Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Kodolányi János: A tűznek nem szabad kialudni

Furcsa, kényelmetlen érzés nyűgöz le, mikor ezt a könyvet kezünkbe vesszük. A lepergett háború mennydörgése, a nemzeti-színű görögtüzek hazug villogása, nagy tragédiákban elbukottak holttesteinek cifra szóvirággal való megkoszorúzása, vér- és tósztáradatok, hadisegély és pezsgő, tiszta lelkesedés, förtelmes lopások káosza rémlik vissza bennünk. Félünk, vajon nem tántorodott-e le Móricz Zsigmond, ez a nagyon nagy, igaz és bölcs ember az egyetlen lehetséges álláspontról akkor, amikor a földrengés minden álláspontot kivetett helyéből, nem süketült-e meg a hazugságok rivalgásában, nem vakult-e meg a görögtüzek fényében... Mert minden könyv gyanús, amit a háború alatt írtak, minden örömünk, ami a háború alatt megdobogtatta szívünket.

Egymásután támadnak föl újra kedves ismerőseink, az öreg nagysága, akinek most ássák ki felesei a burgonyáját, a kofa, amint házsártos férjével nehéz talicskát tolat, svarom-kályha mellett beszélgető katonák, hamis baka, aki piros menyecske szemébe kacsint... s mind az életükért, kenyerükért, családjukért aggódó, remegő, robotoló emberek. Móricz Zsigmond az ő egyszerű, mesterkéletlen módján vezeti őket elénk, amint a háborús Magyarország feszült levegőjében zihálnak. És éppen ez a lélegzés, ez a fuldoklás árulja el, szegény kis parasztok, kofák, katonák, gyermekek számára nem természetes levegő ez. Olyanok ők, mint a szárazra vetett halak, tátognak, a szívük görcsösen vonaglik, néha egyik-másik valahol Debrecenben nagyokat kiált, hogy, "Győzni kell, győzni muszáj..." -, a másik, kivénült solferinói hős, úgy illegeti magát, mintha ez neki való volna, ez a puskaporfüstös égbolt, de hangjukból hiányzik valami, mozdulataik nem harmonikusak, megzörren és megbicsaklik bennük a kívülről beléjük helyezett rugó. (Levél, A csata napja, s még egy-két tipikusan "háborús" novella). De a többit bátran kiemelhetnénk korukból, környezetükből, vagy ki sem kell emelni őket, az otromba staffázs magától lehull körülöttük, a háború puszta külsőséggé süllyed, hogy meleg, tiszta kis emberi szívük időn és téren át csorbítatlan fénnyel és élességgel ragyogjon. Ez a vonás ennek a könyvnek legértékesebb vonása. A háború csak a látóhatár szélén mennydörög, "rettenetes nagy, kétélű kardjára támaszkodva idemosolyog..." (Öreg legények bevonulása), nem gázol át az embereken, nem veti ki őket gondolkodásuk szűk körforgásából, nem döbbenti meg őket, mint Henri Barbusse Le feu-jében, de hazug handabandára se vetemednek. Arról persze sok szó eshetne pro és contra, hogy az emberek valóban nem változnak-e a történelem folyamán általában s nagy katasztrófák alatt különösen, arról azonban nem, hogy Móricz Zsigmond, ki a hatalmas Tündérkert-ben mutatta be azóta az ember változhatatlanságát, ebben a pesszimisztikus, csüggesztő emberlátásban valóban hisz.

Ebben a könyvében találjuk magyarázatát annak is, hogy Móricz Zsigmond miért nem írta meg a magyar Le débacle-t, a magyar összeomlást, holott bölcsessége, pszichológia-tudása, ereje és nyelve, szinte kijelölik erre a prófétai és történelmi tettre. Líránk megteremtette a Halottak élén-t, epikánk nem. A líra és epika természetén kívül felel erre Móricz Zsigmond emberlátása. Nagy katasztrófák hullámverésének egy-egy finom rezgése jut el csak az egyénig, ott ismét elcsitul s marad az ember túl minden korlátokon, mit idő és történelem vont, az, aki volt annakelőtte. Lényeges, belső változások nincsenek. Csak a formák rezdülnek új kaleidoszkóp-figurákba, amint a kaleidoszkóp rázója hatalmasan fordít egyet-egyet mozaikjain.