Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Füst Milán: Sárarany

"...most, hogy nem volt a szeme előtt, annyi, de annyi mentséget tudott a védelmére, amennyi kifogása volt ellene, mihelyt meglátta..." - mondja a Sáraranyban Móricz Zsigmond egyik hőséről. Én éppen fordítva vagyok vele, az idő, a távolság megnöveli haragomat, kiélezi az ellentéteket, amely köztem és a hozzám tartozók között valaha támadt. Perspektívában rosszabbnak látom az embert, mint közelről... (Ez talán az igazi pesszimista véralkat...) S ha azt akarom, hogy szeressen, nem szabad eleresztenem magam mellől.

Mint az élőlényekkel, épp úgy vagyok a költői művekkel. Mikor a Sáraranyt először olvastam, egyes részei nagyon tetszettek nekem, de bizonyos kifogásaim mégis voltak ellene. S ezek aztán, - anélkül, hogy még egyszer foglalkoztam volna e könyvvel, idők folyamán egész feltornyosultak s a következőkben tisztázódtak bennem:

Igazuk van azoknak, akik ezt a munkáját támadják. Kitűnő novellák, jelenetek vannak benne egymás mellé sorakoztatva, - de valóban éppen ez az, ami az egész regénynek árt, a folytonos jelenítés izzása az, amelyet sem az író, sem az olvasó nem bír el egy egész regényen keresztül, - belefárad mind a kettő. S az író indulatának ellankadását mintha éreztem volna is nem egy helyén... S ez a folytonos teli hang! - az író úgy agyonkiabálja magát, hogy a végén már nem bírja hanggal, - bereked. Sokallom az érzékiségét is... túlságos nekem ez a nagy nap is, ez az örökös pleine-air benne... S emlékezem: különösen rosszul esett egy helye, ahol a svábokról és oláhokról igen kicsinylően nyilatkozik... mert bánt, ha nagy szellemek fajuk javára ennyire elfogultak... (S ezt aztán sokszor idéztem magamban érvül ellene...) S az a rokonszenv, amellyel hősét útján kíséri, amellyel magáévá teszi ügyét, ahogy érte hangját emeli... Jobban szeretem az író személytelenségét s már csak azért is, mert sohasem keltheti azt a benyomást, hogy nemcsak a hőse naiv, hanem ő maga is.

Végül már olyan tévedésre vetemedtem, hogy úgy gondoltam, a Sárarany nem állítható Móricznak remekelő novellái mellé.

(S azért mondom el mindezeket, mert másoktól is hallottam hasonlókat.)

Most újból elolvastam e regényt és azzal a határozott, biztos érzéssel tettem le, hogy ez nemcsak Móricznak legremekebb könyve, hanem a legszebb könyvek egyike, amelyet valaha olvastam. Nem tudtam letenni, nem egyszer könnyezésre indított, elragadott. Mint az orkán, úgy sodort magával. - Bámulni való ez az író, a nyelvnek és művészetnek olyan despotája, amelyet alig ismerek még egyet.

Amit parancsol, amit diktál, az történik velem, szegény olvasóval... s érthetetlen, hogy éppen ezt, ennyire félreérthettem?

Igaz, hogy nagy a napsütése, a hősége, de épp ez a nagyszerű benne, ez a tikkasztó, elepesztő, heves fény, amelytől szó, emberi test és lélek, minden izzani kezd, amely érlel és rohaszt s ezt a buja virágzást és buja erjedést kelti. Felkorbácsolja az erőt, de a beteg tüzet, a lázat is. Olyan részegítő, szikrázó, már fájón egyenletes pleine-air ez, amelytől megszédül az ember - s nem a hőse, faja, földje iránt jóakaratúan buzgó lélek megvilágítása, - mint hittem, - hanem a könyörtelenségé! S nem arra szolgál, hogy a történet amúgy is gazdag, dús világát még meg is aranyozza, hanem, hogy elfulladjunk tőle, hogy kápráztasson, - mert ez az igazság, ez az élet ott fullasztó és kápráztató. Kíméletlen ez a ragyogás, rettenetes! Szinte pillanatonként változik érzésünk, néha a mennyország melegét, néha a pokol forróságát érezzük általa. Dagadó, repedő erők, - egy világ, amelyet felvet a vérbőség - s ez épp a tragikuma, minthogy az erő nem arra való, hogy felvesse emberét.

Dagadó erők - s az író hangja az is dagadó, teli. Ez a párhuzamossága a hasonló erőknek, - ez lehetett, amit talán annakidején sokalltam. Úgy véltem nyilván, hogy egy szikárabb, puritánabb, vagy keményebb, vagy csontosabb előadásban éppen ezt: a gazdagság tragédiáját szebben el lehetett volna mondani. Nagyobb ökonómiát, tartózkodást, az erőknek szebb elosztását kívántam volna, - értem már, emlékezem. Bántott ez a kettős kövérség. S ez a magam számára akkor felmerülő művészi elvem élvezetképtelenné tett, megakadályozott abban, hogy Móricznak emelkedő-eső, gyönyörű szép hangját élvezni tudjam. Éppen ez a nagy természetesség, mesterkéletlenség az, ami most úgy elragad, hogy nincs benne az intellektualitásnak az a kellemetlen, örökös önfegyelmező-jelenléte, - az a mesterséges fojtottság, feszesség, a tárgyilagosságnak az a hiú hangsúlyozása, ami különösen Flaubert, de Tolsztoj epigonjainál is olyan általános s olyan közönséges. Az éppen, hogy olyan szabadon zeng-bong, mint a harang, - néha mint egy bűvölő, sötét bariton, máskor mint a lázító tenor! Az, hogy szabadon csatangol és babusgat, vagy gyötör a szíve szerint, - hogy a szíve szabadon dobog s nincs semmi mesterséges fékje! Felbuzduló magasságokba visz - s milyen szomorú szép esése van!

Vele szenved hősével és mégis tárgyilagos. Mert vele van, nemcsak amikor parázna, de akkor is, amikor megtér s családi élete tisztaságában megújhodik s akkor, mikor egy perc múlva már úgy érzi, hogy annak zsíros melege lehúzza tetterejét. Vele érez, de nem tud rajta segíteni, az embereit a bennük levő törvények pusztítják el, Túri Danit épp úgy, mint a feleségét s mint azt a szegény tanítót, aki néhány szavától, néhány égő fájdalmas mondatától felejthetetlen emlék lett nekem.

S hogy ilyen-e a magyar paraszt, vagy sem, s hogy ilyen-e az ember? - fel sem vetődött bennem a kérdés. Minden szava igaz, a grófokkal való jeleneteket kivéve - de mit számít ez a pár jelenet? Egy szerelemmel megvert, nyomorúsággal egymáshoz kötözött emberpár vergődése, kínszenvedése van e könyvben úgy megírva, hogy minden szó, mintha a vérük cseppje volna. - Imádja és gyűlöli az asszonyt, - megváltja és gúzsba köti őt annak martyriuma. Mintha megverték volna, olyan ez az ember a boldogság fülledtségétől, ha nem tombolhat, ha nem érzi az élet teljét a kezében... S milyen csodálatos ez a folytonos változás, - a szeretetnek és gyűlöletnek ez a szinte pillanatonként való fordulása, amelyben nincs szünet, amely a végtelenbe vezet. Örökös a per, mert örökös a vihar. Saját erőink, - bensőnk van ellenünk. Magunkban hordjuk a halált.

S mikor már ott viszik a gyilkost s ő felmagasztosulva lépked a vasvillások között, mert úgy érzi, hogy megtért, hogy azé ő végre egészen, akihez szíve, lelke mindig, mindenünnen visszavonzotta, mártír-feleségeé... ekkor, még ekkor is, még most is, egyszerre megváltozik benne minden, egy másik asszony veti magát érte a vasvillások elé - s vége a felmagasztosulásnak, - illetve nincs vége semminek soha, minden folytatódik. - S mi célja az egésznek? - mi célja a viharnak? Túri Danit bezárhatják, a sír alá nyomhatják - s csakúgy tombol benne a vihar tovább. - Mintha tűzvészt látott volna az ember, olyan lelkendezés lobog benne s úgy agyon van sújtva tőle.

Kit sajnáljak inkább? Őt-e, vagy a feleségét, vagy az asszony reménytelen, örökhű imádóját, vagy a tanítót? Hogy rendezzem be az életet? - legyek próféta? Mondjam a tűznek, hogy garázdálkodj szelídebben? Bosszant engem minden moralizálás. Az ember - a legtöbbje, nagyon jól tud magáról mindent, s ez a paraszt és ez a parasztasszony épp olyan világosan látja élete titkát, mint bármelyikünk. - S ez a szegény asszony! - Milyen megindító szép ez az asszony. Az ember áldja azt, aki ilyet megálmodott. Ahogy megszakad benne az élet, - ahogy odatartja tűz-áldozatra tönkrement életét az ura elé... ahogy Istenhez emelve szemeit szelíd lesz, megbékélt és alázatos, béketűrő és engedékeny... olyan megható, olyan szívhezszóló! S ahogy sorvad és pusztul, mint minden, ami küzdőerejét nem küzdelemre, hanem öngyilkosságra fordítja... - Égi tisztaság és ima, káromlás és sár, érzékiség és átszellemült szerelem úgy egybe van itt gyúrva, mint ahogy a teremtő gyúrta egybe. Vérben és sárban tengődik az égi fény, - és sistereg, küszködik egymással a sokféleség. A magad salakjában henteregsz élet és tisztulni szeretnél tőle és Istenről álmodol benne ragadván. Ki ragad ki belőle? Az örök teremtés talán, az az erő, amely az emberi lélekben a tehetség formáját ölté s arra hajt, hogy részesei legyünk az örök munkálkodásnak, s próbáljuk megváltoztatni e világot.