Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Dóczy Jenő: Nem élhetek muzsikaszó nélkül

Ez a suttyó regény-nyalka legény vérszerinti édes testvéröccse Móricz Zsigmond nagy regényeinek, mint a kacagó pipacs a komoly, hajlottfejű búzatábláknak, meg a vékonygallyú, pirosszemű kecskerágó a zúgó tölgyesnek. Ugyanaz a magyar őstelevény hozta világra mindenüket s az alkotó erő is, mely a megtermékenyítés s megérlelés munkáját végezte, éppen az az isteni erő. Nem csoda hát, ha ezen a kis Móricz-regényen is rajta van a családi jegy, rajta is kiütköznek a Móricz-regénycsalád jellemvonásai. Jóvérű, erős kötésű legény ez is, s bár még csak erőlködve tudja a kerek kis bádogtükörben kunkorára pödreni a bajuszát, de már is olyan nyalkán ringatja magát végig rogyósszárú csizmájában, rózsás pörge kalapjában a nagy utcán s úgy vág a szemeivel az anyányi lányokra akár az édes bátyja maga Túri Dani. Nyakas, töves sűrű vérű, kálomista kis magyar ez is, mint fajtája, cigányképű, fehérfogú, csókra éhes, harapós, kacagós és indulatos s könnyen elvérzik egy hirtelen jött gondolaton. S érdekes elnézni, hogy már ez is olyan busa ráncokba próbálja egyengetni a homlokát, mint Móricz Zsigmond úrnak némely fényképein látni. De csak valami átöröklés-féle szokás nála, neki még nincs igazán jussa a búskomorságra. Az ő fiatal homlokát még nem barázdálta meg a nehéz gondú élet, mint a bátyjaiét. - Mikor Móricz Zsigmond ezt a regényét megalkotta, míg a bölcsőjén faragcsált, feledkező, jó kedvében volt, havas, vidám, sikongatós, falusi szánkózásokra gondolt talán s kedélyes disznótorok, muzsikás névnapok járhattak eszében. Jó erősen behunyta a szemét, hogy kis korig ne lássa a pállott, békaszagú jelent s a roggyant lábú jövőt. Behunyta a szemét, hogy ne lássa az egész magyar életet, a múltat és a jövőt bűnhődő egész társadalmat, melynek vigasztalan képeit annyiszor festette meg csordultig telt lelke sötét színeivel. Lehunyta a szemét, feledkezni akart s emlékei régi albumában nosztalgiás vággyal keresett egy képet, melyen szívderítőn mosolyogni lehet. S menekülő képzelete odatévedt, rálátott a magyar élet földabroszának egy parányi csücskére, egy hóba betemetett nyírségi falura, mely annyira el van zárva a befúvott utak miatt minden problémától, hogy az ámbitusos kis házban zavartalanul folyhatik az édes-kedves szerelmi játék. Itt nincs hál' Istennek társadalom, csak egy darab bővérű, magyar élet, egy csókos szájú, makrancos, megszelídíteni való menyecske, meg egy csókra éhes nyírségi legény, aki majd kacagva, majd meg nekidühösödve, életre-halálra játssza, vállalja és állja Petruchio régi, huncut szerepét.

Igen, úgy kell lenni, vissza nem fojtható erővel tört ki Móricz Zsigából az egészséges jókedv, a múlatni vágyás. Minthogy a pesti patikákból kifogytak már ekkoriban a piócák, talán meg is ölte volna a sűrű vére, ha jól ki nem múlathatja magát. Káresz-kúresz, egye meg a fene az egész rongyos világot, ahogy lesz, úgy lesz, húzzad cigány, megittad az árát. És: félre gondok, félre bú, húzza a banda, míg csak a körme bírja, kivilágos kivirradtig.

Móricz Zsigmond harcos nagy regényei sorába úgy illeszkedik be ez a mosolygó idill, mint az Iliász harci jelenetei közzé szőtt bukolikus képek. Pihentető, feledtető. A Móricz-opusban ez az egyik érdekessége. (Beöthy Zsoltnak minden öntudatos és öntudatlan tanítványa bizonyosan azt írná, sajátossága. Micsoda undok szó.) - De ezenkívül van még egy. Azért is nevezetes ez a kis regény, mert benne összetalálkozik Móricz Zsigmond és kezet fog Mikszáthtal. Egy-két órácskára egészen mikszáthi lesz maga is. Nemcsak a jókedvű, könnyenvevő, adomás hangjában, beszédje ízében, észjárásnak útjaiban, ötletes fordulóiban, de még a szeme állásában is, ahogyan néz, ahogy szelídülten, megbékülten, gyönyörködve nézegeti ezt a furcsa, kis bolondos, mosolyogni való világot, - egész tartásában egészen mikszáthos. Mintha csak egy kényelmes öblös, jól kiült díványon üldögélnének egymás mellett, csibukozva, mesélgetve, egyforma ügyet vetve rá, hogy a csibuk beszéd közben ki ne aludjék, meg hogy a hallgatók figyelme is kellőképpen ébren tartassék. - Kedves, megható látvány így együtt látni, együtt kapni őket, a két nagy magyar epikust, Mikszáthot, a Garamvölgyi Ádámok- és Móriczot, a Petur bánok unokáját. Mikszáthot, aki éles palóc eszével jól látja ugyan a szörnyű bajokat s azt is, hogy a kivezető utak úttalanok, sorsunk húsvéttalan, de humora, az önsegélynek ez egyik leghatásosabb neme, erőt vesz a sok meddő gondon s nem engedi, hogy kedélye elsiváruljon s a könnyek elmossák életkedve védőgátjait, nem lázong hát, nem esik kétségbe, csöndesen szemlélődik, olyannak veszi az életet, amilyen s képes enyelgő hang alá rejteni keserűséget. - S Mikszáth mellett látni, egy mesélő díványon látni, ha csak egy rövid órára is Móricz Zsigát, a keserű, fájdalmas magyart, a lázadó, búsult forradalmárt, akit annyiszor halálra betegített, agyonkínzott már a sok magyar meggondolás, az elképzelt magyar sors s a nyomorult valóság kontrasztjának dühítő érzése és aki most íme mégis, valahogyan a kitörő életkedv parancsára feledkezni, mulatni akar s odatelepszik Mikszáth mellé, vagy hogy a szomorú valóságnak megfelelően használjuk e képet, odaül a Mikszáth üresen hagyott helyére a kanapéra s mesél jóízűen, anekdotás hangon, bogozva s oldozva a mese fonalát. Mert hát néha, kivált így téli időben, farsang táján a szívből jövő nevetést is megkívánja az ember fia, még ha magyarnak szülte is az édes anyja. És mivelhogy régi igazság, csak nem élhet az ember sokáig muzsikaszó nélkül.