok megérezték s a szívük kéjesen elzsibbadt a gyönyörtől, mert ellenállhatatlan volt a Báthory Gábor szívdöglesztő bátorsága, Csáky Krisztina vékony s fehér kezét odahagyta s az arca ijedten tündöklő lángszín lett s a fejét meghajtva, úgy fogadta a fejedelem köszöntését, hogy kigyúlt, mint a rét a hajnali napsütésen..."

Ezer színt ver olykor egymás mellé, máskor egy-két kölcsönvett vad vonással rajzol, a zord Báthory Istvánt, ki öt évig nem szól a feleségéhez s mikor halálos ágyán fekszik s felesége sírva szólítja, jaj, te kemény szívű, akkor falnak fordul s szó nélkül meghal. Hogyan elevenedik meg a feldúlt Erdély! Az olá vajda nyomorult, sárviskós földje. Törökök jelennek meg, mintha a Három királyok képéről szálltak volna le a napkeleti bölcsek.

Ez a tömérdek kép és szín, torz arc, ércbe vésett figura, tájék, vár mindaz, aminek tüzét, ragyogását, mély bánatát, ijesztő távlatát jó volna, ha csak halványan éreztetni tudnám, az élet eleven vérkeringésével tápláltan mozog, küzd, harcol, gyönyörben és kínban vonaglik. Tisztára képszerű részei, lebilincselő dialógusa s a krónikákból olyan biztos szemmel kiválasztott s átvett részek a mese tüzében eggyé kovácsoltatnak. Igaz, ez az egység a regény vége felé mintha valamennyire meglazulna. Nem csoda. A leghatalmasabb tüdő lélegzetének is el kell fogynia, mire ennyi mondanivalónak végére jut.

Vajon úgy beszéltek-e a tizenhetedik század magyarjai, ahogyan Móricz megszólaltatja őket? Hányféle hangszeren játszik! Milyen szuggeráló erejű a hajdúk darabos, súlyos, máig is megmaradt katonanyelve. Az erdélyi urak szava ékes, a szászoké cikornyás, a világot járt Géczy szájából kereken, formásan ömlik a szó. A protestánsok a biblia fordítás, erejét, törökök egy távoli s mégis valamennyire rokon egzotikum színét, ízét hozták. Azt kérdeztem, a Tündérkert olvasása közben, miért olyan maiak ezek az emberek, szavukkal, cselekedeteikkel, eseményeikkel, mik velük s körülöttük történnek, mindennapos életükben s midőn, mint orátorok állnak fel, farsangolás közben borba fúlva s harcban, kézitusában, támadva az egész világ ellen s a maguk felidézte baj elől eloldalogva? Hol marad a történelmi regények legtöbbjének papírszaga? S erre a kérdésre is festők segítenek megfelelni, azok, akik történelmi jelenteik szereplőit oly magától éretetődően öltöztetik saját koruknak ruháiba, városuk népével kísértetik Krisztust utolsó útjára, holtteste mellé tonzúrás fejű, borotvált arcú, kámzsás barátot állítanak, nyíltan vállalt anakronizmus segítségével válnak kifejezés s hatás tekintetében olyan utolérhetetlenül közvetlenné. Móricz jól ismeri a történelmet, krónikákat, feljegyzéseket, ruhákat várakat, putrikat, emlékezetes mondásokat. "Hiába szólsz, agg szakállú kopó" - ordít a tatár kán Báthory követére: - ezt a zamatos és jellegzetes gorombaságot, ezer egyéb tarka adattal együtt a való történelemből leste el Móricz, épp úgy figyelvén reá, mint ahogyan jegyzőkönyvvel kezében szokta lesni az eleven beszédet. Azt hiszem, tucatjával tehetne csillagokat és lábjegyzeteket könyve minden oldalára s nem maradna szégyenben s valószínűleg a hivatásos historikus is "korhűnek" találná. De embereinek lelki habitusa az, melynek szabásánál az ódon képeket nem nézte, a múltba nem "ment vissza", hanem élő maga mellé vette a tizenhetedik század hőseit s marakodóit, magyarjait, székelyeit, hajdúit, három felől szorongatott, sokszor letarolt, megint újra kizöldült Erdélyét s az egyesek, családok, városok és országok sorsát azzal a rendületlen hittel fonja, hogy nincs dolga más és másfajta emberekkel, mint akiket a maga életében megismert. Mindig történelem történik s régen sem pirosították más hevületek az arcokat, mint ma. Indulat, értelem, érdek, pénz, kívánság, ma sem más, mint régen volt, e felől Móricz egy pillanatig sem engedi kételkedni olvasóit.

Ezért nincsen szereplőinek papírszaguk s kriptaszaguk. Nem a múltak alakjai ők, hanem a mi világunkból valók, kiknek furcsaságait, szertelenségeit, bűneit s tiszta szándékait alig láttuk. Móricz fedi fel számunkra, ő hordja össze a színeket s a kanyargó kontúrokat. A história egyhangú fotográfiáit ő helyettesíti eleven portrékkal, miken minden arcvonást, ruhagombot a régi képírók hűséges, mesterségüket szerető kedvtelésével formál meg s ugyancsak az ő elfogulatlanságukkal. Hogyan is jutna eszébe Bruegelnek, hogy képein elhallgasson valamit, csak azért, mert illetlen holott a való teljességéhez hozzátartozik.

A Tündérkert tartalmát a történelem így mondja el: "Báthory soha nem bírta megkedvelni Bethlent. A pillanatnak élő, a gondtalanul vakmerő, majd hirtelen elcsüggedő fejedelmet mély s át nem hidalható ellentét választotta el előrelátó és az eshetőségeket nyugodtan latolgató alattvalójától." Báthory Gábor tizenkilenc esztendős korában lett Erdély fejedelme. Huszonnégy éves volt, mikor, 1613 őszén váradon, megölték s a kolozsvári országgyűlés már néhány nappal előbb megválasztotta fejedelemmé a vérével nem bíró, lobogó lánggal égő ifjú Báthory után a higgadt, komoly Bethlent.

Ez a história, s ez nyomon követhető a regényben. Régi képekről leszállott viaskodók vérzivataros sorsának tündérkertje. Szól a gyönyörű duhaj, egekben tervelő s földön bujálkodó ifjú fejedelem utolsó esztendejéről s a fekete szakállas, zord, erkölcsös, bibliaolvasó utódról, ki tisztaságának hideg csúcsáról titkos imádattal nézett mindig az eleve bukásra ítélt zsenire. Szól arról, mennyire fajtájukért élők voltak mind a ketten s hogyan hánykódtak kis sajkájukkal, Erdéllyel, a szörnyű ellenséges áradatok között. Festi rubintnak, vérnek, tűznek színeivel Báthoryt, talán, hogy megmutassa, mit ér ez a sok ragyogás erkölcs nélkül, kitartás, állhatatosság nélkül, mit ér maga a zsenialitás, midőn a szegény s kicsiny haza élén meg nem maradhat, akiben kellő adag nincs a józan középszerűségből. Miért hozza mégis olyan közel az olvasó szívéhez ezt a minden széptől és gonosztól túlfűtött regényhős-fejedelmet? Nem tud, vagy nem akar maga sem hidat verni a latolgató, száz évre előre néző Bethlen Gáborhoz? Vagy most következik majd, új, nagy kötetben a tiszta ember s az erős, mert bölcs vezér eposza?

A kritikus, kinek ez a mestersége, nézze meg s méltassa a kompozíció vonalait, mérje össze Móricz erejét másokéval, akik már írtak e viharos korok zivatarairól, vegye számon, mit jelent a Tündérkert az író egyéb munkáinak gazdag sorában. Én magam nem akartam mást, mint néhány impressziót feljegyezni, feleletül arra a kérdésre, amelyet így tettek fel előttem, Móricz Zsigmondnak melyik könyvét szereti legjobban? Jól tudom, más és több a Tündérkert, mint tarka képeskönyv. A magyarság, az emberiség, a kegyetlen harcot parancsoló élet legnagyobb kérdéseit kiáltja - s talán a pusztába - fájdalmasan feltörő hangon. De hiszen a tréfás képíró is ezt cselekszi. A mesemondó nemkülönben. S a mesélő Móricz is, amint például minden szándékosság nélkül s gyönyörködtető aprólékossággal fűzi a székely közvitézek s uraik szavát, kik a segesvári bezárt kapuk előtt kötődnek. Kötődésükben már benne van a véres mag, szörnyű harc lesz ebből, majd a székely jobbágyok hátborzongatóan festett tragédiája.

Sokszor megríkatja hallgatóit, míg kiengesztelő végéhez elér a Tündérkert mesemondója:

"...Mondják, a Báthory Gábor teteme meg nem rothadott, mindvégig szép maradt s mind a temetése napjáig izzadt s a verítéköt valóban kendővel törölték le homlokáról."