Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 3. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Simonyi Mária

Nem közönséges szépségű látványnak voltak tanúi, akik ott voltak a Búzakalásznak, Móricz Zsigmond darabjának az előadásán. Láthatták Vénuszt kikelni a habokból. Egy kiváló asszonyi és színésznői egyéniséget láttak abban a pillanatban, amint leveti utolsó kötelékeit, teljesen felszabadul minden alól, ami eddig nyűgözte és megmutatja magát teljes szépségében és gazdagságában. A legnagyszerűbb látvány ez, amit a művészet nyújtani tud, mikor a művész a szemünk előtt egyszerre föllendül a tetőpontra, szétveti eddigi ismert, már majdnem megmerevedett méreteit és új, sokkal nagyobb, sokszoros lehetőségeket nyújtó méretekbe illeszkedik bele.

Simonyi Máriáról van szó. Ez a művésznő eddig is a legkellemesebb jelenségek egyike volt a budapesti színpadon. Finom megjelenés, melyben van valami veleszületett előkelőség, erős intelligencia, amely sugárzik róla, a lényéről, tekintet nélkül arra, hogy milyen szerepet játszik, kellemes hang, a magyar beszédnek különös jó íze az ajkán, a mozgásnak kifejező gazdagsága, ami nem mozgékonyság, hanem kevés eszközzel sokat kifejezni tudás - ezek inkább a külső kvalitásai, a források, melyekbe színészi eszközeit meríti. Mindig feltűnt, hogy nagy ízléssel és mértéktartással játszik, soha nem tesz semmit csak a siker fokozásáért, pontosan és finom tapintattal benne marad a szerepe kereteiben, nem bontja föl a szerepet részletekre, jelenetekre, hanem összetartja egységét - szóval van színészi koncepciója, érzi a vonalakat, melyeken belül játszania kell és van ökonómiája, semmivel sem takarékoskodik és semmit sem pazarol el fölöslegesen. Nagyon jó színésznő volt, játszott komplikált és nehéz szerepeket és játszott egyszerűket, tudta az egész regisztert a felületes bohózattól a komoly modern drámáig, minden feladatot kifogástalanul megoldott. De valami megkötöttséget lehetett mindig érezni a játékán, a képességek szabad, merész kijátszásának hiányát, - nem verte szét azokat a korlátokat, amelyek a tehetség spielraumját határolják és amelyeken túl a korláttalan, önfeledt genialitás válik úrrá és irányadóvá.

Most végre eljutott ide, a Búzakalászban. A feladata roppant nehéz és komplikált. Egy asszonyt kell játszania, aki szereti a férjét, de a "kínozd, akit szeretsz" metódusát alkalmazza vele szemben, de mégse szabad szadisztikusan színezett hisztérikává lennie. Játszania kell az urával, beugratnia komikus féltékenységi helyzetbe, de azért mindig éreztetni kell a nézővel, hogy nem valami léha kokett, hogy van szíve és ha talán kelleténél sebesebben dobog is, azért a helyén van. Csúf házastársi veszekedést kell inszcenálnia, de anélkül, hogy maga is csúffá legyen, civakodós hárpiát mutasson, sőt szüntelenül fenn kell tartania a finom, disztingvált úriasszony úri tempóját. Érdekesnek kell lennie, egy valójában nem érdekes, mert mindennapi szituációban, amelyet az író túlreálisan, a valósághoz hozzátapadóan rajzolt föl, tehát neki kell színészi eszközeivel, általános érvényűvé tenni, kiemelni az esetlegesből, az egyéni érvényűből, mindenki számára elfogadhatóvá tenni az író elgondolását. Az elgondoláson van itt a hangsúly, mert ebben a szerepben a színésznek csakugyan az elgondoláshoz kellett visszamenni, még az írói megcsinálás dacára is. Mert el kell ismerni, becsületesen, az író ebben az esetben nem egy ponton túllépte a valósághoz való konok ragaszkodásában a művészi és színpadi lehetőség határait. A színésznőnek kellett a darabot az illő határok közé redukálni, mert különben érdektelenné válik, a néző azzal a közömbös vagy éppen kínos érzéssel ült volna vele szemben, mintha az életben, egy valósággal a szeme előtt lefolyó családi perpatvar lett volna előtte. A legritkább esetek egyike ez színpadon, a színész játékával korrigálta a darabot. És hozzá nagyon nehéz körülmények között, mert a Búzakalász stílusa nagyon elegyes a primitíven bohózatostól a tragikusig kever jóformán minden stílus-lehetőséget, és pedig nem szervesen, hanem egymás mellé és egymás fölé rétegezve s ezzel nagyon nehézzé válik a színész mozgásának biztonsága. Simonyi Mária úgy jár, tesz és beszél e nehézségek közt, mintha nem is volnának, az író helyett ő fogja össze a stílust. Ő teszi azzá, aminek a téma szerint lennie kell, tragikomikussá. Hogy ez milyen nagy dolog, azt abból látni, hogy még akkor is ritkán sikerül a színészeknek tragikomédiát játszani, ha a szerep szervesen keresztülvitt tragikomikus stílust ad ki.

A részletekről nem is beszélek. Csak egy-két dologra figyelmeztetek. A második felvonás elején leül a zongorához, játszik és énekel egy magyar nótát, úgy, ahogy temperamentumos vidéki hölgyek szoktak játszani és énekelni, affektálva, kicsit hamisan, kacérkodón, ugratós provokálással. Később, izgatott civakodás után, újra a zongorához ül, csak azért is játszik és énekel egy-két akkordot, - de észre kell venni a különbséget, a közben lefolyt veszekedés minden idegessége benne van ebben a néhány akkordban és benne van a nyílt kínozni akarás. Csak egy finom árnyalati különbség a két éneklés között és mégis kifejezi a szituáció egész fejlődését, azt a viszonyt, amelybe a feleség és férj a hosszú civakodó jelenet során kerültek. A második felvonás végén pedig, mikor egyedül marad a színpadon és leborul, szerelmes vallomással, az ajtóra, amelyen a halálra keserített férj távozott, mintegy reflektorfénnyel bevilágítja nemcsak az alak egész lényegét, de az egész darabot is, általa válik érthetővé és kap súlyt az, amit az író akart. Itt egy hamis mozdulat, egy rosszul kimondott szó elronthatna mindent, a jelenet és vele az egész darab a komikusság romhalmazába temetkeznék. Laikus nem is sejti, micsoda nehézséget küzdött itt le diadalmasan a színésznő.

Ezzel a szereppel Simonyi Mária a magyar színészet legelső quadrilleába került.